Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-08-10 / 32. szám
TÓTH DEZSŐ MIK UTÜHTIK A HALnlFCJBS jemwíK Elrendelték a Felkelés bölcsőjének kiürítését. A partizánok, katonák, civil hazafiak összeszorított foggal vették tudomásul az elkerülhetetlent. Besztercebánya veszélyben forog - futott szét a szomorú hír az ország legtávolibb zugába. Ezrek és ezrek szerettek volna odaröppenni a hősi városba, hogy foggal- körömmel megvédjenek minden talpalatnyi földet. Az elkeseredés azokon lett legjobban úrrá, akik Szlovákia hegyeibe menekültek a barbarizmus elől, és néhány hétig a szabadság tiszta levegőjét szívhatták Besztercebányán és környékén. Internáló táborokból szökött kommunisták, munkaszolgálatosok (csehek, szlovákok, magyarok s ki tudja, hány nemzetiség üldözött fiai) csomagolták kétségbeesetten cókmókjukat. Hová, merre? Az aranyló, októberi reggelen köny- nyes szemmel búcsúztak a kedves várostól és lakóitól. A menekülök éjjelre kisebb csoportokba verődve a hegyekben húzódtak meg egy-egy tanyán. Vagy harmincán egy erősen barázdás arcú öreg parasztember szérűjében kaptak szállást. Martin Strecka, akinek két fia partizánként harcolt, részvéttel nézte a jövevényeket. Különösen egy tizenéves vézna, sápadt arcú leány kán esett meg a szíve.-Te hogy kerülsz közéjük? - simogatta meg a lányka kócos haját.- Itt vannak a szüleim is - motyogta Vera bátortalanul. Martin bácsi görnyedt hátú felesége megszánta a kis didergőt és gyorsan az ágyba dugta. Másnap reggel rossz hírek érkeztek. A németek megszállták a környékbeli falvakat is. Ez a hir még jobban megdermesztette a menekülőkben a vért. Most mi lesz velünk? - néztek össze a riadt szemek.- Maradjatok - sietett segítségükre Martin gazda. - Hátha elkerülik a tanyámat azok a fenevadak. Eltelt néhány nap. Az éhes szájak hamar elfogyasztották az öreg krumplitermését. A két tehénke sem győzte tejjel a nagy családot. Az egyik este ketten besettenkedtek a közeli faluba. Meg is teltek a zsákok ezzel-azzal. Sietve indultak vissza a csillagfényes éjszakában, amikor oldalról felhangzott a rekedtes, rettegett „Halt!" kiáltás. A zsindelytetös fészer lakói izgatottan reménykedtek, majd csak megjönnek. Álmatlanul, reszkető félelemben telt el az éjszaka. A didergő őszi reggelen kétségbeesett emberek vártak bátorító, okos szóra. A biztatás helyett a tisztás szélén hat állig felfegyverzett, csukaszürkeruhás kísérte a földre szegzett tekintetű élelmiszer-beszerzőket. A menekülök megbabonázva, földbe gyökerezett lábbal nézték a közeledőket. A szérűből kilépő Kleinné, amikor meglátta a fegyvereseket, szívéhez kapott, s jajszó nélkül összeesett. Hirtelenében senki sem törődött vele. Kulifaj, a fővárosból származó kereskedő tért először magához és szaladni kezdett a sok színben pompázó erdő felé.- Halt, halt! - kiabálták a nácik. Mivel az tovább futott, ropogni kezdtek a géppisztolyok, felbukott a szerencsétlen. A lövöldözésre valamennyien ijedten kászálódtak ki a pajtákból.- Aki mozdulni próbál, annak kaput! - ordította messziről tört szlováksággal az egyik katona. Mindenki elhitte. A bizonyíték ott feküdt nem messze, élettelenül. A nácik ötös sorba lökdösték a halálraítélteket.- Huszonnyolc - jelentették az őrmesternek.- Hol a huszonkilencedik? - ordított a parancsnok. Senki sem válaszolt.- Kutassátok át a szérűt! - hangzott a parancs. Martin bácsi és töpörödött felesége az ajtóból figyelték az eseményeket.- Nézzétek át a vityillót is! Ketten indultak, de az öreg útjukat állta. Félrelökték. A kis Vera az igazak álmát aludta, amikor a durva kezek hajon fogva lerángattak az ágyról. A félig alvó leánykának torkába ugrott a szíve a „szörnyek" láttán.