Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-01-27 / 4. szám
Tények, adatok sokasága igazolja, hogy az elmúlt évtizedekben alapvetően megváltozott falvaink arculata, a falusi ember életmódja. A tudományos-technikai forradalom vívmányai falvainkba is eljutottak és alapvetően megváltoztatták az élet- és munkakörülményeket. Az évtizedek hosszú során át használt munkaeszközök jórészt a padlásra vagy - nem ritkán - a szemétdombra kerültek. Több helyen azonban felismerték, hogy a letűnt korok tárgyi emlékeit is meg kell őrizni az utókor számára, hiszen ezek sokat mondanak el elődeink nehéz életéről, helytállásukról, haladó és forradalmi hagyományainkról. Az idősebb falusi emberek még őrzik emlékezetükben ezeket a hagyományokat, sokan közülük megtartották népviseleti öltözéküket, padlások és kamrák mélyén az egykori munkaeszközöket. így van ez a lévai (Levice.) járásban levő Csatán is, ahol azúttal a szapulásról (a Garam mentén szapullás, erről a fáradságos munkát igénylő hosszú ideig tartó tisztítási műveletről gyűjtöttem adatokat. Adatközlőim voltak: Molnár Mária 77 éves, Rémay Ilona 82 éves, Molnár Erzsébet 54 éves, Gáspár Istvánná 58 éves. A munkafolyamattal kapcsolatos tájszavakat és a munkaeszközök tájjellegű megnevezését az eredeti alakban, dőlt betűkkel közlöm ott, ahol először fordul elő a szövegben. R EMUN MENTEN A szapullás munkafolyamatát Csatán, a lévai járás egyik Garam menti falujában beszélték el az idősebb asszonyok, akik fiatal korukban maguk is sokat szapultak. „Milyen jó ma a menyecskéknek - mondják - gombnyomásra mos, öblít, csavar az automata mosógép. Míg nekik télen is a jéghideg folyóvízben nyúkáva kellett öblíteniük a fehérneműt. A szapulásnál alkalmazott munkaeszközök valamennyiét megtaláltam a faluban, ahol még a háború után is szapultak. A régi munkaeszközöket kiszorították a technikai fejlődés vívmányai. A ruhák anyaga megváltozott - nem kívánja ezt a fáradságos munkával járó, hosszú ideig tartó tisztítási műveletet. A házilag szőtt ruhák három fajtáját szapulták: a tiszta vásznat, amelyet csupán kenderfonalból; a pamutosvász- nat, amelyet kenderfonalból és pamutból; és a pamutruhát, amelyet tiszta pamutból szőttek házi szövőszéken. A munkafolyamat az áztatástól a ruha kiveréséig, tisztára mosásáig három napot vett igénybe. Az első rész az áztatás és az előmosós volt. A szapu- lásrá szánt ruhát reggel mosóteknyőbe (fateknő) öntött langyos, lúgköves vízben áztatták. A mosóteknő minden oldala, valamint az alja egy-egy darab fenyőfa-deszkából készült. Fogót a keskenyebb trapéz alakú oldaldeszkába vájtak, vagy a hosszabb oldaldeszkából faragtak hozzá. A teknő oldalán vagy az alján lyukat vágtak, amelyet fadugóval tömtek el. Délután a beáztatott ruhát megnyomkodták, kicsavarták és jó meleg vízben átmosták, átrázták (átöblögették). A mosóvízbe lúgkövet tettek, vagy házilag főzött szappant reszeltek, vagdaltak. A vászonruhát a teknő oldalára terítve sílárkefével (súroló kefe) kefélték tisztára. A pamutruhát fából faragott mosódeszkán mosták tisztára. Az említett tisztítási műveletek után belerázták a ruhát a mosóvízbe, kinyomkodták, kicsavarták majd új vízben még egyszer átmosták. A szapuló keményfa-deszkából készített nyitott hordó volt fogókkal, vagy anélkül. Aljára vagy oldalára lyukat vájtak, hogy a víz kicsuroghasson belőle. A szapuló hordók különböző nagyságúak voltak: Száz-kétszáz literesek, nagyobb családnál nagyobb is előfordult. A szapulót két mosószékre állították fel. A mosószékek közé, a szapuló alá mosóteknöt tettek. Erre az elhelyezési módra azért volt szükség, mert a szapulás folyamai i a hordóba új