Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-01-27 / 4. szám
/IÁIUK zerű élet Részletek) elfér egy kisebb falu, 1: jl, Ikül, /ások nélkül, kéz és a mosoly elyet, .ülönleges gondoskodást, tban csak statisztikailag itt, ellett. ég reggel, íeked, zólít gyermeked, b az arcánál, jyébe gyűlt világosságnál, osan soha ki nem tudsz mondani. on o alakú ház. SZITÁSI FERENC fordítása Szajkó szállt az erdöszéli juharra. A fa alatt róka mozdult. A madár ijedten kiáltott vészjelet, és a csőrében tartott tölgymakk toppanva pottyant a bokrok közé. Kettőt pattant, egyet gurult, és az alomba lapult. Az eső mosta, a hulló levelek takarták, a föld befogadta, a hó elaltatta. Nyugodt volt az álma. Nem is sejtette a leselkedő veszedelmet. Vaddisznókonda váltott ki a rétre. A szegély cserjefoltja alatt túrták a havat, keresték az élelmet. Az öreg koca szuszogva forgatta a göröngyöket. Érzékeny orra makkszagot fogott. Kutató szusszanással fordult az alom fölé. Kan lépett az oldalához. Nagyot vágott a has alá. A koca éleset visítva tért ki a heves udvarlás elöl, és kiügetett a kaszáló árkáig. A makk pedig aludt tovább. Az olvadó hó leve felpuhította burkát, fehér bele megduzzadt, és mire az öreg koca megszülte a heves udvarlás eredményeként jelentkező nyolc kismalacot, a makkból is kibújt a csíra. Gyökeret eresztett, szárat emelt, és a májusi záporokat szállító szelek bokoraljakat is átkutató küldöncei már az első üde zöld levélkék bársonyos fonákját simogatták. A mozdulatlan makkból élő' csemete nőtt, amely fölé védő sátrat borítottak a kökénybokrok lombjai. A perzselő sugarak szúrt, jótékony melegét bocsátották csak át. A jég és zápor csapkodó dühöngését permetező locsolássá szelídítették. A leveleiket hernyók zabálták, gyökerüket csimasz rágta, lombjukat vihar tépte, és mindebből a kis tölgy semmit sem érzett. Jól élt, szépen fejlődött. Már ötödször öltött új ruhát, méteresre nyújtotta ujjnyi vastag törzsét. De a hatodik télen majdnem megjárta. Meztelenül alva várta a tavaszt. Rügyeiben feszültek a jövő reményei, és éppen a rügyeket támadta a veszedelem. Gyenge, kései süldőnyúl bukdácsolt a hidegtől csikorgó hótakarón. Evett és rágott mindent, ami útjába került, mert az éhség nem adott időt a válogatásra. Kérget tépett, töpörödött levelet majszolt, és örömében vígan billegette füleit a tölgycsemete láttán. A nyári lucernások fejedelmi lakomáit idézték a zsenge rügyek zöld ízei. Mohón rágott, annyira mohón, hogy nem hallotta meg a juharfa ágáról lepottya- nó hócsomó halk zizzenését. Mire észrevette, már elkésett. A fáról rázuhanó nyuszt marása örökre megdermesztette. A kis tölgy viszont tavasszal újra ébredt. A maradék rügyekből egészséges, nagy leveleket nevelt, és őszre csúcsát a bokrok fölé nyomta. A vékony felnyurgult hajtás a kökény gallyaira támaszkodott. A következő nyáron csinos koronát fejlesztett, törzse megizmosodott, és mivel előző évi gyengeségét szégyellte, a kökénygallyak segítő támogatását gőgös lenézéssel utasította vissza. A természetben az ököljog uralkodik, mindig az erősebbé az igazság. A tölgysuháng igazsága tudatéiban maga alá szorította eddigi védelmezőit. Nagyképűségére azonban a nyár derekán majdnem ráfizetett. Vadváltó torkollt a cserjefolton át a rétre. A váltón minden este őzsuta járt, csendben vezetgetve két karcsú gidáját. Anna napján ismét kiváltott a kis család, és békésen legelészett a füves tisztáson. A nap búcsúsugarainak fényében ózbak lépett a bokrok mellé. Büszke biztonsággal nézte a legelészőket, majd férfiasságának füzével a suhángra rontott. Kaparó csülkei szórták a talajt, tűhegyes agancsa belehasított az olajzöld kéregbe. A törzs ellenállása feldühösítette. Utolsó sújtással letépte a háncs hosszú csíkját, és félrefordulva a sutához ügetett. A kis tölgy kiállta az első igazi próbatételt. Sebei begyógyultak. Bár mély hegek, rücskös forradások torzították az addig sima felületet, tovább fejlődött és erősödött. Törzse combvastagságúra hízott, és koronája szétterülve embermagasságból fitymálta a kökények alázatosságát. A múló évek füzére évtizedekre szaporodott. A