Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-09-07 / 36. szám
I Í MAREK * i ■■ lllnOUr nemes lelkű úr volt /u elragadó tacskó i fényes szőrű, bű- n Bütyök úgy feküdt •ógép fölött görnye- akába, mint egy en- leg gallér. Miroslav lévén, otthonosan |i pergamenek vilá- jrmészetesen azt is ír Hammurápi babi- í> törvénykönyve is itya tetteiért a kutya felelős... Szeren- ölöttébb kényelmes is volt, képtelen bár- aságra, s oly szán- gott rövid görbe lá- jas ura és asszonya a a lépcsőn, mert minden tulajdonsá- attan örökölte. Ezért görbébb lába, mint általában, s emiatt ál is nehezebben, iája gyakran elmevett egyszer Bütyök y dongót. Mikor ;len megváltoztatta át, és egyenest Bü- te célba, a jámbor tdőlt, és kegyelmet kájához megfelelő )n, Bütyök gazdája egy magányos er- Krivoklát erdeiben, gatott a sűrű renge- Bütyök valósággal y néha ugyan meg- a kotorékebek fajtá- ninden lyukba bele- de attól fogva, hogy arazsak tódultak ki, afféle életveszélyes 5l. tz erdőkerülő, aki gazda tisztét is be- mészet embere lé- as megvetéssel te- e. ra megrekedt a fél- és a törpepapagáj yögte. - Legföljebb békésen heverész- án, és hallgassa, »työg a gépén. Az ye az udvaron van. yája, afféle megha- fajtájú, faluhelyen csakugyan az üdít. Úgy illett volna, 'dökerülönek cseh T, de Barabás nem dőkerüló volt, aki az a vadat, hanem az wiséget hajszolta, Fis a tervben megtérek gyötörték. Eb- ;sak fütyköst és pi- agával. A kutyáját s az volt a feladata, házat, mialatt az erdőt járja. Láncra ;zat állott és pisz- teli vizeslábosa és ételmaradék között yen legyek légiója z volt a dolga, hogy tost, hogy két nyári az erdészházban, s szigorúan meg- i>gy ne falja fel a fé- öt. in tett néhány bátor- t, hogy megismer- a dolog meglehetó- t ki. A láncra vert /éli a szabadon fut- , amely elé váloga- tesznek, s amely étálni jár. yök, ha unatkozott, kerülgette Diót, mien morgott és nyü- lánc nem engedte ütyök tisztes távol- liótól, persze csak dolta és mondogat- nórtvesz, és megát, amelyen Bütyök állapíthatta volna, ik útja olyan félkört egyenlő a Dió végsőkig megfeszített lánca által leírt félkörrel. Bütyök ugyanis okosabb volt mint bárki feltételezte volna, kiszámította, meddig ér el a Dió lánca, es onnan bujtogatta, ingerelte. Dió eleinte ugatott, és Miroslav úr eleinte féltette Bütyköt, de aztán megnyugodott: félénk kiskutyája úgysem megy közelebb. Diónak pedig nem volt más vágya, mint hogy a lánca csak egyetlenegyszer engedjen néhány centimétert, akkor aztán nyakon csípné azt a kárörvendő vakarcsot. Alighanem az lenne élete legszebb pillanata. Mert mikorra a gazdája este eloldozta, Bütyök eltűnt a szobában, ahová Diónak nem volt bejárása.- A maga kutyája fél, ha besötétedik, észrevette? — jegyezte meg zordan Barabás, az erdőkerülő. - Pocok az, nem kutya. Félig kutya, pocok, hering és törpepapagáj kereszteződése- bizony szörnyű sértések záporoztak Barabás szájából Bütyökre, a tacskók leggörbébb lábú példányára. Bütyök természetesen valamennyit jól megjegyezte, kedvesen csillogó gombszeme olykor elsötétült, de ezt senki sem vette észre. Történt egyszer, hogy az erdőkerülőt alkonyatkor szólította el a fakitermelés gondja. Kicserélte Dió ivóvizét, és bejelentette, hogy csak késő este tér vissza. Bütyök ide-oda totyogott a szobában, aztán egyszer csak kitotyogott, nyilván' melege