és új vizet öntögettek, az elhasznált víz pedig a szapuló alján levő lyukon keresztül a mosóteknöbe folyt le. Az elómosás után jól beszappanozott ruhát szépen beleterígették az elkészített szapulóba. A hordó aljára kerültek a finomabb pamutruhák, aztán a durvább vászonruhák. Végül két-három vászonlepedővel letakarták az összes beterígetett ruhát, és egy öreg (régi, már nem szép), batyukötésre használt térítővel letakarták a szapuló tetejét. Ennek a térítőnek olyan méretűnek kellett lennie, hogy befedje a szapuló tetejét, sőt lelógjon róla. így készítették el a ruhát a másnapi szapuláshoz. Másnap reggel a konyhatüszen (házi tűzhelyen) katla- nyosfazíkban vizet forraltak. Szapuló (A szerző felvételei) A szapuló tetejére terített abroszra babrostán rárostálták az előre elkészített, összegyűjtött keményfahamut. Legjobb, legerősebb volt a tőgyfa (tölgyfa) és az agacsfa (akácfa) hamuja. Körülbelül harminc kiló hamura volt szükség egyszeri szapuláshoz. A hamut az abrosz tetején szépen elegyengették. Erre öntögették rá a katlanyos fazíkban forróra melegített vizet. A hamulúgos forró víz szépen leadódott (lecsurgott) a ruhára és a hordó alján levő lyukon keresztül kifolyott a mosóteknöbe. Közben új vizet melegítettek. Amikor forrt, ezt is ráöntögették a hamura. Két-három fazék víz ráöntése után már összegyűlt annyi lúgos víz a mosóteknőben, hogy ebből forralhatták az újabb öntögető vizet. E nap folyamán tízszer- tizenötször is leforrázták a ruhát, miközben szípen mögkött (átázott, megpuhult). Este az utolsó fazék víz ráöntése után pokróccal, zsákokkal befedték az egész szapulóhor- dót, hogy ne maradjon szabadon, ne hűljön ki a ruha reggelig. Másnap reggel a pokrócot és a zsákokat eltávolították a szapulóról. Az öreg abroszt a hamuval félrették. A ruha a szapulóban olyan forró maradt, mintha frissen forrázták volna. Csavarni nem kellett, mert éjjel a víz lecsurgott róla. Forrón szedték ki és puttyonyokba rakva a folyóra vitték kivágni (kimosni, kiverni) belőle a lúgot. A puttony fából készült háton hordozható kannaszerú alkalmatosság volt. Vállra akasztható pántjait a puttonyhoz, erősített vaskarikák tartották, amelyek a puttonyhoz voltak erősítve. A puttony feneke elipszis, tojásdad alakú volt. Felül a hátra simuló részt kissé magasították, hogy a ruha * ne essen belőle az ember hátára. A ruha kiveréséhez, kivágásához mosószékre és mosófára volt szükség. A mosófát egy darab keményfa-deszkából faragták ki. Körülbelül tizenöt-húsz centiméteres fogója, húsz-huszonöt centiméter hosszú a végén laposodó és szélesedő lapja volt. A kiszapult ruha kivágását a következőképpen végezték: A mosószéket beállították a folyóba, melléje álltak, a puttonyból kivettek egykézalja (két-három darab) ruhát és belerázták a vízbe. Ezután a mosószékre tették a ruhát. A mosófa lapjával rámeregették a vizet, aztán az élével kiverték, kivágták belőle, ütögetve a ruhát. Máskor hurkára csavarták és úgy ütögették aprózva. A szapulóban mögkött ruha jól engedte magából a lúgot, főleg ha még forró volt. Addig vágták, amíg a ruhából kivert víz színe megegyezett a folyóvíz színével. Végül összehajtogatták és most már a mosófa lapjával simára csapkodták, kiverték belőle a vizet. Puttonyba rakták és az emberek (férfiak) hazahordták, majd újat hoztak. Télen a befagyott folyón a part mellett léket vágtak, és ebben vágták ki a szapult lúgos ruhát. Ekkor a négylábú mosószék helyett kétlábút használtak. A mosószék két lábát a lékbe tették, a lábatlan felét a partnak támasztották. Erre a végére térdeltek az asszonyok. Térdük alá kis szalmazsákot helyeztek el, hogy „ne folyjon alájuk a víz“, fel