Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)

1984-08-10 / 32. szám

TÓTH DEZSŐ MIK UTÜHTIK A HALnlFCJBS jemwíK Elrendelték a Felkelés bölcső­jének kiürítését. A partizánok, ka­tonák, civil hazafiak összeszorított foggal vették tudomásul az elke­rülhetetlent. Besztercebánya veszélyben fo­rog - futott szét a szomorú hír az ország legtávolibb zugába. Ezrek és ezrek szerettek volna odaröp­penni a hősi városba, hogy foggal- körömmel megvédjenek minden talpalatnyi földet. Az elkeseredés azokon lett leg­jobban úrrá, akik Szlovákia he­gyeibe menekültek a barbariz­mus elől, és néhány hétig a sza­badság tiszta levegőjét szívhatták Besztercebányán és környékén. Internáló táborokból szökött kom­munisták, munkaszolgálatosok (csehek, szlovákok, magyarok s ki tudja, hány nemzetiség üldözött fiai) csomagolták kétségbeesetten cókmókjukat. Hová, merre? Az aranyló, októberi reggelen köny- nyes szemmel búcsúztak a ked­ves várostól és lakóitól. A menekülök éjjelre kisebb cso­portokba verődve a hegyekben húzódtak meg egy-egy tanyán. Vagy harmincán egy erősen ba­rázdás arcú öreg parasztember szérűjében kaptak szállást. Martin Strecka, akinek két fia partizán­ként harcolt, részvéttel nézte a jö­vevényeket. Különösen egy tizen­éves vézna, sápadt arcú leány ­kán esett meg a szíve.-Te hogy kerülsz közéjük? - simogatta meg a lányka kócos haját.- Itt vannak a szüleim is - mo­tyogta Vera bátortalanul. Martin bácsi görnyedt hátú fele­sége megszánta a kis didergőt és gyorsan az ágyba dugta. Másnap reggel rossz hírek ér­keztek. A németek megszállták a környékbeli falvakat is. Ez a hir még jobban megdermesztette a menekülőkben a vért. Most mi lesz velünk? - néztek össze a riadt szemek.- Maradjatok - sietett segítsé­gükre Martin gazda. - Hátha elke­rülik a tanyámat azok a fene­vadak. Eltelt néhány nap. Az éhes szá­jak hamar elfogyasztották az öreg krumplitermését. A két tehénke sem győzte tejjel a nagy családot. Az egyik este ketten besettenked­tek a közeli faluba. Meg is teltek a zsákok ezzel-azzal. Sietve in­dultak vissza a csillagfényes éj­szakában, amikor oldalról felhang­zott a rekedtes, rettegett „Halt!" kiáltás. A zsindelytetös fészer lakói iz­gatottan reménykedtek, majd csak megjönnek. Álmatlanul, reszkető félelemben telt el az éjszaka. A di­dergő őszi reggelen kétségbeesett emberek vártak bátorító, okos szóra. A biztatás helyett a tisztás szélén hat állig felfegyverzett, csu­kaszürkeruhás kísérte a földre szegzett tekintetű élelmiszer-be­szerzőket. A menekülök megba­bonázva, földbe gyökerezett láb­bal nézték a közeledőket. A szérű­ből kilépő Kleinné, amikor meglát­ta a fegyvereseket, szívéhez ka­pott, s jajszó nélkül összeesett. Hirtelenében senki sem törődött vele. Kulifaj, a fővárosból szárma­zó kereskedő tért először magá­hoz és szaladni kezdett a sok színben pompázó erdő felé.- Halt, halt! - kiabálták a nácik. Mivel az tovább futott, ropogni kezdtek a géppisztolyok, felbukott a szerencsétlen. A lövöldözésre valamennyien ijedten kászálódtak ki a pajták­ból.- Aki mozdulni próbál, annak kaput! - ordította messziről tört szlováksággal az egyik katona. Mindenki elhitte. A bizonyíték ott feküdt nem messze, élette­lenül. A nácik ötös sorba lökdösték a halálraítélteket.- Huszonnyolc - jelentették az őrmesternek.- Hol a huszonkilencedik? - or­dított a parancsnok. Senki sem válaszolt.- Kutassátok át a szérűt! - hang­zott a parancs. Martin bácsi és töpörödött fele­sége az ajtóból figyelték az ese­ményeket.- Nézzétek át a vityillót is! Ketten indultak, de az öreg útju­kat állta. Félrelökték. A kis Vera az igazak álmát aludta, amikor a durva kezek ha­jon fogva lerángattak az ágyról. A félig alvó leánykának torkába ugrott a szíve a „szörnyek" láttán.