Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-09-07 / 36. szám
Ember?! Ember. Egy daliás, ifjú legény. A varázslónak meglepetésében elakadt a szava. A menyét alázatosan hallgatott.- Aztán ki az a szerencsétlen? - kérdezte a sokat próbált mágus, amikor egy kissé magához tért a csodálkozástól. A menyét megmondta. A piripócsi kisbíró délceg katona fia volt a szive választottja.- Csak nem kívánod, hogy menyétté változtassam ezt a deli legényt? Fordulj talán a Zöld Vadászhoz, ö minden aljasságra kapható - mordult rá a varázsló a menyétre, és az ajtó felé mutatott:- Most pedig takarodj!- O, már hogy kívánhatnék ilyen szörnyűséget szívem szép szerelmének?!- mentegetőzött a menyét.- Hát akkor?- Arra gondoltam... - kezdte bátortalanul -, hogy ... talán... engem változtathatnál át leánnyá. j ' - Leánnyá? Téged? Egy menyétet?- vakargatta a füle tövét a varázsló. - Na és milyen leány szeretnél lenni? Szőke vagy barna? Magas vagy alacsony? Karcsú vagy egy kissé molett? - tréfálkozott még a menyéttel.- Szép.- Rendben van - nézett a menyét szeme közé. - Megteszem, amit kérsz. Ezzel fölállt az asztalától, közelebb lépett a menyéthez, háromszor megforgatta fölötte, majd lehajolt hozzá és a homlokához érintette a varázspálcáját, miközben elmondott egy hosszú és cir- kalmas varázsszöveget. A menyét ekkor megrázkódott, s már ott is állt a varázsló előtt egy szépséges szép szőke lány. A varázsló egy kicsit maga is elcsodálkozott, hogy milyen pompásan sikerült a varázslat, mert a menyétből lett lány olyan szép lett, hogy álmodni sem lehetett volna nála szebbet. A mágus biztosra vette, hogy a piripócsi kisbiró fia az első látásra beleszeret majd a lányba. Már hogy is ne szeretne, amikor még ő is majdhogynem beleszeretett.- Köszönöm - mosolygott rá a sokat próbált mágusra a lány, és kilépve az ajtón, tüstént Piripócs felé vette az útját. El is jutott oda minden különösebb baj nélkül. Kirakodó vásárt tartottak éppen a piripócsi piacon, s ilyenkor minden teremtett lélek kint szokott lenni a vásárban. S ha egyszer minden teremtett lélek ott volt, ott volt a kisbíró katona fia is, céltalanul lődörgött sátortól, sátorig, árustól árusig. De ott sétálgatott a lány is, mert, biztosra vette, hogy előbb-utóbb összetalálkozik majd szíve szép szerelTÓTH LÁSZLÓ (EZOPUS NYOMÁN) N em is hinné az ember, hogy olyasmi is megtörténhet, amiről az alábbi eset szól. Pedig megtörténhet, s mi több, meg is történt. Talán magam is kételkednék benne, ha nem úgy olvastam volna az egészet. De olvastam, mert az esetet leírta valaki. Fehéren feketével. De mit is tudunk arról, hogy kitől származik ez az írás? Bizony nem mástól, mint az egykor oly hí rés-nevezetes varázslótól, aki valamilyen tragikus véletlen folytán elvarázsolta magát. A varázsló ugyanis titkos naplót vezetett, amelybe följegyezte a jelesebb varázslatait. Hogyan jutottam e napló birtokába? Sehogy. Hiszen mindössze néhány lapja került hozzám: ennyi maradt meg belőle. Egyik ismerősömnek a közelmúltban meghalt a nagyapja, akinek a padlásán egy öreg ládában mindenféle régi könyvek, füzetek és iratok között megtaláltuk ezt a néhány lapot is. Ma már csak gyanítható, ám bizonyítani nem lehet, hogy az ismerősöm nagyapjának valamelyik szépapja is ott lehetett azon a végzetes napon a varázsló házában, s onnan hozhatta el egyéb kacatokkal együtt a számára nem különösebben értékes naplót. Mivel pedig annak értékét megközelítőleg sem tudta fölbecsülni, nem is vigyázta hát igazán. Az évek során így szépecskén elrongyolódott, s végül már csak ez a néhány lap maradt belőle. Még szerencse, hogy az egyik történet majdnem épségben megmaradt, egy-két helyen kellett csak kiegészítenem. Szóval, a dolog úgy kezdődött, hogy a szóban forgó híres-nevezetes varázslónak egyszer igencsak fura vendége akadt. Már az is szokatlan volt, hogy valaki bátortalan kopogtatással jelezze érkeztét, mert őhozzá nemigen kopogtattak az emberek, egyszerűen csak egymásnak adták a kilincset az ajtaján. Am ha egyszer kopogtak, hát kopogtak:- Tessék! - szólalt meg a varázsló. S ekkor alig néhány ujjnyira kinyílt az ajtó és... Egy menyét surrant be rajta:- Jó napot - köszönt illedelmesen, majd gondosan betette maga mögött az ajtót.