Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-06-15 / 24. szám
A legmagasabb rendű hegedüjáték virtuóza, mestere volt. S ezek a tulajdonságok mégsem elegendőek ahhoz, hogy magyarázatot találjunk Leonyid Kogan személyiségének varázsára, a világhírére. Az 6 hírneve pedig valóban az egész világot bejárta. Valamennyi országban és minden kontinensen rajongtak érte. Leonyid Kogan neve a zenei zsenialitásjelképévé vált. O nemcsak a mások zenéjének kiváló tolmácsolója, hanem saját egyéniségének, lelki hangulatának is a kifejezője. Muzsikus és költő egy személyben. Az én számomra az ő muzsikájában leginkább valami megfoghatatlan ler- montovi vonás volt. Sok más virtuóztól eltérően, aki mesteri tudásával bűvöli el a közönséget, Leonyid Kogan - olyan mester, aki ezt a tökély legmagasabb fokára emelte, amikor ez már szinte észre sem vehető. Az előadásmód legnagyobb egyszerűsége jellemzi, amikor a játék már nem is munkának látszik, hanem - költészetté válik. Többször, különböző helyen és különböző körülmények között volt alkalmam találkozni Kogannal, és ezt a találkozást mindig ünnepnek éreztem - ilyenkor valami magasabb rendűvel, romantikussal kerültem kapcsolatba. A nagy muzsikus élete majdnem mindig gyakori helyváltoztatással, a világ sok városát érintő turnékkal függ össze. Ma Amerikában vendégszerepei, holnap - Ausztráliában, holnapután - a Távol- Keleten, Szibériában vagy Japánban. Neki Európa a szülőhazája, Moszkváról, Leningrádról, Kijevről nem is beszélve, ahol hazai levegő lengi körül. Útjaink gyakran keresztezték egymást. Különösen emlékezetembe vésődött párizsi találkozásunk. A színhely először a hangversenyterem volt, ahol Leonyid Kogan frakkban, keményített fehér ingmellel állt a dobogó közepén, és valósággal megsüketítette a fergeteges taps, az elragadtatott kiáltások. Azután, ugyanazon az estén, vacsorán találkoztam vele egy gazdag francia otthonban, ahol a háziak mintegy vele ,,traktálták“ az előkelő párizsi társasághoz tartozó, nagyvilági barátaikat. Kogan itt már nem frakkot, hanem egyszerű zakót viselt, és ha nem vette volna körül világhir, amely mintegy beragyogta a kissé durva metszésű, beesett arcát, a szoborszerűen domborodó, magas homlokát - akkor egészen jelentéktelen, szerény és hallgatag embernek tűnhetett volna e gazdag társaság közepette. De a figyelem középpontjában volt. Itt ő uralkodott. Mit tesz a hirnév! Kogan általában igen szerény, hallgatag, komoly, önmagába mélyedt ember volt. Sovány arca csak néha ragyogott fel az átfutó könnyed mosolytól, s ez arra vallott, hogy nem idegen tőle a rejtett humor. Az általános elragadtatást és a zseniális játékának szóló bókokat tartózkodóan fogadta, szinte semmilyen jelentőséget nem tulajdonított ennek. Reggel a párizsi Le Bourget-repülőté- ren találkoztam vele, a Moszkvába induló repülőgép lépcsője tövében. Leonyid Kogan itt új alakban jelent meg előttem. Borús, esős idő volt. Kogan felöltőt viselt, a gallérja fel volt tűrve. Hóna alatt valamilyen hosszúkás csomagot, kis gyermekpaplanba bugyolált holmit tartott.- Mit visz? - kérdeztem. Oldalról rám pillantott, majd felvonta a vállát, előbb az egyiket, azután a másikat. Vastag ajkán alig észrevehető, gúnyos, igazi „odesszai“ mosoly suhant át.