Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-08-24 / 34. szám
SZENK SÁNDOR Tudod, mi Janik vagyunk. A kom- a lom ban ismerked- zasodtunk össze, ónapja. - sóhajtott J legfeljebb ha öt ^ütt - gondolta ma- ondta. Már erősen ivatosság ösztöne.) itos Vera nem firtat»t hoz a jövó - csak nesen. ürügyén elszaladt ztatni akarta őket nár mindent tudtak. - Koát'ál, tagja volt ő felkelési nemzeti laroláék ugyancsak igtek. inni - lelkendezett év után újra teljes ezhetjük majd mais meggyorsíthatja , apu, anyu, Tibor, szerencsétlen emsírdogált egy ideig, alom kettős érzete addig fegyelmezet- tokat. Azután Mag- érleti fészekbe. / igazából elképzely i la, kit hozok - tolt ia előtt egy középín kopaszodó férfit, szeme volt és igenén régi rimaszom- im érdekes? A pa- a tömegben és Vidor Pali az? Hát endéget, akit nem asebbnek. hogy kerültél ide, nkatábor, szökés zkóra, bujkálás isiig meg nem tudta, veitek ki a szlovák Besztercebányára, íjánlja fel szolgála- archoz. ar! Ismerjük egy- an. Fogjunk össze! n... égedetten lépett ki ai parancsnokság ttes számú osztály szekötők, akik az járni friss hírekért ncsokat hordanak : a főparancsnok- Xdalkocsis motor- a sófőrvizsgát tett jfelelő egyenruhát őrrel kombinált lo- t, háromnegyedes bőrsapkát, n partján akartak i kisál lomás táján ul felbőgtek a szi- negtelt borzalmas alacsonyra ereszig zúgott el a váel a lélekjelenlétét, igadva átrohant az Idalán húzódó ilhoz - mondta idott. A gépek : alacáónyra eresz- skatüzet zúdítottak jattogtak a golyók, iák, a víz magasra A repülőgépek elzúgtak. Szerencsére már nem tértek vissza. Nemsokára a légiriadót is lefújták.- Német gépek voltak - mondta Péter. - A brigantik már tudják, hogy Besztercebánya a felkelés városa lett. Nagyon megijedtél, Csupikám? - simogatta Magda remegő kezét, sápadt arcát.- Legalább tudni fogják az emberek, hogy ki az igazi ellenség - mondta Pali. Októberben nyugtalanító hírek kezdtek keringeni. A felkelők győzelmei megritkultak - egymás után adták fel a falvakat, városokat a különösen észak és nyugat felől nagy erővel támadó németekkel szemben. Október közepe felé már Zólyom és Besztercebánya sorsa is aggasztó volt. Harmanec felől jól hallatszott az ágyúk hangja. Péterék néha napokig a fronton voltak, elcsigázva, piszkosan, idegesen érkeztek meg, mindketten sokat cigarettáztak és a parancsnokságról is gondterhelten tértek haza. Meáfan Vera is sokat aggódott Jankóért, aki veszélyes helyen, a rádióleadó tornyában kapott szolgálatot. Ha Vera arról álmodozott, hogy a férjével együtt fog harcolni, hát tévedett. Neki is az a sors jutott, mint Magdának - otthon várta, mikor jön haza néhány pillanatra a katonája. Október 24-én Péter és Vidor Pali egy koraesti órában érkeztek haza. Megtisztálkodtak, ettek valamit, de szokatlanul csendesek, gondterheltek voltak. Egyszerre csak Vidor megszólalt:- No, mehetünk? Magda csodálkozva nézett rá, hiszen ilyenkor pihenni, nem mászkálni szoktak. De most Péter is felállt, odament Magdához, felemelte az állát, mélyen a szemébe nézett és azt mondta:- Nemsokára visszajövünk. Akkor majd mondok valamit. Ne izgulj, minden rendben lesz. - És elmentek. Magda persze izgult. Veszélyt, bajt sejtett. Két keserves óra múlva megérkeztek Péterék. Géppisztolyaikat letették a vetett ágyra, leültek. Péter komoran nézett maga elé, Palo azonban káromkodni kezdett, cifrán és fáradhatatlanul.