Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-08-24 / 34. szám
ÚJ szú 1984. Vili. 24. A Közelmúlt történelméből csak kevés emberről lehet elmondani, hogy a legendás hírűek közé tartozik. Petyát - mert mindenki csak így szólította - százak ismerték meg a háború legviharosabb éveiben, s százak emlékeznek rá most is, a békés esztendőkben. A Szlovák Nemzeti Felkelés idején főleg Túróc lakossága ismerhette meg a mindig mosolygó, maga körül optimizmust, derűt árasztó fiatalembert, aki számára nem létezett legyőzhetetlen akadály. Pjotr Vasziljevics Ancupov - mert róla van szó - mindig lelkesen, áldozatkészen és nagy találékonysággal teljesítette a partizánharc legnehezebb feladatait is. Felderítő volt, s nem akármilyen. Az elsők között érkezett Túróéba azokkal a szovjet katonákkal, akik megszöktek a német koncentrációs táborokból. Itt talált menedékre, itt bujtatták. Nem sokkal késóbb részt vett az első partizáncsoportok megalakításában... És azután? Igen, az is nagyon érdekelt, mi történt Petyával a háború után, de főleg a Felkelés idejéből származó emlékeire voltam kíváncsi. Beszélgetésünk során, persze, a múlt és a jelen gyakran váltogatta egymást. PÁRHUZAMOK Popov parancsnok partizánegységéröl sokat hallottam és olvastam. S tény, hogy a csoportot Ancupov nélkül el sem lehetett volna képzelni. Izagatottan vártam hát első találkozásunkra. Egy ismert - és igen nagyrabecsült- moszkvai geológiai kutatóintézetben találtam rá barátaim segítségével. Miután a portán elintéztem a szokásos formaságokat, alig értem a folyosó végére, ahol dolgozószobája kellett, hogy legyen, egy alacsony termetű férfi már ajtót is nyitott. Gesztenyeszínű haját még ma sem szövik át ősz hajszálak. Csak néhány kilóval lehet nehezebb annál, ahogy a természet által megacélozott geológust elképzelné az ember. Mosolyogva nyújtja felém kezét, amely az íróasztal mögött töltött évek után sem veszített férfias erejéből. Olyan szívélyesen üdvözöl, mintha legalább a Felkelés idejéből ismernénk egymást, örülök, hogy nem kell hosszasan magyaráznom, miért is kerestem fel. A dohányzóasztal mögé ültet, s máris készíti az illatos teát, amely nélkül bármiféle baráti beszélgetés elképzelhetetlen. Én eközben az élet teremtette párhuzamokon gondolkodhatok. A geológiai intézet ugyanis az Entuziánusok utcájában található. S előttem tesz-vesz a villany- tűzhelynél egy ember, aki teljes joggal kiérdemli ezt a jelzőt. Elég, ha csak á Szlovák Nemzeti Felkelés krónikáját lapozzuk fel. De ne vágjunk a dolgok elébe!- Honnan származik az utcanév?- kérdem.- Ezen a negyeden át hurcolták a század elején Szibériába forradalmárainkat, száműzetésbe vagy kényszermunkára. Valamikor a harmincas években éppen róluk nevezték el ezt az utcát.-S ha már az entuziánusokat emlegetjük, kire illene ez a jelző azok közül a bajtársai közül, akikkel negyvennégyben harcolt a szlovákiai hegyekben? Leül velem szemben, egy pillanatig gondolkodik csak, s szinte elérzékenyül- ve sorolja a neveket. Többtucatnyit (nem hiába mondja magáról, hogy Túróc a második hazája): a robbanékony természetű, határozott, de mindig barátságos Cyril Kuchtáét, vagy az egység parancsnokáét, Jozef Kubíkét, aki egy Vlac melletti akció során egymaga mentette meg a csoportot a súlyos veszteségektől, Anton Sedlácekét, akit a fasiszták kivégeztek, Jozef Franekét... Ő maga figyelmeztet, fárasztó lenne végighallgatni mindazoknak a harcosoknak és falusiaknak a nevét, akik segítsége nélkül két hétig sem bírták volna ki a hegyekben. — Arra kérem most, magáról beszéljen, mi történt vele a háború után, hogyan alakult sorsa, hogyan lett belőle elismert geológus? SZIBÉRIAI KUTATÁSOK-A háború után? - kezdi a hosszú történetet. - Mindenütt lerombolt gyárak, a városok egy szomorú romhalmazt alkottak. Munka tehát mindenütt volt bőven. Egy évvel a háború után megnősült, s felesége - jelenleg egy nagyvállalat közgazdásza - hűen elkísérte egyetlen fiukkal mindenüvé, ahová a geológust munkája szólította. Bizony, kalandokban is bővelkedett életük. E nem könnyű hivatás titkaival Ukrajna széles rónáin és a Kárpátok erdő borította völgyeiben ismerkedett meg. Egy szenet kutató csoport