ne fázzanak. A jeges vízben való nyúkálástól nagyon fázott a kezük, ezért fakannákban (pitlik kannának is nevezték) meleg vizet hoztak magukkal otthonról. Ebben melengették a kezüket. „Ilyenkor bizony hinnáznyi kötött a kezet, mert beleütött a hideg. “ (Lóbálniuk kellett a kezüket, mert megfájdult a hidegről melegre tételkor; t. i. ha átfázik a kezünk és hirtelen meleg helyre tesszük, megfájdul.) A kiszapult, kivágott ruhát nyáron az udvaron, télen padláson kifeszített kötélre, vertmadzagra tengetve szárították. Szárítás után a vászonruhát nem vasalták, hanem nyújtófa és mángoiófa segítségével mángoiták. Ezek a ruhák már hófehérek voltak - a szapulás elérte kívánt célját. A mángolófát a mosófához hasonlóan egy darab keményfából faragták. Tizenöt-húsz centiméteres fogója és ötven-hetven centiméter hosszú lapja volt. A lapjának egyik fele simára csiszolt, a másik fele rácskos, (barázdált faragású volt). A mángolást, amely a vasalást helyettesítette azzal kezdték, hogy a ruhát olyan szélességűre hajtogatták össze, hogy rácsavarhassák a nyújtófára. A nyújtófára csavart ruhát vígigdöfótik (végigdöfködték) a mángolófával az asztalon; olyan módon, hogy a mángoiófa rácskos részét erősen rányomták a ruhára, megdöfték a mángolófát, miközben a nyújtófa a ruhával gurult, sodródott alatta. Ezáltal a ruha anyaga szépen kisimult. Mángolás után a lepedőket, konyharuhákat, térítőkét és törülközőket összehajtogatták, a pentöket, ingeket, gatyákat szépen berakták és eltették a sublót aljába. B. GÁSPÁR JOLÁN ÚJ szú 1984.1.27. Értékes helytörténeti kiadvány K ell-e különösebben bizonyítani, hogy milyen keveset tudunk szőkébb pátriánk múltjáról, haladó hagyományairól? Az utóbbi időben egyre több helyen ismerik fel, hogy a szocialista hazafiságra való nevelésben fontos szerepe van annak is, hogy az ember lehetőleg minél többet tudjon szülőföldjéről. A különböző honismereti, társadalmi és kulturális szervezetek, intézmények, néprajzi szakkörök értékes munkát végeznek a haladó és forradalmi hagyományok feltárásában, sok-sok parlagon heverő, már-már veszendőbe ment tárgyi és egyéb dokumentumot gyűjtöttek össze. A következő léf>és e dokumentumok tudományos feldolgozása, rendszerezése és közkinccsé tétele, állandó kiállítások, regionális publikációk formájában. Ehhez a cseppet sem könnyű munkához példaként szolgálhat az az érdekes és értékes helytörténeti publikáció, amely most jelent meg szlovák és magyar nyelven, Százéves a pozsonypüspöki szervezett tűzvédelem címmel. A jól áttekinthető, szemre is tetszetős könyv érdekes olvasmány - nemcsak a pozsonypüspö- kiek (Podunajské Biskupice) számára. Az első háro rész időrendi sorrendben ismerteti a helyi tűzoltóság történetét, méghozzá úgy, hogy az adatokhoz, tényékhez kellő történelmi és társadalmi hátteret is nyújt. A könyv utolsó része pedig a százéves egyesület tagjainak névsorát közli. Erénye a kiadványnak, hogy a szerzők minden, a témával kapcsolatos dokumentumot igyekeztek összegyújténi és publikálni. Ez elég nehéz lehetett, hiszen a hajdanvolt Püspöki mezőváros újkori történelmében három nagy tűzvész pusztított, s közülük az utolsó a helyi levéltár anyagának nagy részét is elpusztította. Ennek ellenére sikerült sok érdekes adatot, írásbeli dokumentumot, korabeli fotót föllelni, s így sokrétű, árnyalt képet festeni egy nagy múltú túzoltóegyesület- röl. Olvashatunk a tagság társadalmi rétegződéséről, a csapatfelszerelésről, vezetőségről és sok más helyi érdekességről. A szép kiállítású, nyelvezetében is választékos könyv a szerzői munkaközösség eredményes, tudományos igényű munkáját dicséri. Sz. J. Mángolófa El