volt és jiüsölni támadt kedve. Ám egy idő fiúivá Dió dühödt csaholásba kezdett, rövid megszakításokkal szokatlanul bőszen és haragosan ugatott. Hol tekereg ez a Bütyök? - ria- dozott a jólelkű Miroslav úr. Csak nem tévedt el a sötétben?... Csak nem neki szól ez az ugatás? Dió láncának hatótávolságába került volna? Miroslav úr felugrott, és kiszaladt. Hanem az udvar üres volt, csak Dió ágaskodott és hörqött a láncán. Miroslav úr harsány hangon szólongatta Bütyköt, de Bütyök nem került elő, ami ugyancsak szokatlan dolog volt, mert a szelíd kis állat maga volt az engedelmesség. Miroslav úr átvágott az udvaron, és belépett a kertbe. Megrökönyödve hőkölt vissza. Borzalmas, merőben szokatlan látvány tárult a szeme elé. A kert végében toll szálldosott a levegőben. Pontosabban egy szettépett fehér tyúk tolla. A véres tetemen pedig Bütyök a légynek sem ártó szobakutya lakmározott Duhödten falt, habzsolta a frecse- gö vért, tépte a rózsaszín tyúk- hust. A baromfiudvarban tárva-nvitva állt a tyúkól. Miroslav úr egyszeriben mindent megértett. Dédelgetett ku- tyuskája megölt egy tyúkot. A szegény Dió hiába ugatott segítségért.- Bütyök! — kiáltott rá Miroslav ur megtört szíve legmélyéről.- Uram, teremtőm! Bütyök lelépett a tyúk földi maradványairól, és megrázta magát. Szemében kihunyt a titkos fény. A száját azonban még mindig só- váran nyalogatta. Mert véres volt a pofája a mancsa is, a Csámpás kis mancsa, amellyel annyira nem szeretett lépcsőt mászni. Miroslav úr a tyúkólnál termett Az ól üres volt, a kakasülöhöz tyukpiszokkal borított kis létra ve-, zetett. Ezen kapaszkodott hát fel a félig kutya Bütyök, így kaparintotta meg a zsákmányt. Bütyök mint rablógyilkos... Micsoda kellemetlenség! És hol a többi tyúk? Rémületükben bizonyára szanaszétfutottak, ki tudja hol kószálnak... Miroslav úr megragadta Bütyköt, és a kúthoz vitte, hogy megmosdassa. Közben szidta, mint a bokrot, de Bütyök egy cseppet sem volt megilletődve.- Tudod, mit tettél, te alávaló? - kérdezte fenyegető hangon Miroslav úr. Ám az ennivaló Bütyök, mely olyan volt, akár egy engedelmes, meleg gallér, mélyen hallgatott. Miroslav úrnak eszébe jutott, hogy a csirke maradványait illenék eltakarítani, de első rémületében sejtelme sem volt, hová. Aztán megszólalt a lelkiismerete. Semmit sem fog eltakarítani. Mi bekerülhet egy szorgalmasan tojó tyúk? Bármibe kerül is, sűrű mentegetőzések közepette meg fogja fizetni az árát. Hiszen az az ostoba tyúk nyilván a meggondolatlan szárnycsapkodásával csábította a jámbor kutyust e gonosz cselekedetre! Amint zavarában ide-oda szaladgált az udvaron meg a kertben, valami szokatlant vett észre a bodzabokor alatt. Zseblámpát hozott, de amint meggyújtotta, kihullott a kezéből. A tyúkok ugyanis nem futottak szét az ólból. Ott feküdtek a bokor alatt. Szépen sorban, kinyúlva. Szám szerint mind a hat szakszerűen átharapott torokkal és egymás mellé fektetve, hogy egy vérbeli vadásznak is öröme telt volna benne. Miroslav úr éles nyilallást érzett a mellkasában. Azt hitte, menten megszakad a szíve. Falfehéren tántorgott vissza a tyúkólhoz. A szörnyű kegyetlenséggel széttépett tyúkot a baromfiudvar és a kert között felejtette. Az ágyra roskadt, és borogatást rakott a szívére. Barabás, az erdőkerülő csak késő este vetődött haza. Virágos kedvében volt, nyilván útba ejtette a kocsmát. Csakhamar rémült kiáltás hallatszott az udvar felől.