- Te kopogtál? - kérdezte nagy ámulatában még a köszönésről is megfeledkezve a varázsló, mert bár sok furcsaságot látott már életében, de hogy egy menyét beszélni tudjon, ilyet még nem.- Én bátorkodtam - válaszolta túlzott udvariassággal a menyét.- És hol tanultál meg embernyelven? - Két éve indult nálunk egy tanfolyam, azon.- Ugyan mi okod lehetett rá, hogy megtanulj a nyelvünkön?- Ó, nagyon sok - sóhajtotta a menyét- Miben lehetek hát szolgálatodra?- dörzsölgette a szemét még mindig hitetlenkedve a varázsló. \- Férjhez szeretnék menni...- Ebben aligha lehetek a segítségedre - tárta szét a karját a varázsló, aki magától soha nem jött volna rá, hogy éppen egy lány menyét áll a szobájában.- Nagyon kérlek, segíts! - könyörgött a jövevény. - Senki más nem tud rajtam segíteni, csak te.- Rendben van - engedett a rábeszélésnek a varázsló. - Van szerelmesed?- Van. Csak... nem tud róla...- Miről nem tud? I- Hát arról, hogy szeretem őt.- Ahá. Kezdem érteni. Most azt szeretnéd, ha tennék valamit annak érdekében, hogy ő is beléd szeressen.- Azt. Azaz... nem teljesen... Mert nem is olyan egyszerű a dolog, ahogy azt gondolnád.- Ha nem bízol bennem, akár el is mehetsz - válaszolta önérzetesen a varázsló.- Hiszen azért jöttem hozzád, mert a varázslók közt egyedül csak te segíthetsz rajtam - hízelgett a mesternek a menyét.- Mondd hát, mi a baj? - enyhült meg a mágus.- Az, hogy a szerelmesem nem menyét. .- Hanem? Egér? Patkány?- Ember. A szekrény tetején ebben a pillanatban magától megmozdult egy üres tejfölös köcsög, és nagy csörömpöléssel ezernyi apró darabban hullott szét a földön, a templomban maguktól megkondultak a harangok, és a faluban található összes jószág egyszerre kezdett el bőgni, me- kegni, bégetni, nyeríteni, röfögni, ordítani, kárálni, kukorékolni, hápogni, gágog- ni, ugatni, nyávogni, cincogni, s még a szú is percegni kezdett az asztallábakban és a padlásgerendákban. Konyhában (Csótó László rajza)- Hát ami igaz, az igaz: deli vitézhez csúnya leány nem való.- És szőke. Szegény piripócsi kisbíróné, gondolta ekkor a varázsló, ha látná jövendő menyét, s ha tudná, hogy az nem lesz más, mint egy menyét, menten kidoboltatna engem az urával. De a következő pillanatban már sietett is megfeledkezni erről az őt fenyegető veszélyről, hiszen ha egyszer ő elvégez valamit, ott nem történhet baj. mével. össze is találkozott vele az egyik marcipános sátornál. A piripócsi kisbíró katona fia, mihelyt megpillantotta az álomszép leányt, megdermedt a gyönyörűségtől. Amikor pedig egy kissé magához tért, vásárolt egy zacskó marcipánt, odalépett a lányhoz, s amint az a piripócsi kisbíró katona fiához illik, összevágta előtte a bokáját, odanyújtotta neki a marcipános zacskót, és így szólt hozzá:- Légy a feleségem.- Ó - egyezett bele boldogan a lány, és szinte aléltan nyúlt a marcipánért. Ebben a, pillanatban maguktól megmozdultak a mézeskalácsos polcain a mézeskalács huszárok, és maguktól megdobbantak a mézeskalács szivek és sorra lepotyogtak a földre, s egyszerre kezdett el bőgni, mekegni, bégetni, nyeríteni, röfögni, ordítani, kárálni, kukorékolni, hápogni, gágogni, ugatni, nyávogni a piripócsi piacon összesereglett állatsereglet, és a templomban is maguktól megkondultak a harangok. Még aznap megtartották a kézfogót. Egy órával később meg a lakodalmat. A menyegző harmincharmadik napján, amikor a lakodalmas vendégek már kezdtek szétszéledni, a piripócsi kisbíró fia meg újdonsült felesége visszavonultak a tisztaszobába, hogy megpihenjenek. Bolondos ötlete támadt ekkor a hetedhét országban hires nevezetes varázslónak. Mert a varázsló is ott volt a menyegzőn, de álruhában, úgyhogy nem ismerte fel senki. Szívből örvendezett a menyétből lett lánynak, mivel bár eddig mindegyik varázslata tökéletesen sikerült, egy sem volt annyira tökéletes, mint ez. S hogy meggyőződjön munkájának tökéletes voltáról, elhatározta, hogy próbára teszi a lányt. Amikor a piripócsi kisbíró katona fia újdonsült feleségével bezárkózott a