- Ugyan mit tarthat a hóna alatt egy idős hegedűs? - válaszolt a kérdésemre szinte kérdéssel Kogan, és hozzátette: - Persze a hegedűcskéjét. Változatlan, jellegzetes fekete-tengeri hanglejtéssel beszélt, s nem „hegedűt“, hanem „hegedűcskét“ mondott. Észrevettem, hogy nem közönséges hegedűtök van a kezében. Takaróba bugyolált „hegedűcskéjét“ féltő gonddal tartotta a hóna alatt. Megható látvány volt, hogyan vigyáz a hangszerére, mennyire igyekszik megóvni a hidegtől és a nedvességtől: attól félt, hogy az „meghűlhet“. Egész ismeretségünk alatt, úgy hiszem, most először fordult elő, hogy jellegzetes délorosz stílusban tréfálkozott. .. ... és ez a Fekete-tenger melléki, rokon vonás mindjárt közel hozott bennünket egymáshoz... Azután a repülőgép turistaosztályán ültünk, a „hegedűcske“ pedig a csomagtartóban feküdt, ahol a gazdája gondosan elhelyezte. A turistaosztályról jut eszembe... Kogannak, mint világhírű, nagy muzsikusnak, rangjához illően az első osztályon kellett volna utaznia - de most, hogy, hogy nem, a turistaosztályon ült. Talán valamilyen adminisztrációs tévedés történt, 6 pedig, született szerénysége következtében, egyáltalán nem adott hangot elégedetlenségének emiatt; sőt, észre sem vette. A turisták között ült a repülőgépen, és semmivel sem vált ki az egyhangú, szürke tömegből. És senkinek sem jutott eszébe, hogy egy nagy hegedűs utazik velük. Beszélgetni kezdtünk. Én szóba hoztam a kis paplanba bugyolált hegedűt. Kogan pedig tovább fűzte a szót: gyengéd szeretettel, sőt szinte hálával beszélt róla, mintha éppen ö, ez a „heqedücske“ lett volna hírnevének fő oka. Es itt, nyolcezer méter magasan a Föld fölött, a repülögépmotorok zúgása közepette, mindenféle dologról fecsegtünk, és én - egyebek között - felelevenítettem egy mulatságos epizódot a fiatal Gogolnak, a nyezsini gimnázium diákjánák az életéből. Gogol ifjúkorában nagy zenekedvelő volt, s maga is eléggé tűrhetően hegedült - kitűnik ez a szüleihez irt egyik leveléből, amelyben a leendő nagy író azt kérte, küldjenek neki pénzt, hogy vonót vásárolhasson. Kiderült, hegedűje volt, de vonója valamiért nem volt (talán eltört?). De mit ér a hegedű vonó nélkül! Ez az epizód Gogol életéből különösen magára vonta Kogan figyelmét, sőt úgyszólván kissé felidegesítette. Kiderült, hogy ő külön, a bőröndjében vitte a vonóját. Kogan gondolkodóba esett, aztán ezt mondta:- Úgy vélem, ha Gogol nem hagyta volna abba a hegedülést, akkor nagy hegedűművész lehetett volna, prózájának rendkívüli zeneisége erről tanúskodik. Meg általában az is, hogy nagyon értett a zenéhez és szerette. Kogannak ez a megjegyzése a gogoli próza zeneiségéről - a belőle sugárzó mélységes meggyőződéssel lenyűgözött. Mellesleg szólva, Kogan ekkor azt is megemlítene, nogy szereti Gogolt és az ukrán népdalokat. Megértettem, hogy Kogan mindenütt igyekszik felfedezni a zeneiség jelenlétét. A zene volt az az elem, amelyben Kogan lelke állandóan élt. A zenét érezte valamennyi művészeti ágban: a költészetben, a drámában, a festészetben, a szobrászatban, az építészetben. Emlékezetembe vésődött az a találkozásunk, amely az egyik moszkvai művészeti kiállításon történt. Itt a festményeken kívül műkedvelő hegedűkészítő mesterek munkáit is kiállították. A képekkel vegyest hegedűk lógtak a falakon. Kogan a kiállított műveket nézegette' s megállt egy tájkép előtt, és sokáig, figyelmesen szemlélte, mintha meg akarná érteni a festői muzsikáját ennek a tájképnek, amely megtetszett neki. Ekkor odalépett hozzá az egyik hege- dükészítő mester, és arra kérte a nagy muzsikust, mondjon szakvéleményt egy kiállított hegedűről, amelyet ó készített. Levette a falról és átnyújtotta Kogannak, s meg akarta tudni, mi a véleménye róla. Kogan tapasztalt kezébe vette a hegedűt, és mindenfelől, figyelmesen megvizsgálta. Azután gyakorlott, hivatásos mozdulattal az állához illesztette - amely egy csapásra valahogy megkeményedett -, s én akkor először értettem meg teljesen Kogant, a mestert. A hegedű szinte életre kelt, felragyogott a két kezében. Jobbjába, szinte varázsütésre, hosszú vonó került, bal kezével pedig erősen szorította a hangszer fedelét, a felső részénél. Én Kogan mellett álltam, s most először figyeltem közelről a hegedüjáték technikáját, úgyszólván azt a mechanizmust, hogyan lehet a hangsort előcsalni a hangszerből. Ebben nem csupán a hegedűs