- Nagy baj ért bennünket, doktor úr, nagy baj! Nyest járt a tyúkólban! Hallja?- Hallom - nyögte Miroslav úr. - De nem érzem jól magam.- A meleg teszi - vélte az erdőkerülő. - Pihenjen csak... Hanem az az átkozott nyest széttépte a tyúkomat! Éppen a legjobb tojót! Nyest volt az bizony, nem más! A szobából gyenge hang szűrődött ki:- És ha valami más állat tette? Esetleg kutya?- Ugyan kérem, hol van itt kutyán? A Dió meg van láncolva. Dió panaszosan vinnyogott, igyekezett megmagyarázni gazdájának a történteket, de senki sem értette a szavát.- És ha Bütyök volt? - suttogta szobája mélyéről Miroslav úr. r- Micsoda? - kiáltott fel az erdőkerülő. - Az a pocok? Egy erdőkerülő az ilyesmiben nem téved! Nyest volt. Ennek örülök, dünnyögte Miroslav úr egészen halkan, inkább csak úgy magának. Az erdőkerülő kissé megnyugodott, és elkötötte a láncról Diót. A derék éb megrázta magát aztán nekiiramodott, s megállt a kertben, a bodzabokor alatt. Az erdőkerülő követte. Aztán újabb kiáltás harsant, s az erdőkerülő kitántorgott a kertből. A szíve táját fogta, mint kevéssel előbb szobájának bérlője. Kisvártatva rekedt hang szólalt meg a konyhában:- Doktor úr, tévedtem, róka volt... A mindenségit, már régen mondogatom, hogy egyszer puskával kéne bejárnom a környéket, de mifldig csak a fa, az az átkozott fa... Istenem, istenem, micsoda szerencsétlenség... E szavak után az erdőkerülő is borogatást rakott a szívére, és csend borult az erdészházra. Bütyök felkelt a vánkosáról, és gazdájához totyogott. Felugrott az ágyra, és összegömbölyödve elfészkelte magát. Látod, mondta a gazdájának csendes kutyahangon, róka volt. Te meg rögtön... A jóságos Miroslav úr a következő nyáron kis kunyhót vásárolt a közeli faluban, és magas fallal kerítette körül. Ott tartja bezárva a rablógyilkos Bütyköt. Egyébként azóta a gyámoltalan kutyus lelkén szárad két macska is, melyek azt hitték, hogy egy ilyen kis csámpás elöl fölösleges elszaladniuk, meg két sündisznó is, amelyek ugyan összeszurkálták Bütyök orrát, de végül a hátukra fordította, és széttépte őket. Balladánk tanulsága tehát a következő: Ember, ne feledd, hogy a természet mindig győzedelmes- k©dik! CZAGÁNY IVÁN fordítása ?• CSÁKY KÁROLY BODOR ÁDÁM Impressziók esténként meg fehér szirmokat festenek szárnyukkal a sirályok s a víztömeg álma cseppenként kivirágzik titokban kivirágzott a tenger ki gondolta hogy ott lenn rózsát terem a félelem lesüllyedt vasból csipkét ver a végzet MIKULÁS KOVÁC Ez a vidék Ez a vidék nagyanyám tulipános ládája. Kinyitod, és szívedben nyomban kakukkfű, majoránna és a hárs száraz virága ontja illatát. Szentély ez a vidék: szüntelenül az emberről zeng benne a korái. Határain a források hús szentelt vízzel vannak tele. A magasban a hegyi rétek zöld katedrálisának gótikus tornyában a birkák lágy bronz csengői csengenek, és a kamilla illata, lenge esküvői fátyol, csöndben ereszkedik a völgybe le. Szentély ez a vidék. Falu fölött kék füstszalagokban illatozik a gyanta Ha belépsz e vidékbe, letérdelni s derékig hajolni akarsz, és bezörgetni szíveddel a tölgyfa ajtón, de minek: nyitva van az, s mögüle emberi hang szól: Ne térdelj le, közülünk való! Nem templomban vagy! Kenyér és só van az asztalon. Szitási Ferenc fordítása 1 Man kertje egészen