- Los, los! - kiabált rá a kígyó­szemű német. A leányka nem állt fel. A kegyet­len arcú tagbaszakadt katona csizmával rálépett a meztelen gyermeklábra. Vera eszeveszett sikoltással rohant ki a veröfényes reggelbe. Mikor édesanyja meg­látta halálra rémült leányát, nem törődve a géppisztolyokkal, rohant csemetéje elé. A tébolyig rémült leányka úgy kapaszkodott zokogó anyja nyakába, mint a fuldokló a szalmaszálba. A németek ezalatt néhány soro­zatot eresztettek az ágyakba, szekrénybe és mint akik jól végez­ték dolgukat, kiléptek a tornácra. A vörösebb arcú az ajtónál álló, földbe gyökerezett lábú gazdát mellen ragadta.- Miért nem jelentetted, te vén disznó! Az öreg rémült tekintettel még mindig a zokogó anyát és kis vé­dencét nézte.- Nem felelsz? - vágott öklével a barázdás arcba a náci. Martin bácsi a falnak tántoro- dott. Aztán ahogy lélegzethez ju­tott, szó nélkül szemen köpte a „halálfejest“. Amaz csúnyán elkáromította magát, kirántotta pisztolyát és közvelten közelről mellbe lőtte az öreget. A házigazda egy pillanatra far­kasszemet nézett a gyilkossal, majd szótlanul elvágódott. Élete párja eszeveszett sikoltással ro­gyott melléje. Martin bácsi szemét még egyszer ráemelte a zokogó- ra, s aztán...- Los, los! - ordítozták az SS- ek. A halálra rémültek egymást lök- dösve indultak a mutatott irányba. Jó két óra gyaloglás után értek a keskeny völgyben meghúzódó falucskába. Az SS-ek a parancs­nokság udvarába terelték a fog­lyokat. Amíg az őrmester a száza­dossal tárgyalt, a többiek batyu- és „embervizitet" tartottak és min­den értékesebb tárgyat elszedtek. Kisvártatva a drótkerítésen ke­resztül kíváncsi gyerekfejek ku­kucskáltak, s így csakhamar híre ment a faluban, hogy egy mezítlá­bas gyerek didereg a felnőttek között. Nemsokára sajnálkozók, szitkozódók jelentek meg a kerí­tésnél. Az egyikük lehúzta fiacská­ja ócska csizmáját és az anyja ölében szipogó kislány felé dobta. Az egyik kísérő erre géppisztoly­sorozatot engedett a levegőbe. A kerítésen kívül bámészkodók szétrebbentek, mint a felriasztott madársereg. Az őrmester nagy sebbel-lobbal rohant ki a lövés hallatára.- A verebeket riasztottuk el - nevetett gonoszul az egyik sző­ke óriás.- Rögtön megkapjuk a paran­csot - mosolygott cinikusan az őrmester.- Los, los! Csakhamar elindultak. Az „ökörszemnyi" ablakokon félrehúzódtak a függönyök, sajnál­kozó, riadt tekintetek figyelték a szomorú menetet. A falut elhagyva egyre keske­nyebb lett a völgy, szűkült az út. A hangtalan menet úgy festett, mint egy koporsót kísérő gyász­menet. Az SS-manok a géppisz­toly boldogabb végével küldték vissza a támolygó, sorból félrelé- pöket és azzal „biztatták" a lema- radozókat is. Az ormótlan csiz­mákban botorkált a vézna, sápadt Vera, akit szülei testükkel védtek az ütlegeléstől. Csetledezve-botladozva halad­tak egyre mélyebben az erdőbe. Talán egyikük sem vett tudomást a szinpompás erdököpenyről. Irt­ott már foszladozott az őszi kön­tös, s a fák lágy nesszel hullatták leveleiket. meg-megsimogatva a sápadt, meggyötört arcokat. • Pihenőt rendelt az őrmester. A halálra fáradt, éhes emberek lerogytak a földre. Az őrök kissé távolabb cigarettára gyújtottak és egykedvűen fújták a füstkarikákat. Vagy öt percig tarthatott a csodá­latos pihenés, amikor a parancs­nok hirtelen a foglyok közé lőtt. Halálsikoly'volt a válasz... A cso­portból néhányan felugrottak. De akkor már öt géppisztoly ontotta a tüzet, a fegyverropogást szinte túlharsogták a halálorditások. Alig telt el röpke félóra, s az őrült eszme vérebei indulhattak vissza, hogy büszkén jelentsék: végrehajtottuk a parancsot. A völgyben síri csend ömlött szét. A fák rőtvörös levele szemfe­dőként hullott a boldogtalanokra. A deres hétfői reggelen embe­rek igyekeztek az avarral borított kocsiúton. A hátukon keresztbe akasztott fűrész villogott a fák kö­zül be-bekukucskáló napfényben.