Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-08-17 / 33. szám
r ÚJ szú Í84.VIII. 17. A MAI SZOVJET PRÓZÁBAN A soknemzetiségű szovjet irodalomban és művészetben egyre növekvő társadalmi érdeklődés nyilvánul meg az erkölcsi kérdések, a mindennapok emberének lelki élete iránt. Ebben a cikkben olyan szovjet írók alkotásairól lesz szó, akik regényeikben pontosan ezt a kérdéskört boncolgatják. Egy ilyen írás keretén belül természetesen nem adható részletes, kimerítő elemzés, ezért arra törekszem, hogy csupán bizonyos problémákat emeljek ki, megvilágítva különböző tematikus sajátosságaikat és művészi aspektusaikat. Kezdjük Bondarev Választás című regényével. Melyik regénytípushoz is tartozik a Választás? Politikai, lélektani, epikai, a hétköznapokat ábrázoló társadalmi-szociális, filozófiai avagy fejlódésregény? Egyik szokványos múfajkategóriába sem lehet egyértelműen besorolni Bondarev regényét. Nem formálok jogot az eredetiségre, de mégis úgy vélem, hogy a Választás intellektuális, töprengő párbeszéd-regény. Olvasása közben mindvégig feszültséget érzünk, aggódva és nyugtalanul követjük nyomon a mű hőseinek korántsem egyszerű sorsát. A regény címében megfogalmazott alapgondolatot már első ránézésre is minden nehézség nélkül értelmezhetjük: a hétköznapi életben, a társadalomhoz fűződő kapcsolatrendszerben, különösképpen pedig a válságos, rendkívüli drá- maiságú alaphelyzetekben az egyén saját meggyőződése sugallatára választ a cselekvési lehetőségek közül, olymódon, ahogyan a kötelességérzet, a lelkiismeret, az érzelmek diktálják neki. Valamennyi, társadalmi és morális szempontból nagy fontosságú és lényegbevágó cselekedetben fellelhető a választás mozzanata. A választás önálló emberi döntést jelent, amelyet cselekvés követ. A választás momentuma elválaszthatatlanul kapcsolódik az egyén nézeteihez és világszemléletéhez. Ám előfordulhat, hogy némelykor a választás során elkövetett pillanatnyi tévedés vagy hibázás jóvátehetetlen következménnyel jár, és olyan bűnt eredményez, amely teljesen szétzilálja és megfertőzi az emberi személyiséget. A regényben a meghatározó konfliktushelyzet két egykori jóbarát, Vlagyimir Vasziljev és llja Ramzin alakja körül bontakozik ki. Az idő leküzdhetetlen falat emelt közéjük, elszakította őket egymástól. Életútjuk végérvényesen eltávolodott; a háborús megpróbáltatásokkal terhes 1943-as esztendő volt sorsukban a vízválasztó. Az azonos életpályát bejáró gyermekkori társak különböző utakra léptek, országhatárok álltak közéjük. Vlagyimir Vasziljev soha nem kapott semmit ingyen az élettől, minden sikeréért keményen megdolgozott. Mindig az egyenes utat választotta, szemtől szembe fogadta mind személyes megpróbáltatásait, mind pedig a hazájának osztályrészül jutott kegyetlen szenvedéseket. Vasziljev igazi hazafi, a szovjet hadsereg tisztje, aki a Nagy Honvédő Háborúban a fronton harcolt, később pedig híres festőművész lett. Az író nem titkolja személyes állásfoglalását, Vasziljev iránt érzett rokonszen- vét. A főhős élete úgy alakult, hogy választása társadalmi és morális szempontból egyaránt véglegesnek bizonyult, és nem társult hozzá kínzó töprengés, mivel elveivel, életcéljával megegyezett. Vasziljev mindig és mindenben hű maradt eszményképeihez. Mégis van magánéletének egy olyan szférája, ahol magatartása nem volt mindenkor helyénvaló. Az apjához fűződő viszonyról van szó. Az egyébként rendkívül vonzó emberben Bondarev feltár bizonyos fogyatékosságokat is. Maga Vasziljev keserűséggel és a jóvátehetetlen bűntudat érzésével emlékezik vissza apjára. Vajon véletlenül húzódik-e végig