a patakig ért, szelíden ereszkedett a viz felé, végében cövek- kel erősített lépcsők vezettek a köves mederbe. Man idősebb ember lévén már nemigen foglalkozhatott olyan dologgal, ami sokat hoz a házhoz. Amivel foglalkozott, kedvtelésből tette, ez pedig páratlan türelmet és odaadást követelt azért a kevés örömért, amit cserébe kapott. Uszadékfát halászott naphosszat az Izvor patakából. És előfordult, hogy naphosszat állt kertje végében, cövekelt lépcsőin lesben, egyetlen darab fát sem látott közeledni a hullámokon. Mégis megszállott módjára, keze ügyében maga faragta szigonyával várakozott ezekre a karvastagságú rönkdarabokra, szürke, ázott lécekre, lepusztult ágakra, hibátlan mozdulatokkal megcélozta és ki halászta őket. Közben szemmel tartotta a szemközti partot, ahol az öreg vízimalom még három meglévő fala között a patak kisebb öblöt mosott magának. Itt magasabb vízállás idején a habosabb víz színén meggyűlve úszkáltak körbe azok a fadarabok, amelyeket a patak fönnebb lenyalt a partokról. Man ezeket a magáének tekintette, időnként gumicsizmásán értük ment, összekötötte őket, és elég sok körültekintéssel, de hibátlanul átvontatta a patakon a maga felére. Kicsit együgyű, kicsit gyermeki volt ez az egész, öreg napjai kedvtelése. Furcsaság azért még akadt a családban. Man fia, az egykori híres fejszámoló egy napon mezítláb és rövidke vörös szakállal tért meg az egyetemről, és azóta csak az erdőket bújja némán, tudásának kifürkészhetetlen titkaival. A bolygó fiú napkeltekor beveszi magát a sűrűbe, csak este jár haza, akkor szótlanul bekap valamit, és lefekszik kőkemény ágyára. Bizony elég keveset ad magára. Apa és fia mintha egymásért búsulnának. Valamikor, valamelyik október elején, egy felhőtlen őszi napon sirály érkezett a víz fölé. Nem egyedül jött. Négy holló kísérte. Előttük talán másik négy holló, s azok előtt is megint néhány, hogy erre a számára kellemetlenül idegen távoli tájra kényszerült. A hollók legyező alakban kísérték, hullámoztak, cikáztak utána, de be is érték ennyivel. Csak űzni akarták az ismeretlen fehér madarat. Amint vízre szállt, némileg megnyugodtak. A sirály körbeszállta a sebes vizeket, s mivel a kisebb zuhatagok, gübbenök között nem talált magának való szélesen hullámzó, bodrozó vizet, végül megtelepedett az öreg malom alatti öbölben, ahol magasabb vízállás idején Man uszadékfái maguktól kikötöttek. A hollók a korhadó zsindelyeken illegve figyelték maguk alatt azt a kis változatosságot, amit legendásan hosszú életükben az a fehér madár jelentett. Lesték: csak röppenne föl. Nézte a sirályt Man is. Azt mondta magában: „Egy ruca.“ Majd valami kényszertől késztetve megfordult, s akkor saját bolyongó fiát látta ott, amint rövid, rőt szakállát tenyerébe gyúrva figyeli a malom fekete öblében úszkáló fehér madarat. Persze, esteledett. A sirály az elülő vizekre vágyott; a bolyongó fiú megtért kőkemény priccsére. Man reggel nem mert partjára menni, mert bolyongó fiát - annak megrögzött szokása ellenére: a reggel már az erdőben érte - megint ott találta. Az egykori matematikus figyelme minden maradékával a malom fekete öblébe tapadt a négy hollóval, a vendégmadárral. Talán ő is azt gondolta: „Ruca." Vagy azt, hogy nem négy, hanem egy. Nem fekete, hanem fehér. De az sem kizárt, hogy csak azt: „Jóságos egek. Egy sirály." /
