Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)

1984-08-31 / 35. szám

F

ormátlan, rosszul vasalt vidéki szabású ruhájában, pufók arcával, amelyet szétterpeszkedő himlőhelyek tarkáztak, degeszre tömött aktatáskájával és klasszikusaival, amelyekből egy szuszra mérföldhosszú idézeteket szavalt a szöveg szépségétől ittasan és feledve zöngétlen hangja rekedtségét, Málek tanár úr bizony nevetséges alak volt, amint megállt a hetedik osztály dobogóján. És bár külseje a diákokat a legcifrább csúfnevekre csábította, mégis ebben az iskolában is rajta ragadt az a név, amely már húsz éve kísérte rögös pályafutásának állomásain.

„Fennkölt princípium“ - így hívták már a harmadik napon, miután végighallgatták néhány lelkes magyarázatát a latin és a görög irodalom szépségeiről és hamarosan azt is elfelejtették, hogy tanáruknak rendes polgári neve is van.

„Az erkölcs... hm... fennkölt principium, amelyet maguknak diákoknak is el kell sajátítaniuk, egyszerűen nem engedi meg, hogy nevetséges és megvetendő cselekedeteket kövessenek el például, hogy lemásolják a szomszédjuk dolgozatát“,mondta egy napon, mialatt elmélázva nézegette a latin dolgozatfüzetek ibolyakék fedőlapját. Az utóbbi napokban csak az írásbeli feladat egyes mondataira gondolt. Méltó befejezést akart adni a hetedik osztály iskolaévének. Ez annyira lefoglalta minden figyelmét, hogy ügyet sem vetett a környező világra, mintha az megszűnt volna számára, minden borzalmával, minden rémségével együtt. Alig emelte föl azonban csontos mutatóujját, amelyen örök és lemoshatatlan tintafoltok díszelegtek, hogy méltóságteljesen tollbamondja az első mondatot „enuntiatio- nem prímám“, hirtelen kíméletlenül félbeszakították. Ideges kopogtatás hallatszott, és az intézet igazgatója nyitott be az osztályba, sietve betéve maga mögött az ajtót. Mintha rettentő nyomás fojtogatná, háttal az ajtónak tántorodott, úgy rémlett, gutaütéses szédülettel küzd és arra is alig van ereje, hogy fáradt mozdulattal intsen a diákoknak, üljenek le.

„Rohanva jöttem Thermopylaetől, ó spártaiak!“ súgta Riáánek a szomszédja, Mouc- ka fülébe és tréfával igyekezett elütni lázas belső nyugtalanságát. Mouőka azonban sápadtan, ideges rossz sejtelemmel meredt az igazgatóra, meg se hallotta barátja szavait.

Tétován beütötte a tollszárat a tintatartóba, aztán nem is tudva, mit tesz, a tollat keresztbe fektette a füzetén. A tollszár gurulni kezdett lefelé és minen fordulatnál fekete tintapettyekkel tarkázta a fehér papírlapot.- Havelka... Mouőka... Riáánek... maguk velem jönnek... - az igazgató hangját rekedtté tette az izgalom.

Fennkölt Princípium tanár úr, akinek szikár mutatóujja még mindig mozdulatlanul meredt a magasba, mint amikor félbeszakították a diktálását, határozottan tiltakozott:- Igazgató úr, éppen dolgozatírásra készülünk... latin dolgozatra!... és a tanítás fennkölt princípiuma szellemében ezeknek a diákoknak a távolléte...

A három hetedikes tétován fölkelt a pádból, és zajosan elrakta tanszereit. Társaikra néztek, mintha arcukról akarnák leolvasni, milyen sors is várnájuk. Emlékezetükben

ijesztő élességgel rajzolódott ki annak az eszeveszett vitának minden szava, amelyet tegnap folytattak le az uszodában.

A javíthatatlan Riáánek mégsem állta meg szó nélkül:- Hát ezt a dolgozatot is megúsztuk!

Az igazgató nem bírta tovább. Gyors léptekkel kirohant a folyosóra. Fennkölt Princípium tanár úr felindultan hadonászva sietett utána. Nem fért a fejébe, hogy éppen három legjobb tanítványa, akiknek fogalmazványát oly'szomjas kíváncsisággal várta, nem vehet részt a dolgozatírásban.

Havelka, Mouőka és Riáánek, a három hetedikes közben az ajtóhoz ért. S ekkor döbbenetes rémülettel felismerték, mi vár rájuk. Az ajtónyíláson keresztül három, szürke bőrkabátos férfit pillantottak meg, akik hanyagul a folyosó világos nagy ablakának

azoknak a neveit, akiket aznap kivégeztek, mert helyeselték a Heydrich ellen elkövetett merényletet. Ők is köztük voltak: Havelka Frantiáek, Mouőka Karel, Riáánek Vlastimil.