Bondarev regényén a - szerintem - shakespeare-i motívum?... Vasziljev a telefonban hirtelen tisztán, kivehetően hallani véli elhunyt apja hangját. Megborzong a váratlan eseménytől. Apjának hangja szemrehányás: arra emlékezteti, hogy az elmulasztott, a maga idejében véghez nem vitt jótett olyan soha vissza nem térő alkalom, amelynek elmulasztása semmivel sem vezekelhető le. A regény másik főszereplőjének, Ram- zinnak, a tragédiája viszont abban rejlik, hogy hazáját vesztett, otthontalan ember lett belőle. S enkihez és semmihez nem fűzi tartós érzelmi kapocs, elszakadt múltjának gyökereitől. És hazájától távol, a messzi idegen földön Ramzin nem tudott kapcsolatot teremteni az emberekkel. Régi önmagából, aki 1943-ig volt, lelkében semmit sem tudott megőrizni vagy átadni másoknak. Ramzin megjárta a pokol bugyrait, az élet kivetette magából. Korábbi önmagát - szovjet állampolgár, Vasziljev barátja, félelmet nem ismerő katonatiszt volt egykor - végül mégsem tagadja meg. Az igazi Ramzin ismét föltámad lelkében. Halála előtt írt, Vasziljevnek címzett levelében a következőképpen vall erről: ,,Bármint legyen is, mi elválaszthatatlanok vagyunk az örökkévalóság színe előtt, és én, drága Vologya, egyetlen barátom, nem tagadom meg a múltat, a közös ifjúságot.“ Ramzin utolsó választása az, hogy kéri: hazai földben temessék el. Bondarev Választása lélektanilag szerteágazó, több szálon futó mű, nem kényszeríthető bele az előre gyártott sztereotip műfaji meghatározásokba és kategóriákba. A regényt a rendkívül bonyolult tartalom és az újszerűség jellemzi. ingiz Ajtmatov regénye, Az évszázadnál hosszabb ez a nap a műalkotások és Ajtmatov stílusa szempontjából meglehetősen szokatlan, rövid szerzői prológussal indul. Ajtmatov alkotói gyakorlatában első ízben találkozunk a regény műfajával. Az író elsősorban remekbe szabott novelláival és elbeszéléseivel vívott ki magának általános elismerést. Ajtmatov elbeszélései azonban konfliktusgazdagságuk, többsíkú ábrázolásmódjuk és polifonikus gondolati telítettségük révén már túlléptek a kisepika műfaji határain, és nyitott cselekményé regény-miniatűrökké alakultak át. A kirgiz író valamennyi alkotását a realista valóságábrázolás, a történelmi hitelesség jellemzi; műveiben mindig ott vibrál a romantikus érzelmi hullámzás, a drámai, időnként már tragédiába átcsapó feszültség; fellelhető bennük a költöiség, a lelki feltárulkozás és az őszinteség. A felsorolt alkotói tulajdonságjegyek együttesen jelen vannak az új Ajtmatov-regényben, de ezen túlmenően az írói talentum újabb megnyilvánulási formáival is találkozhatunk, nevezetesen: a publicisztikai elemek alkalmazásával, a tényközlésben kifejezésre jutó, szabatos „krónikási“ ábrázolásmóddal, valamint a fantasztikum rejtélyes világába kalandozó merész szárnyalással. Ajtmatov regényére csakúgy, mint Bondarev Választás című művére a több szálon futó cselekménysor és a különböző idősíkok váltogatása a jellemző. Napra nap jön, az idő feltartóztathatatlanul halad, a vonatok szakadatlanul haladnak nyugatról keletre és keletről nyugatra. Az eseménysorozat és a Szüntelen változások középpontjában mégis az ember áll, aki a sors rendeltetéséből az eldugott Szári-özek-i vasúti kitérőállomásra, a végeláthatatlan, barátságtalan pusztaságba vetődött. Ajtmatov mindenkor rokonszenvet tanúsított az olyan emberek iránt, akik járatlan, megpróbáltatásokkal kikövezett, önfeláldozást követelő és minden emberi erőtartalékot mozgósító útra tértek. Ilyen jellemeket ábrázol az író regényében Edi- gej, Kazangap, Ükübala, Kuttubajev, Za- ripa és Jelizarov alakjában, jóllehet