két keze vett részt, hanem a hangszer alsó részének nekifeszülő, borotvált álla is, meg szinte az egész teste, valamennyi izma. Kogan magasba lendítette a vonót, s egyszerre szinte átlényegült: arca feszültté vált, valahogy kemény, könyörtelen lett, szoborszerü, magas homloka szinte a hangszer fölé nyúlt, álla még szögletesebbnek látszott. Leginkább azonban a vállához emelt, ökölbe szorított keze lepett meg, és a húrokon tovasuhanó ujjainak mozgása, miközben a könnyedén meghajlított, másik keze majdnem észrevétlenül húzta a vonót - s mindezekből a különféle, egymáshoz annyira nem hasonló és mégis egymással csodálatosan összefüggő mozdulatokból néhány igézőén szép hang fakadt. Az volt a benyomása, ezek a hangok önmaguktól keletkeztek, sem a húrokhoz, sem a vonóhoz, sem a hegedűs kezének mozgásához, sem megfeszülő alakjához, sem a szigorú, busa szemöldökéhez nincsen közük. A muzsika - jobban mondva az a két- három taktus - nem az új hegedű fényezett fájából, hanem az emberi lélekből született - amely láthatatlan és tapintha- tatlan. Különösen mec- a hegedűs két ki mással összhangbe harmonikus dallamc Kogan egész a mintha valamilyen r ragta volna ki. Az egész alig eg; gedü hangjai elcse kedves mosollyal a nek a hangszert.- Remek hangsz s többet már nem is ségével. Ítélete vég Kogan-féle hegedi hallani - a hegedűk ra azzal ért fel, mi érdemrenddel tűnte Kogan pedig figy nyekre, a körülette képekre és zsánerje sította. Egy pillanatra feli szét istene, s ezut; a festészet rajongój; zott - ebben kéts a zene jelenlétét. ... így vésődött öl Kogan két keze - vezető jobb kéz, me rított, tovasikló újak körvonalú álla és a szúrós, busa szer Kogan olyan arc végig a hegedű játf orvosé, aki mégha szívverését, s azul állapítja meg: „Dere Hallgattam Kogi Moszkvai Konzen e két ablaksoros, tá a világ nagy muzsik pei sorakoztak - alakja fekete szó a könnyedén mag- háttérben az orgo er plánban) is Iái összegyűjtötte a r csokrokat, és szeré zönség előtt. Kogan csodálata gyakran csendült fi ból, néha pedig a rí szete állandóan elk állandóan igézeténe voltunk. Kogan muz vé vált. Ez a muzsika s: mint egy szenvedő gal teli lermontovi v Egyszer a Nice szovjet-bolgár filme ban (főként hallgatt Kogan Paganini rr eljátszotta. És olyai maga Paganini heg Paganini zenéje akkor úgy hangzott vész rekviemje önrr ezután a halál elra Kogant, ezt a zseni, Milyen szerencse készített hangfelvét így Leonyid Kogan lesz. GELLÉRT eset, amely a gyönggyel ékesített aranyláncról szól, nemrég történt. Az orvostól jöttem éppen. Még sohasem volt torokfájásom, és most tessék, itt van! Ráadásul lázzal együtt! És éppen akkor, amikor amúgyis nagy a forróság! Nem ihatsz meg egy sört a barátaiddal, nem üldögélhetsz velük egy kicsit az árnyékban. Az orvosnő penicillint irt fel, siessen haza, mondta, feküdjön, igyon teát, és néhány nap múlva kutyabaja. Még felírt több orvosságot is, de tudják, úgy szeretem én azt, mint kecske a kést. A feleségem jól-tudja ezt, éppen ezért régi könyvekben és kalendáriumokban keresi azokat a gyógymódokat, amelyekkel őseink kúrálták magukat, ó is ezekkel gyógyít engem. Fölösleges hát a „penicillin“, az „aszpirin“ és minden egyéb ,,in"-re végződő gyógyszer. (Csak nehogy egy rossz szót is szóljak az orvosokról, mert ha a doktornő elolvassa, sohasem kerülhetek a szeme elé!) A doktornőtől jövet bementem a gyógyszertárba, aztán tejet meg minden más egyebet vettem, amiket azért, hogy el ne felejtsem, a feleségem irt fel egy papírra, utána hazaindultam. Azon a néhány koronán pedig, ami a vásárlásból maradt, pilzeni sört akartam venni, amit - ahogyan mondani szokás - az orvos írt fel. Amikor az új üzlet mellett mentem el, a járdán egy aranyláncot pillantottam meg, amelynek a közepén gyöngyfoglalat volt. Nem vagyok szakértő, lehet hogy