Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-06-15 / 24. szám
- ismétlem ily nem egy- 5tt, és mégis I. tannak tűnt, szobrász fatartott. A he- k, és Kogan ta a mesterndta Kogan, >zott a minő- > volt, és egy iból ilyesmit aster számá- agmagasabb a ki. ra a festmé- lépekre, arc- 3 összpontoinne a művé- muzsikusból rtőjévé válto- I megérezte lékezetem be I könnyedén az összeszo- mint az éles as homloka, »I. sei hallgatta Iramilyen az így gyermek a diagnózist k“. (át a híres termében, 'iség - falain ovális arcké- I Kogan kis iák látszott, nelt vonóval vagy (premi- likor Kogan rújtott virág- longott a köjje esténként ( a televízió- <ogan müvé- tnünket, s mi eses terében létünk részét úgy cseng, szomorúságganini című ; a televíziójáén Leonyid zerzeményét nk volt, hogy előadásában i hegedűmű- <ét hónappal lünk Leonyid sikust. koncertjeiről ik maradtak, rökre velünk 5Y fordítása DONÁT SAJNER A HAZA FÜSTJE Nem láttam az antik Homérosz híres füstjét, amely Ithaka fölött (ha hihetünk az énekesnek) egész az égig ért. Tudjuk, ez volt a hajlék füstje, a világ vérének füstje, a szülői ház füstje, vagy ahogy most mondjuk, a haza füstje. És ti, füstök, büntettek, rémek dicstelen zászlói vagytok a heves butaság jelei - füstök. Évszázadok óta fúj a szél az égre, de mind hiába, mind hasztalan: vérengzések füstje, emberi áldozatok füstje, * háború lángjában égő városok füstje. Ó, füstök, ^ szálltatok szenvedő tájaim fölött. Rárontottak a várainkra, betört a gyilkos horda. S a föld májusi, júniusi virágillat helyett vérrel ellepett hamu és korom szagát árasztotta. mi vagyunk, akik meghalunk, fölöttünk pedig füstölög az ég. A mi korunkban - füst! Égett az egész ég. Krematóriumok füstje, Mauthausen, Oéwi^cim, Tengerek, hegyek, végtelen óceánok fölé száll a nehéz fojtó füst. De köszöntlek titeket, az üzemek kéményeit zászlóként beborító füstök. Sőt szeretem a száraz krumpliszárak illatos füstjét, mely ott száll a mezők fölött. A házikók fölött, a falusi kemencék füstjét. Iqen, igen, minél több ilyen füstöt! örökké szálljon (mint egykor Ithaka fölött) hazám földje fölé. BÁN PÉTER fordítása Kályharakással már évek óta csak a repedői mészégető foglalkozott. Téglából bárki megcsinálta magának az itt meghonosodott formában, de igazi cserépkályharakáshoz csak ez a szurtos, mord ember értett. Ezért, amikor a nagy múltú, köztiszteletben álló Hosda bácsi nagy kályhájáról lepattant a drót, ami évek óta összetartotta a rogyadozó csempéket, hamar üzent a mészégetőnek. Konok, mord ember volt ez a mészégető. Amíg dolgozott, sosem énekelt, csak mormolt, mormogott, valakit mindig szidott, ha nem mást, a meszel, a mészkőt, á jóságos egeket. Nem ártott volna, ha a mészégető pár nappal hamarabb érkezik. Be lehetett volna durrantani a vendégek fogadására szánt szobában. Ugyanis ezen a napon, amikor a mészégető rászánta magát a kályharakásra, egy újságíró is meglátogatta a nagy múltú, köztiszteletben álló Hosda bácsit. Szürke Volgán érkezett, de még jóval a ház alatt egy kanyarban megállt a kocsi, s a sofőr, egy szilaj, nagy hangú öregember, kiparancsolta utasát a sáros hóba. Csak integetett neki, merre kell mennie, integetése a végén egész fenyegetővé vált.- Jó lesz sietni! - kiabálta. Igaz, már késő délutánra járt. Ez a szürke Volga nem az első újságírót hozta ebbe a házba.