A tanárok már reggel hét óra után összegyűltek a tanácsteremben. Némán ültek, mintha egy szót sem volnának képesek kimondani. A júniusi nap sugara megvillant a tanácsasztal fényezett lapján. A fénynyalábokban sárgán aranylott a por. A húsz em- y bér, akik rémületükben elvesztették lábuk alól a talajt, úgy tántorgott a világos teremben, mintha örök éjszaka borult volna szemükre. Tehetetlenségüket csak növelte, ha egy-egy újabb kartárs érkezett közéjük. Kaltner, a cseh nyelv tanára, egy komor- képű, feketeüstökű férfi, aki azelőtt október

llyesztő csendben felolvasott egy húsz sornyi nyilatkozatot, amely csöpögött az aljasságtól és a szolgalelkúségtöl. Aztán lecsavarta töltőtolla kupakját, a papirost a tanári kar legidősebb tagja elé tolta és beideg- ződött lakájmozdulattal odakínálta neki a tollat. A hittanár, hetvenéves aggastyán, aki az ég tudja, hány éven szogálta már az államot, remegő kézzel fölemelte az ívet és gondosan, szinte szótagolva még egyszer elolvasta a szöveget. Amikor végére ért, a papirost az asztal alá ejtette. - öreg ember vagyok. A sír szélén nem fogok hazudni...

A tanári kar erre úgy döntött, hogy a nyilatkozat helyett a bűnös hetedik osztály diákjaihoz beszédet kell intézni, amelyben elitélik társaik elvetemült tettét és ezt a beszédet az osztálykönyvben is megörökítik.

deszkájára támaszkodtak. Mouőka visszanézett az osztályra, könyörgő pillantását sorra jártatta az arcokon, mintha súgást várna, hogy válaszolhasson egy rettenetes kérdésre. Lázas homlokát kiverte a veríték. Havelka Franta, aki az első padban ült, még visszafutott a helyére, riadt, szinte öntudatlan mozdulattal lecsattantotta a tintatartó fedelét és visszatért Riáánek mellé, aki már a kilincset fogta. Riáánek nem fordult vissza. El sem búcsúzott.

Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, jeges borzongás futott végig az egész hetedik osztályon. Ezerkilencszáznegyvenkettő júniusa volt...

Fennkölt Princípium tanár úr öt perc múlva visszatért az osztályba. Lábai remegtek, botorkálva ment a katedrára. Lerogyott, a székre, magas domború homlokát csontos kezeibe temette és idegen, gyermekesen panaszos hangon halkan sopánkodott:- Hallatlan... hallatlan!

Végre mégis összeszedte magát, szembe nézett a rossz sejtésbe dermedt osztállyal és rekedten dadogta:- Az osztálytársaitokat... letartóztatták ...Micsoda... hallatlan... félreértés... Az én... az én... tanítványaimat...

Este hét órakor a borzalmas sejtelem valóra vált. A helyi hangos újság közölte

huszonnyolcadika alkalmából hazafias fűzfa- poézissel tisztelte meg a helyi lapokat, nyugtalanul járkált az ablakok között és megmegszakította a napsugarak áramlását.

Hirtelen megragadott egy széket és háttal az ablaknak kezét szorosan a szék támlája köré kulcsolta, mintha támasztékot keresne a gonosz gondolathoz, amelyet a séta érlelt meg alacsony homloka mögött. Őskori szörnyhöz hasonlította a vakító reggeli sugáí- özönben, amikor eszeveszetten felüvöltött:- Ide vezet a lázongásuk! Sorra lemészárolnak mindnyájunkat! Akárcsak a tábori- tákat!

Az iskola igazgatója halkan felnyögött, szívroham kínozta. A többiek egy szót sem ejtettek. Szinte lélegzetüket is visszafojtották, mintha ítéletüket várnák. Csak a történelemtanár, egy kerek képű stréber merészelte megtörni a csendet. Aktatáskájából egy négyrét hajtott ív papirost vett elő, kiteregette az asztal lapján és behízelgő hangon, amelynek szokásos émelygösségét a rémület sem bírta megtörni, kijelentette:- Kartárs urak, föltétlenül szükségesnek tartom, hogy haladéktalanul őszinte odaadásunkról biztosítsuk az államtitkár urat és Moravec miniszter urat. Bátorkodtam előre megszövegezni...- De ki tartsa meg a beszédet!?