tisztaszobába, elérkezettnek látta az időt, hogy cselekedjen. Fölkapaszkodott hát a tisztaszoba előtti diófára, ahonnan jól láthatott mindent, ami a szobában történik, majd belekezdett a varázslatba. Ebben a pillanatban odabent egy egérke surrant át a szobán. Talán mondanom sem kell, hogy a varázsló küldte az egeret. Ugyanis ez volt a próbatétel. A menyasszony pedig, mihelyt megpillantotta az egeret, uccu neki, vesd el magad, a pocik után iramodott, hogy csak úgy suhogott utána a menyasszonyi fátyla. Nem csodálható hát, ha a piripócsi kisbiró imént megházasodott katona fiának a földbe gyökerezett a lába attól, amit látott. Mert bár történt már néhány nem mindennapi és hihetetlen dolog az életében, mind közül a legszokatlanabb és leghihetetlenebb az egér után nyargalá- szó menyasszony látványa volt: ki a csuda látott már olyan asszonyt, aki üldözőbe veszi az egeret?! Egy biztos, a piripócsi kisbíró fia, ilyet még nem látott. Nem is láthatott, hiszen ilyen meg nem volt, amióta világ a világ. Még szerencse, hogy az egérnek sikerült egérutat nyernie...- Hát te... - dadogta megbabonázot- tan a férfi.- Ne haragudj - pirult el szégyenében az egerésző asszonyka, és szörnyen dühös volt magára, amiért így megtréfálta őt a természete. Mert hát hiába lett belőle egy valóságos tünemény, ha egyszer a természete a régi maradt. Föl is tette magában, hogy amint csak teheti, fölkeresi újból a varázslót, és alaposan leteremti őt, amiért a természetén nem változtatott. Azt azonban még csak nem is sejtette, hogy a varázsló ott leskelődik a tisztaszoba ablakával szemközti diófán, s hogy mindenről, ami az imént történt, egyedül csak ő tehet. Ha legalább sejtette volna! De ilyesmi még álmában se jutott volna eszébe, miként az sem, hogy a varázsló még mindig nem elégelte meg a dolgot. Pedig így volt. Újból elküldte az egeret a tisztaszobába.-Ne haragudj... nem is tudom, mi történt velem - magyarázkodott épp a menyétből lett asszonyka az újdonsült férjnek, a piripócsi kisbíró katona fiának. Simogatta őt, hízelgett neki, s közben szaporán fogadkozott, hogy ilyesmi többé nem fordul elő vele. A férfi hitt is a feleségének meg nem is, ám a sok hizelkedésre valamelyest csak megenyhült, s már éppen megbocsátott volna az asszonyának, amikor az egér ismét megjelent a szobában. Több se kellett a menyétből lett meny- nyasszonynak: nosza, az egér után! És ezúttal már ügyesebb volt. Egyetlen ugrással elkapta az egeret, és kettéroppantotta a gerincét. A tisztaszobában ekkor óriási zenebonával megreccsentek a bútorok, kint, a városban maguktól megkondultak a harangok, és egyszerre kezdett el bőgni, mekegni, bégetni, nyeríteni, röfögni, ordítani, kárálni, kukorékolni, hápogni, gágogni, ugatni, nyávogni és cincogni a teljes piripócsi állatsereglet, s még a szú is percegni kezdett az asztallábakban és a padlásgerendákban. A piripócsi kisbiró fiát pedig menten kiverte a hideg verejték, és kővé váltan nézte, hogyan ugrik felesége az egér után, és hogyan kapja foga közé a szerencsétlent. Ezúttal még annyit sem tudott mondani, mint az előbb. Csak állt, csak állt, csak ámult, csak bámult, csak szörnyülködött, és közben mit sem értett abból, ami történt. A menyétből lett asszony pedig úgy elszégyellte magát, hogy elbujdosott. Azaz mielőtt elbujdosott volna, elhatározta, hogy feíkeresi a varázslót, változtassa öt vissza meny étté. De elkésett. Mert miután a varázsló meggyőződött róla, hogy a természetét senki meg nem tagadhatja, lemászott a fáról, hazament, s miért, miért nem, másnap megtörtént a végzetes tévedés: varázslónk valamilyen módon önmagát varázsolta el. így hát, mire a menyétből lett asszonyka a varázsló falujába érkezett, annak már csak hült helyét, a házát pedig kifosztva találta. Csak legalább a varázspálcáját hagyta volna ott! De valaki még azt is elvitte. Ezek után a menyétből lett lány valóban nem tehetett mást, szégyenében elbújdosott. Időnként még ma is akadnak emberek, akik azt állítják, hogy látták, őt, amint valamelyik gabonaföldön, vagy egyikmásik magtár környékén egerek után leskelödött... A lánnyá lett menyét és a kisbíró fia