- Los, los! - kiabált rá a kígyószemű német. A leányka nem állt fel. A kegyetlen arcú tagbaszakadt katona csizmával rálépett a meztelen gyermeklábra. Vera eszeveszett sikoltással rohant ki a veröfényes reggelbe. Mikor édesanyja meglátta halálra rémült leányát, nem törődve a géppisztolyokkal, rohant csemetéje elé. A tébolyig rémült leányka úgy kapaszkodott zokogó anyja nyakába, mint a fuldokló a szalmaszálba. A németek ezalatt néhány sorozatot eresztettek az ágyakba, szekrénybe és mint akik jól végezték dolgukat, kiléptek a tornácra. A vörösebb arcú az ajtónál álló, földbe gyökerezett lábú gazdát mellen ragadta.- Miért nem jelentetted, te vén disznó! Az öreg rémült tekintettel még mindig a zokogó anyát és kis védencét nézte.- Nem felelsz? - vágott öklével a barázdás arcba a náci. Martin bácsi a falnak tántoro- dott. Aztán ahogy lélegzethez jutott, szó nélkül szemen köpte a „halálfejest“. Amaz csúnyán elkáromította magát, kirántotta pisztolyát és közvelten közelről mellbe lőtte az öreget. A házigazda egy pillanatra farkasszemet nézett a gyilkossal, majd szótlanul elvágódott. Élete párja eszeveszett sikoltással rogyott melléje. Martin bácsi szemét még egyszer ráemelte a zokogó- ra, s aztán...- Los, los! - ordítozták az SS- ek. A halálra rémültek egymást lök- dösve indultak a mutatott irányba. Jó két óra gyaloglás után értek a keskeny völgyben meghúzódó falucskába. Az SS-ek a parancsnokság udvarába terelték a foglyokat. Amíg az őrmester a századossal tárgyalt, a többiek batyu- és „embervizitet" tartottak és minden értékesebb tárgyat elszedtek. Kisvártatva a drótkerítésen keresztül kíváncsi gyerekfejek kukucskáltak, s így csakhamar híre ment a faluban, hogy egy mezítlábas gyerek didereg a felnőttek között. Nemsokára sajnálkozók, szitkozódók jelentek meg a kerítésnél. Az egyikük lehúzta fiacskája ócska csizmáját és az anyja ölében szipogó kislány felé dobta. Az egyik kísérő erre géppisztolysorozatot engedett a levegőbe. A kerítésen kívül bámészkodók szétrebbentek, mint a felriasztott madársereg. Az őrmester nagy sebbel-lobbal rohant ki a lövés hallatára.- A verebeket riasztottuk el - nevetett gonoszul az egyik szőke óriás.- Rögtön megkapjuk a parancsot - mosolygott cinikusan az őrmester.- Los, los! Csakhamar elindultak. Az „ökörszemnyi" ablakokon félrehúzódtak a függönyök, sajnálkozó, riadt tekintetek figyelték a szomorú menetet. A falut elhagyva egyre keskenyebb lett a völgy, szűkült az út. A hangtalan menet úgy festett, mint egy koporsót kísérő gyászmenet. Az SS-manok a géppisztoly boldogabb végével küldték vissza a támolygó, sorból félrelé- pöket és azzal „biztatták" a lema- radozókat is. Az ormótlan csizmákban botorkált a vézna, sápadt Vera, akit szülei testükkel védtek az ütlegeléstől. Csetledezve-botladozva haladtak egyre mélyebben az erdőbe. Talán egyikük sem vett tudomást a szinpompás erdököpenyről. Irtott már foszladozott az őszi köntös, s a fák lágy nesszel hullatták leveleiket. meg-megsimogatva a sápadt, meggyötört arcokat. • Pihenőt rendelt az őrmester. A halálra fáradt, éhes emberek lerogytak a földre. Az őrök kissé távolabb cigarettára gyújtottak és egykedvűen fújták a füstkarikákat. Vagy öt percig tarthatott a csodálatos pihenés, amikor a parancsnok hirtelen a foglyok közé lőtt. Halálsikoly'volt a válasz... A csoportból néhányan felugrottak. De akkor már öt géppisztoly ontotta a tüzet, a fegyverropogást szinte túlharsogták a halálorditások. Alig telt el röpke félóra, s az őrült eszme vérebei indulhattak vissza, hogy büszkén jelentsék: végrehajtottuk a parancsot. A völgyben síri csend ömlött szét. A fák rőtvörös levele szemfedőként hullott a boldogtalanokra. A deres hétfői reggelen emberek igyekeztek az avarral borított kocsiúton. A hátukon keresztbe akasztott fűrész villogott a fák közül be-bekukucskáló napfényben.