- Péter?... - A Magda hangjalele volt könnyel és félelemmel. Palo elhallgatott. Péter magához húzta Magdát, szépen maga elé állította, mint egy gyertyaszálat és alulról felfelé nézve a szemébe ezt mondta:- Csupikám, baj van. Holnap minden jel szerint fel kell adnunk Besztercebányát. Zólyom már elesett, Mi az utolsó pillanatban tudtunk ma onnan egérutat nyerni. Most a parancsnokságon voltunk. A római kettes osztály holnap elvonul a hegyekbe Staré Hory felé. Természetesen velük megyünk. Beszéltem Szolcsák kapitánnyal. Kivételesen megengedi, hogy mint katonafeleség, te is velünktarts.- Én mondom neked, jobb lett volna elfogadni a szovjet tiszt ajánlatát, Tri Dubyn felülni a repülőgépre és ,,davaj“ a Szovjetunióba!- Kuss! - mondta Péter -, Magda nélkül sehová nem megyek. Repültél volna el egyedül.- Péterként - mondta békítőleg a meghunyászkodott Palo -, hiszen tudod, hogy én se megyek nélküled, össze tartozunk már mi hárman!- Szóval ide figyelj, Csupi: reggel kilenckor kell jelentkeznünk a parancsnokságon. Akkorra össze kell csomagolnunk a legszükségesebb holmikat. Szerencsémre Karola ellátott meleg öltözékkel. Bizonyos tárolható élelemre is gondolunk kell. Ami hiányzik, azt még reggel be kell szerezni. Magda nem kérdezett többet, munkához látott. Palo csak ült a széken lovaglóülésben, vizenyős kék szemekkel nézte a két sürgölődő embert és időnként érthetetlen szavakat motyogott.- Visszafelé jövet bepiált - magyarázta Péter. Magda a karórájára nézett. Fél tíz. A két férfi már több mint fél órája merít fel a parancsnokságra. Az asszony az épülettel ellentétes oldalon a motorkerékpár oldalkocsijába ült jól körülbástyázva a tömött hátizsákokkal - nem fázott az éles szélben. A Garam partján kevés civil járt. Egyenruhás férfiak siettek a parancsnokság kapuján ki-be. Nagy volt a sürgésforgás. Jobb kéz felől az egyik bérház félig nyitott ablakából zeneszó hangzott fel. Magda megrezzent. A hírhedt „Lili Marien“ dallama harsogott, áramlott provokatívan az utcára. De sürgős nekik! - gondolta magában az asszony. Ebben a pillanatban lépett ki Péter és Palo a parancsnokság kapuján. Palo elhelyezkedett a kormánynál, Péter meg felült a háta mögé. De ekkor figyelmes lett a dalra.- Várj csak - mondta Pálonak. - Levette a válláról a géppisztolyt, megcélozta az ablakot és lőtt. Az ablak üvegje millió darabban szétrepült, az emeleti helyiségből sikoltozás hallatszott, de a gramofon egy pillanat múlva elhallgatott.- Mór ho! - mondta Péter nyugodtan. - így. És most mehetünk benzint tankolni. tBM&M Jancsi alig múlt tizenhárom éves, de most, hogy az anyja ilyen súlyos beteg lett, a gazdaság minden gondja a nyakába szakadt. Csak az vigasztalja, hogy nem tart már sokáig. Éjjelente ide a völgybe bújt kis faluba is elhallatszik már az ágyúk dübörgése, s egyre gyakrabban rekvirálnak élelmiszert a katonaságnak. Nem lehet messze a front. Különben az apja sem jött volna meg a múlt éjjel. Éjféltájban bekopogott az ablakon. Nagyon halkan érintette meg az üveget, nehogy az egész családot felriassza.