A cseh nyelvtanár és történész egyszerre felelték:- Természetesen az osztályfőnök!

Mindnyájan fellélegeztek, mint akik feje felől súlyos veszély múlt el. Fennkölt Princípium tanár úr hallgatagon meredt egybekulcsolt két kezére. O volt a hetedikesek osztályfőnöke.

A római hetessel jelzett ajtó mögül nesz sem hallik.

Hová lett az örökké zsivajgó méhraj, amely tegnap még vidáman zsibongott az ajtó mögött? Fennkölt Princípium tanár úr benyit osztálya ajtaján. De a taníványai, akik üdvözlésére felállnak, ma már nem azok, akik tegnap voltak. Szinte ködfátyoion keresztül ismer rájuk, az agyába beidegzödött ülésrend szerint. Az elmúlt éjszaka mindegyikük az Acheron túlsó partján járt, elkísérve a Hármat, akinek ma üresen ásít a helye.

Amikor a tanár a katedrához ült, a diákok is gépiesen leültek. Nem voltak többé osztály. Nem voltak többé közösség. Mindegyik

e

f

n

e

h

P

n

V

r

s

/

j<

z

n

n

ü

t(

L

n

c

r

I

i

i

r

r

I

r

I

:

i

{

I

t

\

f

t

t

\

i

<

i

í

1

i

I

1

(

i

I

i

I

(

I

I

M\/°gnek a sátrak sorai, morajlik a fóliaIMV tenger. A szélcsapások a Kis Óuna felőli Török dombokról törtek a falura, miután a férfinépet már elnyelték a kora reggeli vonatok és autóbuszok. Ahogyan az asszonyok mondták: a semmiből érkeztek, alattomosan, gyilkosán. Pedig a rádióban virradatkor úgy jelezték: Közép-Európa fölött felhőtlen az égbolt Csapadék a későbbiek során nem várható. Az enyhülés tovább tart. Elmondta ezt Budapest, s a szlovák rádió is. A nehézség csapjon az ilyen enyhülésbe! Mi több, tíz óra felé esett, s a nap is sütött. „Az ördög veri a feleségét“ - gondolták az asszonyok. Bezzeg most sehol sem tartóztatták a postásnőt egy-két szóra, amit azért se tehettek volna az arra ráérők, mert ő is ott sóhajtozott valahol kertjük sarkában.

Lajtánét a tanító ezekkel a szavakkal bocsátotta el: És ahányszor majd kitör a ribillió, idejön majd a gyerekért?! Mikor a tanító visszafordult, szemével Lajta Gyulát kereste, de annak nyoma veszett. Az osztály dacosan hallgatott. A gyerek talán akkor esett talpra az iskola udvarán. Kirohant a kapun, s loholt az első útkereszteződésig. Lajtáné csak itt ért a nyomába.- Hagyja, idesanyám - lihegte a fiú, s fölemelte bal kezét az első gépkocsi láttán. A Tatra lomhán, nyöszörögve állt le. - Co by si chcel- kérdezi a sofőr, de a tízéves gyereknek befűl a nyelve az idegen szó hallatán.- Semmit, semmit - szól Lajtáné, de már állítják a következő kocsit. Emberükre találnak.- Álljanak meg a parkettgyárnál - kéri a gyerek -, üzenjen be Lajta Gyuláért, mondják meg idesapámnak, hogy a szél fölrúgja a sátrakat.

A gyerek lohol az iskolába. Gyorsabb is, mint maga gondolná, mert a szél ökleli, kergeti.

Ásó, kapa csattog, még több földet hánynak a sátrak oldalsó tövébe. De nem egy fóliasátor csak azt mondja: nyissz-sz, csatt-t, nyekk-k és repül, mint egy óriásszárnyú sirály.- Nagy lapáttal ver az ég - sommázzák a nyugdíjasok, mert az ö karjaikban bízik most a menyecske, de a komaasszony is csak az ö erejükben reménykedik.

Szoknyás had verekszik a széllel. Úgy emelkedik és süllyed a fólia a tartószerkezet fölött, akárcsak a lélegző tenger. Panaszos hangok vegyülnek ebbe a sóhajba, a vasbordák ívelése nyögdécselve állja a püfölést. Alattuk mélybarna a föld, s rajtuk megannyi ékességként, zöld smaragd színben kígyózik a reteklevelek sora, itt-ott már kikandikál piros buggyos hasa. Fölöttük könnyű pára úszik, s a szélpöffek idején záporként permetez a fóliára tapadt nedvesség.