- Ez meg kicsoda? - kérdezte a mord ember, a mészégető, amikor a szobából kinézve megpillantotta a konyhaasztal mellett papirjai fölé hajoló fiatalembert. - Ki fia-borja?- O, senki - mondta az öreg Hosda. - csak egy városi ember.- Városi? Es mit akar?- Ó, semmit. Csak beszélgetünk. Az öreg Hosda ki s be járkált a konyha és a szoba között, ahol a mészégető a csempéket kocogtatta. BODOR ÁDÁM m Éte Később külön-külön savanyú borral is kinálgatta őket, s kelletlenül válaszolt az újságíró kérdéseire.- Ezt már elmondtam - morogta.- Tudom, de nem nekem - mondta az újságíró.- Ezt már elmondtam. Ezt már rég megírták.-Tudom, olvastam - mondta az újságíró. - Azért szeretném én is megírni. Az öreg Hosda nem is ült le, szállította a poharakat a mészégetőnek, megkavarta a káiyhaszéli langyos edényben a tyúkeledelt, megrakta a tüzet a konyha kemencéjében.- Mondja meg na, mit akar itt ez az ember - makacskodott a mészégető.- Mondtam, hogy semmit - mondta Hosda. - Csak beszélgetünk.- Valami érdekli őt?- Persze - mondta Hosda -, egy s más érdekelné őt.- Azanyja - mondta a mészégető. Később, bár munkáját még nem fejezte be, kitelepedett hozzájuk az asztalhoz. Fejét féloldalt tartva bámult egészen közelről az újságíró arcába. Maszatos barna ujjait arca elé émelte, egy darabig ott mozgatta, mintha le akarná nyelni, aztán megmutatta őket az újságírónak is, és elvett előle egy teleirt papírlapot.- Muti - mondta. - Mi akar ez lenni? Egyre közelítette a papírlapot a szeméhez, aztán körbeforgatta, megfordította, végül beletörölte a kezét, és ledobta a konyhakemence' mellé, a fásládába. Az öreg Hosda még később is csitítgatni próbálta a kályharakás mellett.- Ugyan - mondta -, hisz csak beszélgettünk. Hallhatta jól, csak beszélgettünk.- De felírja - morogta a mord mészégető. - Nem látja, hogy mindent felír? Be is következett. Egy villám hosszú, vékony kacskaringó formájában lobbant fel, mint a többi, de nem aludt ki, hanem mintha összegabalyodott volna, körbepörgött, táncra perdült, széles vége széjjelszakadt, és félelmetes kék fényt villantott fel. Egy hallatlan erejű, veszett dörrenés rögtön hatalmába kerítette, darabokra tépte az egész eget - reccsent egyet, és leomlott. A kisfiú felkiáltott és elesett, nem tudott megállni a lábán, de rögtön megint talpra ugrott. Meghallotta - képtelen volt ugyan látni is, hallani is -, valamilyen csuda folytán meghallotta, hogy a széttépett ég zaja gyöngébb és enyhébb, de az, az a bizonyos zaj valahol, tőle nem messzire, megismétlődött. Hirtelen boldog elöérzettel felkapta fejét, és azt látta, hogy valami a jeget tördelve előhozza a folyó közepét. A jeget épp csak lerántották róla - sávja még egészen keskeny volt. És nyomban meg is eredt az eső. A vihar gyorVALENTYIN RASZPUTYIN san távolodni kezdett, villám csak egy oldalon, az ég legszélén villant fel olykor; teljesen lecsillapodva a mennydörgés is ugyanoda költözött. Az ég elsötétedett és elcsitult. Eső hullt belőle. . Még sodródtak a jégdarabok, a két parton is jég hevert, de a gyermekek már a zavaros, zöldes vízbe vetették horgukat. A zajló folyó immár áradt, és tűrhetetlenül gyors volt; de nyílt, szabad mozgásától egyszeribe tágasabb lett, és feljebb emelkedett minm den körös-körül; a