- Ki az? - kérdezte a fiú enyhe remegéssel a gyomrában, s leszállt az ágyról, hogy ajtót nyisson.- Engedj be, fiam! - suttogta halkan az emlékekben élő, soha sem fakuló ismert hang. - Alszanak? - kérdezte valamivel bátrabban, mikor a sötét szobába léptek.- Igen.- Vigyázz, fel ne költsük őket. Senkinek sem szabad megtudnia, hogy hazajöttem.- Szökött? - kérdezte a fiú izgatottan.-Te sem láttál! Érted? Add ide a civil ruhámat meg a pincekulcsot. A cipőm is keresd meg, ha még megvan. Hűvös és sötét volt a télutói éjszaka. A férj óvatosan surrant, mint a vad, melynek a nyomában járnak.- Anyádnak se szólj! Senkinek az élő világon - szólt vissza, mielőtt a nehéz pinceajtót magára zárta volna. Jancsi most itt tesz-vesz az udvaron az esti alkonyatban. Éppen szénát akar dobni a tehén elé a jászolba, de tábori csendőrök lépnek az udvarba.- Hé! Hol bujkál az apád? - kiált utána a fiatalabb, s megy egyenesen a kamra végébe a pincelejárathoz. A fiú elejti a szénát, s elakad a szava, mielőtt kimondhatná. „Ne mondd meg senkinek, fiam" cseng vissza fülébe apja éjjeli reszkető hangja. S lám, ezek mindent tudnak.- Ne féj semmit, fiam - teszi szőrös mancsát a fiú keskeny vállára az idősebb katona mondj el szépen mindent. Mikor is jött apád haza?- Nincs itthon - kiált kétségbeesetten a gyermek az én apámat elvitték a frontra.- Majd meglátjuk - szól a fiatalabb s a gyenge fiút félretaszítja. Aztán tíz körmével esik neki a nehéz pinceajtónak:- Add elő a kulcsot! Hívd ide anyádat!- Anyám nem jöhet — sírja el magát a fiú mozdulni sem bír az ágyban. i - Nézze meg! - int az öregnek amaz, s előrántja a szuronyát, azzal próbálja kifeszíteni a zárat.- Hozz egy fejszét - rivall dühösen a megszeppent fiúra. Ekkor megcsikordul a kulcs a zárban. Sovány, elszánt, borostás férfiarc jelenik meg a lejárat tompa homályában.- Mit akar? - kérdi keserű önfegyelemmel.- Hát mégis itthon vagy?! - bámul a katona a szökevény arcába döbbenten, s remegő keze a pisztoly után matat a hátra csúszott táskában. Az öreg is visszatér a házból, halálsápadtan.- Magán kívül van - mondja lehangol- tan s értetlenül néz a szikár parasztra.- Indulj! - suhint a fiatal tábori csendőr hangja, s a fekete ruhás férfit kipenderíti az udvarra.- No megállj, te kutya! - szisszen fel a szökevény. Aztán a fiára néz vígasztalban, s megindul a kijárat felé. A lármára a beteg asszony is felkelt az ágyból és síró gyermekeitől körülállva nézte a konyhaajtóból, hogyan viszik el az urát a katonák. De nem sokat érthetett meg abból, ami lejátszódott előtte, mert eszelősen kacarászva tért vissza ágyába.- Megölik apát! Megölik! - jajdult fel Jancsi keservesen, de segélykiáltására sehonnan sem jött válasz. A hegyek közül hűvös esti szél siklott a völgybe. Belemarkolt a szétszórt illatos szénába, s a kopár udvarra terítette.- Mindennek vége - sóhajtott fel Jancsi. - Ha legalább anyám segíthetne.- Ne sírjál, Jancsi! - vigasztalták alkonyat után a szomszédok a gyermeket. - Azt mondják, az egész falut végigjárták. Munkára hajtják az embereket. Biztosan neki is megkegyelmeznek.