tagja volt. Persze a kétkezi munkás gyakorlata nem volt elegendő ahhoz, hogy kiváló szakember váljon belőle. Beült tehát az iskolapadba, oda, ahonnan a háború szólította el. A munka mellett elvégezte a középiskolát, de neki ez kevés volt. Eredményesen tette le a főiskolai felvételi vizsgákat is. Ugyanakkor Szibériában ajánlottak neki munkát. Fiatal volt, teli erővel, no és romantikával ... Kit ne csábítana ez a végtelen terület, s főleg, ha a geológiai kutatások hatalmas kincsekkel kecsegtetnek?! Látom, vendéglátómnak még ma, évtizedek múltán sem közömbös ez a szó: Szibéria. Gondolataiba mélyed, s önkéntelenül Pjotr Vasziljevics Ancupov (A szerző felv.) a teáscsésze után nyúl. Megértem mozdulatát... Hallgatom szuggesztív elbeszélését, amelyből természetesen az izgalom sem hiányzik. Az úttörő-geológusok élete bontakozik ki előttem, azoké, akik az első fúrótornyokat építették fel a tág - akkor még - pusztaságban. Köztük volt Pjotr Ancupov is. Nagy feladat várt rájuk: fel kellett deríteniük, mennyi kőolaj van a föld alatt, hogyan lehetne kiaknázni ezt a kincset, milyen ráfordításokkal stb. Már 1953-ban gazdag gázlelőhelyre bukkantak Berezovszkijnál. A Szibéria gazdagságát kutató és feltáró úttörőknek nem lehetett könnyű dolguk - gondolom magamban, s elsősorban a hideg jut az eszembe. Amikor kimondom ezt, emlékeztetve a néhány perccel ezelőtti önkéntelen mozdulatra, amikor a tea után nyúlt, „Petya“ csak legyint, mondván, hogy a télnél még a nyár is szörnyűbb volt. Szúnyogok milliót, egész légyfelhők, amelyek elől egyszerűen nincs hová menekülni. S persze mindenütt mocsár. A felderített területeken túlra életveszély nélkül nem lehetett menni. Ma, ugye, a geológusoknak jó dolguk van, a vegyipar különféle kenőcseitől messze elmenekülnek a szúnyogok. A tundra azonban ma is feneketlen. A külvilággal csak helikopterrel lehet kapcsolatot tartani. De akkor? A helikopter a technika csodájának számított, s csak a legsürgősebb esetekben segített, például, ha valakit kórházba kellett szállítani. Ilyen volt Tyumeny az ötvenes évek elején, ilyen volt a kutató-geológusok élete... ŐSZI EMLÉKEK- Szibériában gyönyörű, ám alig észrevehető a tavasz és az ősz, olyan hamar elmúlik. Maguknál, Szlovákiában viszont épp az ősz az egyik legszebb évszak, s nekem is vele kapcsolatosak felejthetetlen élményeim - vált a múltba „Petya.“ Vendéglátóm lenyűgöző elbeszélő, s amikor a győzelmet és az életet, vagy a vereséget és a halált jelentő percekről kezd mesélni, az ember megfeledkezik róla, hogy egy egyszerű irodában van, s gondolatban valahol Vlac erdeiben jár. Negyvennégy nyarának végén egy partizáncsoport működik itt. Feladata, hogy felszámolja a német fasiszta egység vlaci parancsnokságát. Petya természetesen az elsők között halad, akár egy indián nyomkereső. A felderítők mögött néhány méterrel a többi partizán. Lavinaként rontanak a faluba. Heves tűzharc bontakozik ki, a németek elszántan védekeznek, de nem kerüli el őket az igazságos partizánharag. De a partizánok sem vonultak vissza veszteségek nélkül. Visszavonuláskor hárman már nem voltak közöttük. Mint később kiderült, csak kettőjük esett el, a harmadik áruló lett, s még aznap alkonyatkor egy erős német hegyi lövész alakulatot vezetett a tábor felé. A terepet úgy ismerte, akár a tenyerét, s a fasisztákat a meredek hegyoldalra irányította, ahonnan kevésbé őrizték a tábort, mivel innen alig volt valószínű a támadás. A németek észrevétlenül jutottak át két őr között, s a fák mögött meghúzódva bejutottak a tábor területére. A partizánok már éppen aludni készültek, a táborban elcsendesedett minden. A fasiszták már a nyugvóhelyek felé közeledtek, a legerősebb csoport épp ahhoz, ahol az egység parancsnoka „lakott.“ Jozef Kubík már éppen lefeküdt, amikor halk neszekre lett figyelmes. Amikor felnézett, gyanús árnyékokat látott. Kúszva közelítette meg őket, s világosan kivehette a németek halk beszédét. Egy pillanatig sem tétovázott, lerántotta válláról géppisztolyát, s tüzet nyitott. Nagy veszélybe került, egyedül a németekkel szemben. De nem magára gondolt, hanem az egész partizáncsoportot védte. Meg is védte...