Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-08-24 / 34. szám
A _ idei esztendő jeles jubileum, MZ a Szlovák Nemzeti Felkelés 40. évfordulójának jegyében telik. Ebből az alkalomból mutatjuk be olvasóinknak a Frontszínházat; azt a társulatot, amely a felszabadító harcok idején nemcsak a kulturális értékek, de az általános emberi értékek terjesztését, védelmét is vállalta. Dr. Vladimír Stefko színháztörténész írja: „A hozzáférhető külföldi források egyikében sem találunk példát arra', hogy az antifasiszta ellenállásban ilyen színházi társulat tevékenykedett volna.“ Nos, lássuk csak, hogyan, milyen előzmények után jött létre ez a színház... A negyvenes évek kulturális-politikai helyzete nehéz, feszült volt. A folyóiratok, kulturális intézmények és tömegkommunikációs eszközök többségét a kérofasiz- mus és kiszolgálói ellenőrizték. A szellemi ellenállás egyre inkább főleg allegóriákban próbált szóhoz jutni, mivel a cenzúra szigorúan törölt és elkobzott mindent. Ez az állapot eluralkodott a szlovák színházakban is. Abban az időben a Szlovák Nemzeti Színház volt az egyetlen hivatásos társulat, de színpadáról a progresszív drámákat kiszorították ,az aktuális politikát kiszolgáló művek, és a világirodalom klasszikusainak kevésbé veszélyesnek ítélt alkotásai. A hatalom beavatkozása után több színész [Gregor, Bagar, Sykorová, Meliőková, Porubská, Figura) kénytelen volt elhagyni a Nemzeti Színházat, többeknek más társulatokban is megtiltották a szereplést. Az ún. szlovák állam létrejöttekor megszűnt a kassai (Kosice) színház és a színészek Közép- Szlovákiába költöztek. Egy részük itt megalapította a Kamara Színház nevű vándortársulatot, Emília Wágnerová vezetésével, amelynek tagjai a megszűnés után a Szlovák Népszínház Frano De- vínsky vezette együtteséhez szerződtek. Andrej Bagar visszaemlékezéseiben megjegyzi, hogy mindkét társulat csupán a kevésbé értékes vígjátékok bemutatására vállalkozott, s így elsősorban a pénztár állapotára figyeltek. 1944 januárjában maroknyi lelkes ember létrehozta a martini Szlovák Kamaraszínházat, de ez a pillanatnyi politikai helyzet miatt rövid idő után felbomlott. A negyvenes évek színházi élete valójában az amatőr társulatok tevékenységében nyilvánult meg, amelyet a martini székhellyel működő amatőrszínházi központ irányított. Ez az intézmény a Matica Világszínház □ A moszkvai Bolsoj fiatal balettművészei nagy sikerrel mutatták be a Vázlatok című koreográfiái fantáziát, amely Gogol műveinek motívumait használja fel; az új táncjáték zeneszerzője A. Snitke. x □ A veronai Teatro Romanóban Carla Gravina és Carla Giuffré játssza A makrancos hölgy Katáját, iiíetve Petruchióját. x □ A berlini Deutsche Staatsoper novemberben mutatja be Kirill Molcsanov szovjet zeneszerző Macbeth-balettját. x Ö Az UNESCO ITI és még további színházi szervezetek támogatásával készítik a mai színház világenciklopédiáját. A mű elsősorban a kölcsönös kapcsolatokat és a kevésbé ismert kisebb nemzeti színházi kultúrákat tárgyalja majd. Az enciklopédia első angol nyelvű kiadása 1990-ben Kanadában jelenik majd meg. A nemrég elhunyt lengyel kntikus, Roman Szydiows- ki helyett, a munkákat Rolf Ron- mer NDK-beli professzor irányítja. slovenská égisze alatt fokozatosan egyre nagyobb kulturális-társadalmi tekintélyt szerzett. 