különböző típusú emberekről van szó, akik bizonyos tulajdonságaikban szöges ellentétei egymásnak. A regény főszereplői nem idegen bolygó szülöttei, hanem kortársaink, akik ugyanitt, a Földön élnek és munkálkodnak, s cselekedeteikben közelítenek az író megálmodta eszményi embertípushoz... Ajtmatov regényében az emberi lét legégetőbb problémái szervesen beleépülnek a Földet a vállukon tartó emberek jellemének művészi ábrázolásába. Az ilyen embertípus táplálja bennünk a reményt, hogy Földünkön győzedelmeskedik az erkölcsi világrend, a jó legyőzi a gonoszt, és soha nem huny ki a Nap fénye. Ükübalát, Edigej feleségét az egyöntetű kritikai megállapítások nyomán nem tarthatjuk a regény hősnőjének. Alakját az író nem fejtette ki térben és időben, nem vonta be a regény fő konfliktushelyzeteibe. Ükülbala - így is fogalmazhatunk - az eseményláncolat perifériáján él, csak észrevehetetlen cselekményszálak sodorják bele időről időre az események forgatagába. Alakjában mégis annyi emberi szépség: lelki mélység, bölcsesség, jószívűség, áldozatkészség, csendes lemondás, beletörődés, szeretet és önfeláldozás összpontosul, amennyivel csak egy emberi jellem felruházható. A mű főhőse természetesen Edigej ' Zsangeldin, a társai által Förgeteges Edi- gejnek nevezett Aral-tó menti kazah, az egykor a fronton megsebesült katona, akinek élete nem a megszokott mederben zajlik. Rábízva sorsát a derék Ka- zangapra, Edigej a pusztában megbúvó jelentéktelen kitérőállomáson, Förgete- ges-Boranliban ragad egész életében. Kazangap alakja Edigej megnyilatkozásaiból és visszaemlékezéseiből tárul az olvasó elé. V ajon mi vonzza egymáshoz Kazan- gapot és Edigejt, miért vállalnak sorsközösséget? A magas fokú erkölcsi érzék, cselekedeteik és eszméik azonossága, ahogy a szociológusok mondanák, lelki iskolája rokonítja őket. A kitérőállomáson végzett munkájuk fáradságos, kimerítő, mindennapos áldozatvállalást követel, de egyúttal látszólag észrevehetetlen, nem tűnik igazán jelentősnek. Ha viszont Kazangap és Edigej nem dolgoznának azon a kis kitérőállomáson, ha nem állnának éjjel-nappal vasúti őrhelyükön, akkor a vonatok sem haladhatnának szakadatlanul keletről nyugatra és nyugatról keletre... A regény hősei számára az élet folytonos munkálkodást jelent, s bármilyen feltételek között, bárhol végezzék is, céljuk mindig a szocialista haza érdeke lesz, az ország java és az emberiség boldogulása. Ezért a célért élnek, nem kímélve önmagukat, Kazangap, Edigej, Ükübala és a többiek, a hozzájuk hasonló emberek is. Milyen közeg, milyen környezet formálta Edigej jellemét, kik vették körül, mielőtt az olvasó megismerte volna, mit hozott magával a múltjából? Bepillantva életébe, nyomon követve cselekedeteit és gondolatait, megállapíthatjuk: Edigej derék emberekkel találkozott élete során. Edigej fogékony lelkében különféle gondolatok és érzések kavarognak bonyolult összevisszaságban. Minden gondolata és álomképe, mindaz, amiért él és dolgozik, egyetlen, hosszú életének tapasztalatai alapján kínos-keservesen megérlelt és megfogalmazott képzetben ölt testet. Edigej szülőházának látja a környező világot, amely segítséget vár tőle... Bolygónk minden búját-baját, aggodalmát, kiábrándultságát és reményét - ezt a mérhetetlen terhet - Edigej kész magára vállalni, hogy segítsen egy, a mainál jobb és biztonságosabb világ megteremtésében. T lzás lenne azt állítanunk, hogy Edigej általánosságban hajlamot érez a -nagy formátumú, elvont filozófiai kategóriákban és fogalmakban való elmélkedésre. Korántsem az esze játékában gyönyörködő „entellektüel“ típusa. Edigej