- Az utóbbi napokban jól meg­kopaszodtak a fák - mondta Pavel a társainak.- Legalább levélszönyegen jár­hatunk, másmilyenre úgysem futja- mormolta a hajlott hátú, cserzett arcú Jozó.- A fene egye meg a szőnye­get, csak ennek az átkozott hábo­rúnak lenne már vége - káromítot- ta el magát a harmadik.- Maholnap minden rongy le­szakad rólunk, a gyerekek már ki sem mehetnek az utcára - sóhaj­tott Jozó.- Ne is emlegesd! - legyintett bosszúsan Pavel. Ráadásul meg az a bolond asszony lehúzta Jan­kó fiam csizmáját, és odaadta va­lami mezítlábas lánynak, akit az­zal a csoporttal a németek hajtot­tak. Most Markával felváltva hord­ják a másik párt, míg el nem szakad. Amikor korholtam érte, egyre azt hajtogatta: „Úgy meg­esett a szívem a kis ártatlanon“.- Állítólag zsidók voltak. Ki tud­ja, hová hajtották őket.- Még szerencse, hogy azokat a nyavalyásokat is elvitte az ördög a faluból - köpött egyet Pavel.- Legalább nyugodtan dolgozha­tunk.- Nézzétek, milyen levélrakást hordott össze a szél.- Holnap szekérrel jövünk. El­visszük alomnak... De nézzétek, mintha síbakancs lenne a lombha­lom tetején - nyújtotta meg lépteit Palo. Egymást megelőzve siettek a levélhalomhoz. De alig tettek néhány lépést a lombtakarón, va­lami keményre léptek. Szétrugdalták a harasztot.- Uramisten... - kiáltott fel Pavel.- Emberek...- Halottak...- Mit tegyünk? Most már kézzel-lábbal kapar­ták a sokszínű „takarót“. Előke­rültek az eltorzult arcú emberek.- Te Jozó.- No...- Ez meg a Jankóm csizmája... Egy átlőtt fejű asszony testével félig takarta a csizma viselőjét. Félrefordították a boldogtalant. Sápadt, vézna lányka feküdt ott mozdulatlanul. A bal karján seb éktelenkedett.- A disznók, mind lekaszabol­ták őket.- Ártatlan gyerek - sóhajtott Pavel, s gondolatban megbocsá­tott feleségének. - Milyen sovány a keze - emelte a leányka mellére a földre hullott kezet, s aztán mo­tyogott valamit.- Mi bajod?- Hajlik a keze...- Képzelődsz. - De azért Jozó is letérdelt, kigombolta a gyerek kabátját és a fejét annak szíve tájára szorította.- Dobog?- Talán.- Mintha verne az ütőere...- Él!... Él!... - rebegte Jozó.- Most mit csináljunk?- Nézzük végig ezeket a sze­rencsétleneket, hátha mások is életben maradtak. Végignézték a borzalom meze­jén elhullottakat, több dobogó szi­vet nem találtak. Összetákoltak hát egy hordágyfélét, s azon vitték a lánykát a faluba. A községházán sikerült életre kelteni a kislányt. Éppen csak fel- pislantott, s újból mély álomba merült.- Hová tegyük ezt a csöppséget - töprengett Pavel és a többiek. A szomszédban lakó, piros­pozsgás arcú menyecske vállalta a leánykát. Teltek a napok, múltak a hetek. Vera a gondos kezelés mellett megerősödött. Csak fekete gomb­szeme volt mindig bánatos, mo­solyt, nehezen lehetett varázsolni az arcára. Tavaszodon, amikor újból dö­rögtek az ágyuk, kerepeltek a gép­fegyverek. Vera rémülten, resz­ketve bújt nevelőanyjához, a bor­zalmat felidéző lövések hallatára. Szerencsére nem tartott sokáig. A gyűlölt halálfejesek eltűntek, mint a tavalyi hó. Sapkájukon vö­rös csillagot viselő katonák űzték ki mindenhonnan a fenevadat. Egyik reggel, magas, soványar­cú fiatalember kopogott a domb- oldali házikó ajtaján. Néhány is­merkedő szó után megmondta, hogy ö a Vera bátyja, s tudja, mi történt.- Alszik a boragam... - szipog­ta el magát Zelináné. A nehéz napok hőse feszülten nézte a pettyes kendőt viselő asz- szonyt, s torkában olyan erős szo­rítást érzett, hogy azt hitte, meg­fullad. Vera zokogásra ébredt. Ijedten szökkent ki az ágyból. A kemény tekintetű férfi elho­mályosult szemekkel látta meg a húgát.- Károly, édes bátyám! - sikol- totta Vera, és örömtől könnyes szemmel a férfi nyakába ugrott. • Rudolf Pribis: HARCOSOK, (1950) Hősök voltak

Next

/
Thumbnails
Contents