1944-ben 476 színjátszó kört tartott számon, és hovatalos lapja - a Na- ée divadlo - Hronsky, később Mráz és Turzo vezetésével maga köré gyűjtötte a legjelentősebb színházi szakembereket. A helyzet persze így sem volt köny- nyű. Több amatőr előadást az egyház, az oktatásügyi minisztérium, sót az elnöki iroda nyomására betiltottak. Hasonló sors érte a Szlovák Kamaraszínházat is. Július Barő-lvan, új darabjának rendezését megtiltották az ott vendégszereplő Andrej Bagarnak, s a próbákat megszakították. A színház így kritikus anyagi helyzetbe került, elkezdték a támogatók toborzását, de a további működésre már nem kerülhetett sor... 1944. augusztus 29-én kitört a Szlovák Nemzeti Felkelés. A szlovák nemzet az ellenállás második - aktív - szakaszába lépett, és a lelkesedés hulláma tulajdonképpen a közélet valamennyi területére átcsapott. A színészek elhagyták a színházakat, egy részük a Szabad Szlovák Rádióban (Slobodny slovensky vysielac) tevékenykedett, mások a színpadi jelmezeket katonai mundérra cserélték és beléptek a hadseregbe. Olyan időszak elé néztek, amikor érvényesnek látszott a mondás: Inter arma silent musae (Fegyverek közt hallgatnak a múzsák). S éppen ezzel a helyzettel fordult szembe Andrej Bagar. Mérlegelte a lehetőségeket, felvázolta a helyzetet és levelet írt a kommunista párt illetékes vezetőinek, amelyben egy frontszínház létrehozását indítványozta. Elképzelése szerint tehetséges, lelkes és sokoldalú egyénekből olyan társulatot akart verbuválni, amely színes, agitatív és főleg lelkesítő műsoraival kitöltené a pihenés óráit, enyhítené a sebesültek fájdalmait. A javaslatot egy héten belül jóváhagyták, s a tervezett társulat már nagybetűkkel írhatta a nevét: Frontszínház. Ennyi időre volt szüksége Andrej Bagarnak, hogy az önkéntes vagy vándorló hivatásos, illetve alkalmi amatőrökből megszervezze az együttest, amely aztán nemcsak az eszmei és művészi mondanivaló megformálását képes elvégezni, de alkotóerejével szüntelenül gyarapítja is azt. A közeli Breznóban véletlenül Martin Holly filmrendező egy zenés komédiát forgatott. A stáb tagja volt Frantiéek Zva- rík, a Nemzeti Színház művésze is. A Felkelés kitörése után elhatározta, nem tér vissza Bratislavába, és elvállalta az oktatásügyi és népművelési megbízotti hivatal egyik előadói tisztét. Itt fedezte fel Andrej Bagar, és személyében a Frontszínház nemcsak jó színészt, de kiváló énekest is szerzett. A társulat további tagja volt Eduard Medek, a Szlovák Kamaraszínház színésze, tehetséges komikus, aki rendkívüli improvizációs képességeiről is híres volt. Szerencsés véletlen hozta úgy, hogy megismerkedett Ján Chovaneccel, aki megszökött a keleti frontról és Ján Vágner álnéven a Romanov Cirkusz sofőrjeként dolgozott. Ó javasolta, hogy szerződtessék a társulathoz Tamara Alekszandrova cirkuszi táncosnőt és Mária Perháőová akrobatát. Ján Chovanec bukkant rá Edmar Peter autószerelő tizedesre és a társulat munkája teljes erővel megindulhatott. Az Andrej Bagar szerkesztette első műsort Harmanecben a moziban mutatták be, 1944. szeptember 15-én. A nézőteret a kiképző tábor katonái töltötték meg, és mindkét fél - nézők és színészek - tele volt várakozással. Andrej Bagar bevezetője után, amelyben szólt a színház céljairól és a fronton beállt helyzetről is, az elcsendesült nézőtér Chalupka himnikus költeményét, a Mór ho!