telek álmát mindig új ébredés, a tavaszt mindig buja élet, a nyár munkáját mindig pihenés követte, és minden egyes év új gallyakkal, új évgyűrűkkel szaporította a fává fejlődött tölgy sudár termetét. Ágai erősen álltak, kérge felrepedezett, törzse acélos kemény- nyé edződött, és magasra feszített koronával büszkén nézett a völgy teknőjébe. Az idő pedig rohant, és magával sodorta a múló lét gyengéit. A kéreghasogató bak unokája járta már a váltót. Az öreg koca malaca remetekanná nőtt, és agyarai rég a vadászház falát díszítették. A völgy rétjén kocsiút kanyargóit, elrabolva a csend és nyugalom otthonát. Csupán a tölgyfa dacolt az idővel. Megemberesedett, játékos kedvét komoly munka váltotta fel. A jövő felé fordult. Őszre apró, zöld makkokat nevelt. Féltő gonddal borította föléjük sűrű sátorát. Védte a naptól, óvta a zivatartól a kocsányokon lógó golyók tömegét. A makkok pedig híztak, megbámulták és a szeptemberi éjszakában futkosó szelekkel hintáztak. A játék bódulatában, az ide-oda ingás kacagásában eleresztették a kupacsot, és kopp... nagyot huppanva estek a talajra. Az anyaföld leheleté véget vetett játékuknak. Mozdulatlansággal sújtotta a köny- nyelmű szórakozást. De a mozdulatlanságban várakozás lapult, amely a fakadó élet csíráját táplálta. A sok ezer makkból csak néhánynak teljesült az álma. Legtöbbjét férgek rágták, madarak hordták, vadak ették, vizek rothasztották, fagyok ölték meg. Ám akadt néhány, amely szorosan tapadt a humusz ölébe és tavasszal az első levelek láttára az öreg tölgy nagyot sóhajtott:- Sikerült... ••••• Amikor megismertem, már aggkorát élte. Odvas törzsében kígyónak, nyuszinak és póknak adott otthont. Combvastag ágainak folyásán szarvasbogarak lakmároztak. Koronájának száraz gallyain pihenték ki a mindennapi élelemszerzés fáradalmait az erdő madarai. Az alatta lapuló rétszegély buja pázsitján özek legeltek. Les-széket építettek a törzse takarásába; ez az ülőke számomra a szentpéter- földi erdő legkedvesebb leshelye volt. Sok délutánon, még több estén és jó néhány hajnalon várakoztam a nem éppen kényelmes, de számomra mindig békességet jelentő lesülésen. A csend és hallgatás elmélyítette a gondolatokat. A józan rend és magány a tiszta valóságra világított. A zavartalan nyugalmat, a „béke szigetét“ találtam meg az öreg tölgy tövénél, ahol a keserves bajok és ujjongó örömök egyaránt egyszerű eseményekké tisztultak, és a kérdőjeles feladatok végére, a furcsán görbe vonalú jel helyett egyenes választ rajzolt a nyugodt megfontolás. PÁLL ENDRE filÖkíG rm sendül ki. Az ószhajú azonban nem meg. Mosolyogva fordul feléje, nget - mondja. í vettem észre, hogy bejött - kezdi újra áros, most már bocsánatkérően. Látszik gy mindenekelőtt az idegen rejtélyes ít szeretné tisztázni, kielégítő választ most sem kap. yon csendes falucska ez - mondja az Inkább csak azért, hogy ne hagyja szó kérdést. Aztán megemeli a poharát, és ' kortyot. Hosszú, vékony ujjai vannak. ;en fénylő pecsétgyűrű. Hivatalnokféle tndolja a kocsmáros. Aztán átvillan az togy talán a busszal jött, s azért ül itt, akire vár. k déltájt jönnek be - szól s egy óvatos lépéssel már a szomszéd asztal mellett áll. Szinte észrevétlenül kihúz egy széket és leül.- Addig akár be is csukhatnám ezt a butikot- folytatja. - De hát engem azért fizetnek, hogy itt legyek.- Gál Misa is be szokott jönni? - fordult hozzá váratlanul az idegen. Arcán először tükröződik valami érdeklődésféle. De csak egy röpke pillanatig, mert rögtön visszaszerezzen előbbi nyugalmába.- Gál Misa? - ingatja fejét a kocsmáros.- Nem ismerek ilyen nevű embert. Aztán valami megvilágosodik előtte. - Rossz helyen szállt le! - mondja s a megtalált fonalat most már örömmel gombolyítja tovább. - Még mennie kellett volna tovább. Ebben a faluban nincsen Gál nevezetű. Elhiheti nekem, én vagyok a kocsmáros, minden idevalósit ismerek. Az idegen nem lepődik meg.'Mintha nem is hallaná a felvilágosító szavakat.- Féltizenkettökor még megy egy busz. Azzal elmehet.- Nem fontos - mondja az őszhajú. Arca az előbbinél gondterheltebb. Felemeli a poharát, és rövid kortyokban kiissza az egészet. Aztán körülnéz.