- Mentsék meg, ha lehet. Mentsék meg! Mi lesz velünk nélküle? - könyör- gött a gyermek. Aztán valami képtelen gondolat jutott az eszébe. Lerohant a pincébe, megkereste apja levetett katonabakancsát, s felhúzta vézna lábaira. A szekrényből kiakasztotta apja meleg kabátját, karjára vetette s szaladt a bíró házába, ahová az apját vezették a tábori csendőrök. A kapuban az öreg katona állt felszuronyozott puskával.- Hát te mit keresel itt? - kérdezte Jancsitól, amint felismerte.- A kabátját hoztam el, édesapámnak- szólalt meg alázatos hangon a gyermek. - Nagyon hideg lehet még az éjjel.-Az lehet - mondta megértéssel az öreg s kaput nyitott a fiúnak. A szoba tömve volt már emberekkel. Csöndesen cigarettázgattak, halkan beszélgettek, csak az apja ült szótlanul egy rozzant széken a kályha közelében.- Ihol a kabátja, édesapám - mosolyodon el a gyermek, hogy apját újra láthatja. Odahajolt hozzá, súgott valamit a fülébe, amitől a férfinak felragyogott szomorú, sötét szeme. A fiú alig látott, amikor a világos szobából ismét a sötét udvarra lépett. Tapogatózva végigment a rövid, gazos kerten, melynek rozoga kerítése mögött már a hegyek kezdődtek. Sűrű mogyoróssal védték a parasztok a sovány kertecské- ket a hűvös északi szelektől. A fiú leült egy bokor tövébe. A foga vacogni kezdett az izgalomtól, és a hidegtől, de várt türelmesen. Néhány perc múlva ismét nyílott az ajtó. Az apja jött hátrafelé egy katona kíséretében. Aztán a megrozzant árnyékszék ajtaja nyikkantott bele az esti csöndbe. A bokrok között még itt-ott hófoltok takarták a korhadt leyeleket. Zajtalanul esett rajta a járás, de a fiú felzaklatott idegei azt a csekély sustorgást is felfogták, amit apja könnyű léptei keltettek a száraz fűszálak közé lépve. Aztán ismét csend lett. Demesztő téli csend. Ezt hasította ketté az éles sípszó. Az őr hívott segítséget, mikor észre vette, hogy a férfi az árnyékszék oldalából a napraforgószárat kiszedte, s megszökött a közeli erdőbe. _ . Géppisztdlyos katonák jöttek a jelre s üldözőbe vették az embert. Lámpafények gyúltak, friss nyomokat keresve a korhadt avarban.- Erre ment - kiáltott egy rekedt hang, s a fények a katonabakancs hóban hagyott nyomára tértek. A fiú menekült, futott, ahogy csak erejéből tellett. A katonák egyre közelebb értek Jancsihoz, de még nem látták az áthatolhatatlan sötétségben. Egy kapaszkodónál elhagyta minden ereje. Szédülve omlott egy hóbucka tetejére.- Ott - mutatott felé lámpájával az egyik katona - ott valami mozdult. Egy géppisztoly beleüvöltött az ijedt némaságba. A meredek hegyek visszadobták a hangot, aztán újra csend lett. Az üldözők odafutottak a mozdulatlan testhez. Az egyik katona a fiú vértelen arcára világított. A gyermek szürke ruhája beitta az éles fényt, csak a katonabakancs talpába vert szögek csillogtak ezüstösen. Szótlanul tértek vissza a katonák a bíró házába.- Megszökött egy ember - jelentette a hadnagynak egy tizedes. - Lehetetlen megkeresni ebben az átkozott erdőben- tette hozzá bizonytalanul, s tekintete a szoba döngölt földjére esett, ahol a csizmájáról levált véres hó éppen olvadni kezdett. SZITÁSI FERENC Optimista vers Földemen nincs halál, kasza pendül kakasszóra, itt mindenki kenyeret szel virradóra. Itt nem felejt el kérdezni senki, mint az idő, halad mindenki. Itt minden ép és növekvő, a szél az szél, a felhő meg felhő. A halálnak nincs se húga, se fivére, s mint okos anyag, uralkodik a béke.