A nap már délidőt jelez, s a hőmérő higanyszála már tizennyolc foknál tart, odabenn a sátrak alatt a könyú pára tejszerű köddé változik. Kellene a levegőcsere, a szellőztetés, mert ez a gőzfürdő nem sok jót hoz magával. Tartós meleg esetén felnyúlik a növények szára, amiért is a tápanyagot elorozzák a gumó elől, hogy aztán magszárba szökkenjenek.

A bátrabbak megkísértik a sorsot, résnyire nyitják a sátrak kapuit. Előzőleg fóliacsíkokat hoznak le a padlásról, karókat vernek a földbe, ahhoz csomózzák asszonyi kezüknek minden erejével a csík egyik végét, míg a másik végére nehezéket kötnek, s ennél a végénél fogva ^tjhajítják a szalagot a sátor boltozatán. Pedig az ember azt mondta, kétméterenkénti lefogatás elég. Azt meg is tette. De az asszonyok aggódnak, mert szellőztetni kellene. Legalábbis az ajtóknál több szalaggal biztosítják magukat és a fóliát. De nem elég súlyos a nehezék, a szél papírsárkányként sodorja odébb a sátor gerincén. Kemény fából készült karót kerít Lajta Ilonka. Kiáltás tör ki melléből, mikor elhajítja a fát. A hirtelen mozdulattól elveszíti egyensúlyát, megcsúszik a síkos földön, térdre hull. El nem sírná magát. Ugrik és szalad a sátor túlsó

oldalára Lucskos már egészen derékaljig, de mit bánja most ő azt.

ember kedvére játszott. - A tyúkok a konyhaajtóba tojtak - mondja nagy kedvvel Ilon az ő Gyulusának. A férfi huncutul maradna, de a legmegbízhatóbb kalendárium megmutatja a legrövidebb utat a kertbe. A fenséges megújhodás... Erre készül föld, bokor, ember. Még a városbelieket is megmozdítja, nemhogy a kerttulajdonosokat. Mert milyen legyen az ember - okosítja most a férfi az ő Ilonkáját. Megmutatja nagy tenyerét, majd mellére teszi és mélyen meghajol. Az asszony fogafehérje megvillan, amint felkacag. A barázda nő mögöttük. Szél nem rebben. Madár szól. A nap nevetve gurul. Igaz lehet, hogy ebben a pillanatban valahol éhségtől rúgja fel lábait az égnek egy

ember? Lehetséges, hogy valahol most inc nak egy kísérleti felderítő repülőgépet? És n történhet, hogy valahol éppen egy ankétot deznek a falu emberének megváltásáról?^ ne legyen többé a föld rabja? Ilyen titkokat t Gyula nem fürkész. Tudja azt, hogy a rr február húszadikától március első napjaiig „i vetni. Tudja, hogy kettő, három fokon I csírázni, és három-hat fokos hideget is e

POÓR JÓZSEF

megfelelő edzettség esetén, és optimális hí nye a tizenhárom-tizenöt fokos meleg. Azt a kisfia tudja, hogy reggeltől estig enné és e amire a tanító azt mondja: Jó étrendi ha van, C-vitamin tartalma jelentős. A legfonto: az, hogy Lajta marka tudta azt, aatíre < rávezette. Olyan marok volt az, mellyel egy osztályú kalapácsvető sem vallott volna gyent. Estére pedig álltak a fóliakonstruk oldalaikon kiásta az árkokat, nyolc óra i

Bezzeg három héttel ezelőtt milyen más volt a csütörtöki reggel. Gyula szabadot kért a parkettgyárban, de mintha a falu összes férfija azt tette volna. Ám a falu emberét szólítja az időjárás, nógatja az asszony, a legmegbízhatóbb kalendárium. De ösztökéli benső kényszere is, amint a kiolvadt föld erős szagot kezd árasztani magából, mely serkentőszerként dobogtatja meg szívét, lelkét. Kell a fenének olyankor a kávé meg a cigaretta. Egy üveg bor ha kerül, annak nem lesz ellenére, még az asszonyság is rááll egy pohárkára, de már csak a munka hevében. Akkor reggel, mintha bemutató játszódott volna a falu utcáin. Furgonok, kettő, három-, négykerekű, házilag barkácsolt törpetraktorok prüsszögnek és szaladnak virgoncán különféle földmegmunkáló szerkentyűikkel, de láthatók negyvenéves teherkocsik, meg a gépek széles skálájából megannyi régi furcsaság, hogy a kutyák nem győzik megugatni és meghajszolni amazokat. Micsoda reggel volt! Még a gyerek is sírva ment iskolába. Azon kívül minden az