-t hallgatta. A lelkes fogadtalás a társulatot maximális teljesítményre késztett, és a két órás előadás megérdemelt sikert aratott. Andrej Bagar, aki igazolva látta elképzelését, újabb műsorok összeállításába kezdett. Ezt a komoly, pátosszal teli dolgok és a vidám témák arányos váltakoztatásával végezte. A társulat tagjaival jeleneteket, trufákat, vers- és drámarészleteket válogatott, s bár hiányzott az irodalom (a martini könyvtárat bezárták), a műsort eredeti dalokkal és aktuális viccekkel egészítették ki. Később a társulathoz került Andrej Vandlík és Anna Cveková presovi, és Karol Mózi hivatásos zenész. A hadsereg egy régi autóbuszt („Archának“ nevezték el) adott a társulatnak, s így a közeli és távolabbi vidékekre is ellátogathattak. Frantisek Zvarík visszaemlékezéseiben a következő helyeket jelöli meg: Zvolen, Podbrezová, Brezno, Bujakovo, Detva, Tomáéovce, Zolná, Donovaly, Staré hory, Vígl’aá, Sálková, Malachovo, Spania dolina, Telgárt, Oőová, Tajov, Likier, Pusté pole, Bukovec, Muráé, Cervená Skala, Tisovec, Klenovec, Hnúét’a, Hel’pa és Dubová. Ezek között sok olyan is volt, ahol több alkalommal szerepeltek. A műsorokat folyamatosan változtatták, gazdagították. (gy születtek meg a Babfőzelék című bohózat és a Csehov egyfelvo- násosok előadásai. Igaz, nem voltak ezek teljes játékok, hiszen egyetlen segédeszközük az emlékezetük volt, és sokszor nem tudták felidézni a teljes szöveget, mégis nagy sikereket arattak. A világot jelentő deszkák az ő esetükben olykor söröshordókra dobott pár szál fenyődeszkából álltak, sót olykor a földön, a füvön is kénytelenek voltak játszani. Nem volt jelmez és maszk, díszlet és műszaki személyzet. De a közönségük sem a hagyományos volt - kórházakban, partizántáborokban, katonáknak játszottak. A sebesültek, a betegek voltak a leg- * hálásabnak, hiszen kényszerpihenőjüket, a fájdalmas, passzív várakozásukat enyhítették, erősítve a reményt - a közelgő szabadság reményét. Olykor a közönségük is nemzetközi volt - egymás mellett ültek oroszok, franciák, amerikaiak, bolgárok, magyarok. Sokszor előfordult, hogy nem állták meg, s felugrottak a pódiumra, hogy népdalaikat, verseiket elmondják. Olyan eset is történt, amikor az előadást lövések szakították félbe. A nézőkből egyszeriben katonák lettek és a múzsák valóban elhallgattak. Ilyen tűzkeresztségen esett át a Frontszínház társulata Tomáéovce ban és utoljára Staré horyban, ahová az együttes a németektől körülzárt Banská Bystricából költözött. Ott a helyi kocsmában tarották meg utolsó előadásukat..'. Másnap felzúgtak a német nehézbombázók és az ott lakókkal együtt a hegyekbe menekültek. A bombázást követő káoszban a társulat két-három fős csoportokra szakadt. Né- hányukat a véletlen még a vándortársulathoz sodorta, de az „Archa“ már nem engedelmeskedett. A Frontszínház megszűnt, s tovább már ki-ki a maga eszére és szívére hallgatva menetelt tovább. A társulat tagjainak további sorsa sem volt könnyű. Andrej Bagar sebesülésének ápolása után egy partizáncsoporthoz csatlakozott. A Vandlík, Cveková és Zvarík alkotta háromtagú csoportot a németek elfogták. Zvarík végül is kiugrott a koncentrációs táborba irányított vonat- szerelvényből, de ugrás közben megsérült, így a németek ismét elfogták. Volt azonban ebben a sikertelen szökésben szerencsés véletlen is, mert végül a brati- slavai fogházba szállították, ahonnan kaució ellenében és a Szlovák Nemzeti Színház garanciájával rendőri felügyelet alá helyezték. A Frontszínház tagjainak fejére kiírt 20 ezer korona jutalom ellenére is mindenkinek sikerült túlélnie a háborús időket. 