nem gyöngy volt, abban azonban majdnem biztos voltam, hogy a lánc arany. Addig még nemigen volt arany a kezemben, talán csak akkor, amikor elhatároztam, hogy megházasodom, s jegygyűrűt vettem. Egyszer egy hasonló lánccal akartam meglepni a feleségemet, mint amilyet most találtam. Amikor megmondták, hogy mennyibe kerül, elállt a lélegzetem: ember, neked ezért a pénzért két teljes hónapig kell dolgoznod! Köszönöm szépen, inkább egy ezüst karkötőt kérek, a feleségem nagyon szerény... A láncot, amiről beszéltem, felvettem a földről, de mégsem voltam meggyőződve arról, hogy arany, talán csak valamilyen olcsó utánzat, olyan, amilyeneket a mutatványosok árulnak, akik zenéjükkel, körhintáikkal, céllövöldéikkel olykor megtöltik a város tereit. De hazáig azért belém ette magát a gondolat, ha a lánc arany, kinek kell visszaadni? Ki lehet az a szerencsétlen, aki elveszítette? Lehet, hogy annak az asszonynak a férje tehetős, könnyen vehet a feleségének hasonló láncot, gyémántokat, csakhogy a kívánságának eleget tegyen. Nekem meg először van ilyen szerencsém az életben, miért ne örvendeztetném meg az asszonyt? Számtalan ilyen gondolat vetődött fel bennem hazáig. Meg-megálltam, gondolkodtam, talán fennhangon beszéltem is, és egyáltalán nem volt kedvem hazamenni. Elhatároztam, hogy először meggyőződöm, valóban arany-e a lánc, hogy végre bizonyosságot szerezzek magamnak. Elfelejtettem mondani, hogy ez az egész délben történt, amikor az ékszerüzlet zárva van. De egy vagy két órát nem akartam várni, mert ha ellenőrzés jön, s nem találnak otthon, félő, hogy kiírnak munkába. Az ismerőseim közül azonban most senkivel sem találkoztam az autóbuszhoz vezető úton, aki megmondhatta volna, hogy a lánc arany-e vagy sem. Máskor pedig, ha az ember siet haza, annyi az ismerős, hogy alig bír szabadulni tőlük. Meghívnak teázni, vagy igyál meg velük egy rumot, sört, otthon meg vár a szigorú feleség, • s jönnek a kellemetlenségek. De most sehol senki. Ha tetszett, ha nem, elértem a buszt, kénytelen voltam hazaindulni. Zsebemben a lánc, gondolataim pedig Afrika és Szibéria gyémántmezöin. A fejemben, amely olyan volt, mint valami számítógép, fantasztikus összegek cikáztak. „Nem, addig nem nyugszom, amig meg nem győződtem az értékéről, - gondoltam -, addig nem adom ki a kezemből.“ A feleségemmel, a gyerekekkel és apámmal a kórháztól jó pár kilométerre lakunk a város másik szélén. I A buszmegálló, mintha csak az asszonyok bosszantására telepítették volna így, éppen az étterem kerthelyisége mellett van, s ráadásul itt csapolják a legjobb sört a városban. Ha nem ez a lánc, bizonyára hazaindultam volna, most azonban valami belső sugallat vezetett a lombos fák alá. Leültem, kértem egy sört, de közben a lánc szinte izzott a zsebemben. A kerthelyiségben alig volt valaki, a törzsvendégek még munkában vanközben nem hagy a zsebemben vai kivettem a zseber fém csillogott a né zatot öltött.— — Nagyon szép biztosan nagyon c igaz? - kérdezte t nak ilyenkor, majd csak délután kezdenek gyülekezni. Az üzletvezető, akivel már néhány éve köszönőviszonyban vagyok, talán azért, mert nem volt munkája, leült az asztalomhoz.- Olyan gyönyörű tavasz van, tanár úr - kezdte a beszélgetést nem is emlékszem mikor volt ilyen... Ha most valami nem lesz rendben a vetéssel, és majd az időjárással fognak mentegetőzni, akkor ez már nem egyszerűen hazugság, hanem az állam becsapása... Különböző kongresszusokról is beszélt még, elemezte a lengyel és a salvadori helyzetet. Látszott rajta, hogy rendszeresen olvassa az újságot. Engem pedig Nem akartam b az igazat mondtarr- Nem, főnök úi s nem tudom, hogy san könnyűnek ér; san ragyog. Nem keressék meg a túl semmit és így kár A jómodorú üzli dolkozott volna, m a székről:- Megvan, taná »• L -:' ~ Miroszlav Német I I « ~ ,,. v’:^.'