-Jó kis kocsma ez. Csendes. Mintha itt megállt volna az idő. Szavai visszhang nélkül olvadnak szét a csendben. A kocsmáros üresen bámul maga elé. Az idegen, mintha csak magának beszélne, folytatja: '-A világegyetem meg egyre tágul. Szét a semmibe. Mintha nem lenne már így is elég végtelen.- Mi tágul? - hajol közelebb a kocsmáros értetlenül. Érzi, hogy a torka kiszárad. Jó lenne a pulthoz menni, és inni valamit.- A tér - magyaráz természetes hangon az idegen. - A. tér tágul. Nem lehet tudni, hogy hová, meddig és hogy jó-e ez vagy rossz. A kocsmáros gyanakvóan fürkészi a nyugodt arcot.- Én sohasem politizálok - mondja olyan hangsúllyal, mely félreérthetetlenül a beszélgetés végét jelzi. Az idegen megértőén bólint.- Azt hiszem, még egy pohárral megiszom - mondja és békülékenyen a kocsmároshoz fordul. - Igyon maga is velem! A kocsmáros rövid habozás után bólint.- Rizlinget?- Azt. A pult mögé vonul, kivesz egy hosszúnyakút az üvegek sorából, leemel két poharat a polcról, és gondosan teletölti őket. Elókerít valahonnét egy fényes tálcát is, és már indulna, amikor megdöbbenve észreveszi, hogy a helyiség ismét üres. / Andrássy Tibor: A falu végén (linómetszet) (Nagy Zoltán felvétele) VYTAUTÉ ZILINSKAITÉ Az elárusítónő háttal állt nekem. Nem tudom, mivel foglalkozott - lehet, a pult alatt új titkos fiókot szerelt fel a hiány ellen, vagy csak a megvett briliánsgyúrűt nézegette: a háta nem volt átlátszó.- Bocsánatot kérek - mondtam bűnbánóan. A hát nem mozdult. Mintha csak megnőtt volna, kiszélesedett és eltakarta az áruval teli polcokat. Úgy éreztem, mintha az egész világ hátat fordított volna nekem.- Nem mutatná meg azt a kék esernyőt? - bátorkodtam megkérdezni. öt perc sem múlt el, amikor is az egyik váll megremegett, és mint a kék villám, a pultra csapódott az esernyő - no, nézd csak, micsoda talpraesettség! Az esernyőre néztem, a fagyos vállra és hangosan felsírtam.- Ez mi volt? - csodálkozott a hát.- Elegem volt a hanyag elárusítókról írnom - mondtam könnyezve. - Mindenki róluk és róluk...- Na, ne írjon - engedte meg.- Hát hogy állhatnám meg, ha maga hátat fordít nekem?!-Ó, már ezek a vásárlók! - kelt ki magából a hát. - Forduljon meg maga is - nem sírok s nem is panaszkodom! Hátat fordítottam a pultnak, és szemem előtt elfehéredett a fal. Rajta - plakát: „Köszönjük, hogy vásárolt!“ Kissé alább - Siskin képe. A ledöntött fatörzsön medvebocsok mászkálnak. Az egyik a nézőre tekint. Sokszor láttam ezt a képet, de csak most vettem észre az állatok állásában valami nagyon barátságosat és emberit. Könnyeim kiszáradtak, jobb kedvem lett. Kiderült, milyen okos és előrelátó volt az elárusítónő javaslata. Ha elkérem a panaszkönyvet, mit írhattam volna bele, mint köszönetét. Háttal álltunk egymásnak, és én, bár távol voltam, éreztem a hátát - biztos tartás volt, mint az ókori várfal. Új vevő jött. Furcsa helyzetünkre nézett és elcsodálkozott:- Mi van magukkal?- A vásárlók kulturált kiszolgálásának új formáit vezetjük be - magyaráztam.- Á! - nevetett, és háttal kiugrott az üzletből. Megjelent a következő vásárló. Látva, hogy az elárusítónő bizalmasan beszélget, nyugodtan elővette az összehajtható kisszéket, a takarót és leült a sarokban. Éreztem, hogy a nő háta megrándult. Az üzlet dolgozóját szemlátomást zavarta a kisszékes és takaros türelmes vevő jelenléte. Mi pedig tovább folytattuk szótlanul az érintkezést a hátunkkal. Soha életemben nem sikerült olyan szorosan együtt dolgozni egy kereskedelmi alkalmazottal. Mind jobban tetszett nekem ez az új kapcsolat. De az esernyő - nem tetszett.- Nem kell az áru - modtam, és átdobtam vállam fölött az esernyőt. Úgy látszik, nem engedtem az elárusítónőnek: rögtön vontatott, erős üvöltést hallottam. Az egyik medvebocs fülelni kezdett és ijedten kimeresztette a szemét. Hogy végig kitartsak e stílus mellett, az ajtó felé mentem, anélkül, hogy visszafordultam volna. Kinyitottam és az üvegen, mint a tükörben, ez a felirat látszott: „tlorásáv ygoh, küjnözsöK".- Merék - feleltem és elhagytam az üzletet. Litvánból fordította BÁN PÉTER