1972-ben a Csehszlovák Televízió találkozót szervezett - első találkozójukat a háború után -, amelyről csupán egyetlen társulati tag hiányzott: Eduard Medek, aki 1948-ban a fogságban szerzett betegségében halt meg. ZITA SUJOVÁ ínházi előadás? Igen. De nem szokványos, és nem is színházban kerül rá sor, hanem az ifjú művészek alkotásait bemutató, nemrég megnyílt kiállítóteremben. A képek, grafikák, szobrok mellett, a díszítő-iparművészeti alkotások sorában ruhamodelleket is bemutattak. A modelleket a „design-színház“ tagjai mutatták be. Egymást váltják a jelenetek. Vidám foxtrottot járnak a színpadon a lányok. Az „Allegro“ és az „Akkovel“ fantázianevű kabátokat mutatják be. Egy fiatalember újabb kabátot hoz és felsegíti a lányra. Modern zenére élénk színű dzsekit, nadrágot, ruhát, könnyű lapos sarkú cipőt viselő fiatalok csapódja lép színpadra. A műsorvezető a következő szavakkal kommentálja a látványt: „Ez napjaink divatja. Kényelmes, kellemes viselet. A sportos ruhadarabok a Tempó márkanevet viselik.“ Könnyű, libbenő hosszú ruhákat viselnek, fejük fölé csipkenapernyőt tadanak azok a -lányok, akik Csajkovszkij muzsikájának dallamára lépnek elénk. Labdáznak, sétálnak, vagy kehi pádon üldögélve olvasnak. A lányok mozdulatai kimériek és plasztikusak, ruhájuk lezser, könnyű, puha tapintású. A leomló textíliák lírai képet alkotnak. Az ilyen és ehhez hasonló jelenetek nagyon hatásosak: a nézők szituációkban ériékelhetik az egyes modelleket, megtudhatják, milyen alkalmakra szánták azokat a tervezők. Előadásunk különlegessége elsősorban az - mondja Natalja Neszina rendező -, hogy itt nem a dramaturgia áll az első helyen, hanem a „műalkotás:“ azok a kosztümök, ruhák és kiegészítők, amelyeket a Képzőművészek Szövetsége moszkvai tagozatának fiatal iparművészei terveztek. A design-színház létrehozásának ötlete Jeszinától származik. Érettségi után Divat, pantomim, zene a moszkvai modellház manökenje lett, majd elvégezte a Színművészeti Főiskola esztrád-szakát. Lényegét tekintve a design-színház egy új esztrádműfaj, amely egyesíti a pantomim és a koreográfia egyes elemeit, segíti a fiatalokat abban, hogy megtalálják saját öltözködési stílusukat, hogy ne csak a külsőségeket, a formát nézzék, hanem az öltözködés és az egyéniség harmóniáját. A színháznak kilenc, húszévesnél alig idősebb tagja van. Balettintézetet, szín- művészetit végzett fiúk és lányok, manökenek. A design-színházban a kosztüm az, ami az igazi színházban a darab. Itt a tervezőművészek a dramaturgok. Mielőtt hozzálátnának az előadás előkészítéséhez, gondosan kiválogatják a bemutatásra szánt kollekciót. A művészek a rendeltetést és stílust tekintve több csoportra osztják a kollekciót: hétköznapi - sportos, racionális és hangulatos - romantikus viseletekre. E modelIcsoportokhoz alkalmazkodva „találják ki“ a jeleneteket, választják ki a színészeket és a zenét. A már felsorolt jeleneteken kívül az előadásnak részei az „Én és a sport,“ „Én és az estélyi ruhám“ elnevezésű jelenetek, valamint orosz népviseleti ihletésű öltözékek, és „A régi Moszkva“ nevű, korabeli motívumok alapján tervezett viseletek. Az előadások költségeit egyelőre a Képzőművészeti Szövetség fedezi. A Kulturális Minisztérium és a Komszo- mol Központi Bizottsága is támogatja egy profi „divat-színház“ létrehozását. Úgy vélik, hogy remek eszköze ez az ízlésnevelésnek és az öltözködési kultúra javításának. Hamarosan állandó színpadot kapnak és vendégszereplésre indulnak más városokba. Növekvő népszerűségét bizonyítja a kiállításon tartott bemutatók nagy számú közönsége. ÜGYIJE RUBCOVÁ ÚJ szú 14 1984. Vili. 24.