- Az utóbbi napokban jól megkopaszodtak a fák - mondta Pavel a társainak.- Legalább levélszönyegen járhatunk, másmilyenre úgysem futja- mormolta a hajlott hátú, cserzett arcú Jozó.- A fene egye meg a szőnyeget, csak ennek az átkozott háborúnak lenne már vége - káromítot- ta el magát a harmadik.- Maholnap minden rongy leszakad rólunk, a gyerekek már ki sem mehetnek az utcára - sóhajtott Jozó.- Ne is emlegesd! - legyintett bosszúsan Pavel. Ráadásul meg az a bolond asszony lehúzta Jankó fiam csizmáját, és odaadta valami mezítlábas lánynak, akit azzal a csoporttal a németek hajtottak. Most Markával felváltva hordják a másik párt, míg el nem szakad. Amikor korholtam érte, egyre azt hajtogatta: „Úgy megesett a szívem a kis ártatlanon“.- Állítólag zsidók voltak. Ki tudja, hová hajtották őket.- Még szerencse, hogy azokat a nyavalyásokat is elvitte az ördög a faluból - köpött egyet Pavel.- Legalább nyugodtan dolgozhatunk.- Nézzétek, milyen levélrakást hordott össze a szél.- Holnap szekérrel jövünk. Elvisszük alomnak... De nézzétek, mintha síbakancs lenne a lombhalom tetején - nyújtotta meg lépteit Palo. Egymást megelőzve siettek a levélhalomhoz. De alig tettek néhány lépést a lombtakarón, valami keményre léptek. Szétrugdalták a harasztot.- Uramisten... - kiáltott fel Pavel.- Emberek...- Halottak...- Mit tegyünk? Most már kézzel-lábbal kaparták a sokszínű „takarót“. Előkerültek az eltorzult arcú emberek.- Te Jozó.- No...- Ez meg a Jankóm csizmája... Egy átlőtt fejű asszony testével félig takarta a csizma viselőjét. Félrefordították a boldogtalant. Sápadt, vézna lányka feküdt ott mozdulatlanul. A bal karján seb éktelenkedett.- A disznók, mind lekaszabolták őket.- Ártatlan gyerek - sóhajtott Pavel, s gondolatban megbocsátott feleségének. - Milyen sovány a keze - emelte a leányka mellére a földre hullott kezet, s aztán motyogott valamit.- Mi bajod?- Hajlik a keze...- Képzelődsz. - De azért Jozó is letérdelt, kigombolta a gyerek kabátját és a fejét annak szíve tájára szorította.- Dobog?- Talán.- Mintha verne az ütőere...- Él!... Él!... - rebegte Jozó.- Most mit csináljunk?- Nézzük végig ezeket a szerencsétleneket, hátha mások is életben maradtak. Végignézték a borzalom mezején elhullottakat, több dobogó szivet nem találtak. Összetákoltak hát egy hordágyfélét, s azon vitték a lánykát a faluba. A községházán sikerült életre kelteni a kislányt. Éppen csak fel- pislantott, s újból mély álomba merült.- Hová tegyük ezt a csöppséget - töprengett Pavel és a többiek. A szomszédban lakó, pirospozsgás arcú menyecske vállalta a leánykát. Teltek a napok, múltak a hetek. Vera a gondos kezelés mellett megerősödött. Csak fekete gombszeme volt mindig bánatos, mosolyt, nehezen lehetett varázsolni az arcára. Tavaszodon, amikor újból dörögtek az ágyuk, kerepeltek a gépfegyverek. Vera rémülten, reszketve bújt nevelőanyjához, a borzalmat felidéző lövések hallatára. Szerencsére nem tartott sokáig. A gyűlölt halálfejesek eltűntek, mint a tavalyi hó. Sapkájukon vörös csillagot viselő katonák űzték ki mindenhonnan a fenevadat. Egyik reggel, magas, soványarcú fiatalember kopogott a domb- oldali házikó ajtaján. Néhány ismerkedő szó után megmondta, hogy ö a Vera bátyja, s tudja, mi történt.- Alszik a boragam... - szipogta el magát Zelináné. A nehéz napok hőse feszülten nézte a pettyes kendőt viselő asz- szonyt, s torkában olyan erős szorítást érzett, hogy azt hitte, megfullad. Vera zokogásra ébredt. Ijedten szökkent ki az ágyból. A kemény tekintetű férfi elhomályosult szemekkel látta meg a húgát.- Károly, édes bátyám! - sikol- totta Vera, és örömtől könnyes szemmel a férfi nyakába ugrott. • Rudolf Pribis: HARCOSOK, (1950) Hősök voltak