zengő, könnyű levegőben süvítve suhantak tova a sarlófecskék, és fehér kis hasukkal a vízig ereszkedve súroltak egyet rajta; csengve hulltak a cseppek a kavicsos part fölé nyúló nehéz jégellenzőkből; vidáman és bőkezűen sütött a nap. Volt valami különös - bizsergetö és titokzatos - boldogság abban, hogy a horgászzsineget egy kissé a viz fölé emelve hallgassák, hogyan bögdösi a hal a csalétket; az izgalmas várakozástól majd elakadt a szivük dobogása, és az egész óriási világ abba a vékony zsinegbe sűrűsödött, amely a lökéseket továbbította. A folyó nemsokára kiegyenesedett - megszabadult mindentől, ami fölösleges, idegen, amit a nekibó- szült kis folyók és csermelyek hordtak bele a hegyekről; sötétkék lett a vize, olyan áttetsző, hogy mesz- sziröl is látni lehetett a medrét; folyása egyre feszesebbé vált, lassanként megtalálta magában azt a kényelmes, nyugodt- gyors erőt, amelyet csak tartósan rossz idő tudott volna megbénítani. MAKAI IMRE fordítása emm I odni a gondolat, hogy a lánc a csak véletlenül történne, az asztalra tettem. A sárga tz üzletvezető komoly ábrá. deti arany, a gyöngy is nagy, etett... A feleségének vette, de ki tudja miért, mégsem tam az asztal alatt a fűben, vagy sem. A láncot túlságo- yöngy is valahogyan hami- 3lvigyem-e valahová, hogy át, vagy egyszerűen nem ér ágért... egy pillanatig mintha gon- nlokára csapott és felugrott ;zen ez az Ilonka asszony helye! Mindig itt ül, ez alatt a fa alatt, mert itt nem éri a §zél. Ő viselte ezt a láncot, s most úgy látszik elveszítette. Azért érdekes, annyiszor láttam rajta, de csak most tudatosult bennem, hogy ő hordta. Milyen boldog lesz, ha majd este vagy holnap bejön és visszaadom neki. Mennyire fog örülni! Mondott még valamit, a láncot pedig elvette és bement, hogy a páncélszekrénybe tegye. Már nem is emlékszem, hogy mikor hozta a konyakot és a pilzeni sört, amiről pedig előtte még azt állította, hogy .már két hete ,nem érkezett. És közben ellenállhatatlanul ennek az állítólagos Ilonka asszonynak a hálájáról és arany szivéről fecsegett. Aztán mégis sikerült közbevágnom és megmondani neki, hogy a láncot a város másik végén találtam, s éppen ezért nem hiszem, hogy ez az Ilonka asszonyé. A sört mpg a konyakot természetesen megittam, de valahogyan keserűnek találtam. Éjjel nem jött álom a szememre. Állandóan Ilonka asszony, azjüzletvezető és a lánc járt az eszemben. Néhány nap múlva, amikor már gyógyultan betértem egy sörre, a jómodorú üzletvezető odajött hozzám, az asztalra dobta a láncot és ridegen azt mondta:- Vigye, vissza azoknak a mutatványosoknak, akiktől vette. Egy sör többe kerül, mint ez... Megörültem. Kimondhatatlanul megörültem. Hiszen ez csupán utánzat! Az arany és a tisztesség utánza,a Ukránból fordította TÓTH ISTVÁN * Miroszlav Német 1943-ban született Kis-Bereznán, Kárpátalján. Apja falusi tanító. Gyermekkorát már Ke- let-Szlovákiában töltötte, itt végezte iskoláit is. A hatvanas évek elején a preőovi Safárik Egyetem filozófia szakán tanult. Versei a hatvanas évektől jelennek meg antológiákban. Nyaklánc című elbeszélését az 1984- ben megjelent Opovidánnyá z pid hori (Elbeszélések a hegyek aljáról) című prózakötetéből vettük. !■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■ • Viliam Chmel: SEBESÜLT PARTIZÁN Hősök voltak