- Látja, ilyen volt az ősz maguknál. Mindig ez jut az eszembe, amikor erről a gyönyörű évszakról van szó - fejezi be a történetet Pjotr Ancupov, s azon elmélkedik, vajon nyáron, tavasszal vagy télen lett volna-e könnyebb, de aztán maga állapítja meg, hogy a német fasiszták elleni küzdelem, s főleg a partizánharc sosem könnyű. 1944 októberének utolsó napjaira emlékezik vissza „Petya,“ amikor Popov parancsnok partizánalakulatának a Kis Fátrából a Martini rétre kellett visszavonulnia. A fasiszták elfoglalták az összes falut, s még Ancupov, a legjobb felderítő sem tudott élelmet szerezni. Ezekben a napokban barátkozott össze egy szlovák tanítóval, aki az alakulat tolmácsa, kísérője, s egyben politikai tisztje is volt. Egyszer hozzálépett, s kérdi tőle, mit rág. Petya a rá jellemző mosoly- lyal válaszolta, hogy a bükkmagban is van kalória. És milyen az íze? Megkínálta, s a tanító megjegyezte: „Sosem gondoltam volna, hogy a bükkmag ilyen ízletes.“ Ilyen volt a partizánok nehéz visszavonulásának egyik pillanata a szlovákiai hegyekben. A partizánok később kapcsolatot teremtettek a lakossággal, s Vlacba, Kunerádba, Kamenná Porubába, Tre- bastovába, Faőkovba, Trnovba jártak élelmiszerért. De életük akkor sem fordult jobbra, amikor parancsot kaptak, hogy vonuljanak át Morvaországba. Már a Vágón való átkeléskor egy fasiszta kommandó támadta meg őket. Bytőánál egy molnár segített nekik. S amikor átlépték a protektorátus határát? A súlyos harcok folytatódtak ... Pjotr Ancupov félbeszakítja elbeszélését, gondolatban bizonyára azokra emlékezik, akik Szlovákia és Morvaország partizántemetöiben alusszák örök álmukat ... A KÁRPÁTOKTÓL A KUTATÓINTÉZETIG A beszélgetés hosszúra nyúlt, s vendéglátóm - ismerve a mi szokásainkat - most kávéval kínálna, de én inkább arra vagyok kíváncsi, hogyan lett a szabad ég alatt dolgozó geológusból tudós. Csak legyint, s azt mondja, hosszú volt ez az út, amely Belorussziában kezdődött, azután, hogy visszatért Szibériából. Néhány évig Lvov mellett dolgozott, ahol fokozatosan az egész terület főgeológusává „nőtte“ magát. Azután Minszk- ben, a minisztériumban ajánlottak neki munkát. Itt a kőolaj- és a gázkitermeléssel foglalkozó osztály vezetője lett, s a miniszteri kollégium tagja. Veleszületett szerénysége ellenére büszkeséget érezni hangján, amikor azt meséli, hogy míg a környéken tizenhét évig hiába kerestek kőolajat, az ő munkáját öt év után siker koronázta. 1969-ben tárták fel Belorussziában az első olajíelőhelyeket, s Pjotr Ancupov is azok között volt, akik ezért állami díjat és magas kitüntetéseket kaptak. Bennünket, laikusokat is lenyűgöz ez a mágikus szó: „olaj.“ De mit érez hallatán a geológus? Kezdetben főleg felelősséget. Hová állíttassa fel a fúróberendezéseket, hogy azok elegendő információt nyújtsanak: megéri-e éppen itt folytatni a kutatást? És amikor megjelennek az első cseppek? A geológusok ilyenkor állítólag olyanok, mint a kisgyerekek. Kóstolgatják, szagolgatják, játszadoznak az első literekkel, vizsgálják tulajdonságait. Márpedig a belorussziai kőolaj minősége kiváló. A köztársaság épp ezért már ismert kőolajlelőhely, fejlett petrolkémiai iparral. Pjotr Ancupov sosem elégedett meg azzal, amit elért. Tovább tanult, a tudományok kandidátusa lett. Épp ekkor hívták az Orosz Föderáció geológiai minisztériumába dolgozni. Később innen került az állami geológiai kutatóintézetbe. Az évek kérlelhetetlenül szaladnak, s a mosolygós fiatalemberből - ahogy „Petyát“ Szlovákiában ismerhették meg - tavaly nyugdíjas lett. Persze ma is ereje teljében van, munkabírását csodálják, keresett szakember, tudós. Beszélgetésünket nem fejezhetjük be másképp, mint úgy, hogy visszatérünk a mai Szlovákiába. Mellesleg ez volt „Petya“ kívánsága is. Egyike azoknak a tízezreknek, akik a népeink közötti barátság elmélyítésén fáradoznak a Szovjetunióban. S találkozásunkkor természetesen nagyban készült a Szlovák Nemzeti Felkelés 40. évfordulójára. Hiszen számára ez ugyanolyan ünnep, mint a mi számunkra... LADISLAV TAKÁÓ Illlllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll-HIÉlMilil lllllllllllllllllll!llllllllllllllllllllllllllllllllllllll!lllllllllllllllllllllll!llllllllllllll