tipikus vasúti munkás, közkatona aki őrszolgálatát teljesíti az eldugott kité- róállomáson... Alakjában korunk szovjet munkásemberének szellemi és erkölcsi tulajdonságjegyeit formálta meg az író. A tragikusan elhunyt Kuttbajev felesége, Zaripa iránt váratlanul fellángoló szerelme nem vet-e árnyékot Edigej jellemére, nem kisebbiti-e egyéniségének kiegyensúlyozottságát és vonzerejét? Korántsem, mivel ez a keserű, kínzó szerelem kristálytiszta érzelmi forrásokból fakadt, a részvétből és az együttérzésből. Az évszázadnál hosszabb ez a nap valamennyi sajátosságát végigelemezni itt nem áll módunkban. Mégis röviden szót kell még ejtenünk a regénynek egy szokatlan, több jelentésű, szimbolikus fogalmáról, amely bizonyos tulajdonságjegyei révén kapcsolatba hozható mindennapi életünk jelenségeivel. Ez a fogalom a „mankurt“ képzete. Az ősi nomád zsuanzsuan törzs keserves történelme során a barbárság legkegyetlenebb formáját valósította meg, amellyel az ember legbensőbb lényegére, a lélekre tört. Foglyaikat válogatott, borzalmas kínzásokkal néma, akaratnélküli rabbá, „man- kurttá“ nyomorították. A „mankurt“ meg van fosztva minden emberi jellemvonástól: nem tudja, honnan származik, elfelejti családfáját, nem ismeri tulajdon nevét, nem emlékszik vissza gyermekkorára, serdülő éveire; hazáját, hozzátartozóit, apját és anyját elfelejti, emlékezetéből kihull minden olyan emlék, amely eddig elevenen élt benne... Az emberek azonban nem csupán a vad zsuanzsuanok kegyetlen kínzásai következtében ala- csonyodhattak „mankurtokká“. Vagy talán ma nincsenek közöttünk is „mankur- tok“, akik elvesztették emlékezőképességüket, kihalt belőlük a hazaszeretet érzése, elidegenedtek az őket felnevelő közegtől, elfelejtették, ki énekelt egykor a bölcsőjük fölött, már nem emlékeznek vissza otthonukra, apáik földjére és kiveszett belőlük minden emberi tulajdonság? Külföldön eszmei ellenségeink gyakorta hangoztatják, hogy a szovjet irodalmat - úgymond - szabvány egyenruhába bújtatták, és minden gombját szorosan begombolták. Azt állítják, hogy a szocialista realizmus alkotói módszere gúzsba köti az irodalom öntörvényű mozgását, és megakadályozza sajátos jegyeinek teljes mérvű kibontakozását. Hat évtizedes fennállása óta a szovjet irodalom ismételten megcáfolta ezt a hazug állítást. A különböző nemzetiségű írók - az orosz Georgij Markov, Jurij Bondarev, Szergej Zaligin, Valentyin Raszputyin, Fjodor Abramov, Jevgenyij Noszov, Da- nyiil Granyin, az üzbég Seraf Rasidov, a kirgiz Csingiz Ajtmatov, az ukrán Mikola Bazsan, Olesz Honcsar, a belorusz Va- szil Bikov, a litván Jonas Avyzius, a grúz Nodar Dumbadze, az örmény Hrant Ma- tevoszjan és mások - tolla alól az utóbbi évek során kikerült művek a szovjet irodalom nagy művészi erőforrásairól és lehetőségeiről, palettájának sokszínűségéről tesznek tanúbizonyságot, bizonyítják a gondolatok szabad szárnyalását, a bátor hangvételt, a szokatlan, újszerű és fajsúlyos tartalmi és formai jegyek folytonos keresését. Ezek az alkotások valóságábrázolást mutatnak az örömteli és tragikus emberi kollíziókban, azt tanúsítják, hogy szakadatlanul nő a valóság jelenségeit kutató alkotói hevület, a filozófiai, érzelmi és erkölcsi telítettség. A sok-1 nemzetiségű szovjet irodalomban szorosan kapcsolódik a népélet gyökereihez, felszínre hozza az emberi lét legégetőbb problémáit. A valóságfeltáró filozófiai indíttatás erősödése a szovjet irodalomban korántsem halványította és apasztotta el színgazdagságát, nem korlátozta érzelmi telítettségét és életigenlését... (Rövidített szöveg) Andrásy Tibor: Tengerpart GEORGIJ LOMIDZE
