Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-06-15 / 24. szám
Szovjet régészek felfedezései torna műm orosz évkönyvekben az ,,ugorokról“- a mai magyar nép őseiről - szóló első, előttünk ismert adat 898-ból való. Akkor egy bizonyos kijevi krónikairó-szerzetes ezt jegyezte fel krónikájában: „. . .Az ugorok elhaladtak Kijev mellett, azon a hegyen keresztül, amelynek neve ma Ugor-hegy, eljutottak a Dnyeperhez, és nomád táborokban telepedtek meg.“ Az ugorok, akik valahonnan keletről vándoroltak a Dnyeper partjaihoz, egy ideig ott táboroztak, aztán átkeltek a Kárpátokon (az Ugor-hegyeken), és bevonultak Pannóniába; s itt a szlávokkal és a havasalföldiekkel kellett harcolniuk (hogy ez milyen törzs volt - ez pontosan nem ismeretes). E háború következtében az ugorok a havasalföldieket elűzték, a szlávokat pedig legyőzték, és az Alsó- Duna-medencét „azóta Ugor-földnek nevezik“. De honnan jöttek Oroszországba az ugorok? Ezt nem tudta a kijevi krónikaíró. A legendás őshaza, a „Magna Hungária“ pontos helyét a magyar hagyományok, a XI—XII. századbeli első magyar királyok krónikái sem közölték. Ezeknek leírásai szerint, ez valahol a Volgán túl lehetett. A magyar Anonymus krónikája (,,P. mesternek, Béla király jegyzőjének könyve a magyarok dolgairól“) rámutat, hogy a magyar törzsek éppen onnan vonultak nyugat felé: 884-ben ......mint ez az évkö nyvekben szerepel, száz nemzetségfő, kiknek a neve Hetumoger, a szkíták földjéről nyugat felé„ indult, közöttük volt Álmos vezér, Ugek fia, jó emlékezetű férfiú, uruk és tanácsadójuk, feleségével és fiával, Árpáddal... A szövetséges népek nagy sokaságával... pogány szokás szerint, állatbőrből készült tömlőkön átkeltek az Etel (Volga) folyón, és semmilyen várost vagy lakott helységet nem találtak...“ Éppen erre a vidékre, a „szkita földre“ indult a XIII. század harmincas éveiben Julianus, magyar domonkos rendi szerzetes, hogy megkeresse „Magna Hungariá“-t. Julianus barát útja nehéz és veszedelmes volt, mivel ebben az időben a mongol-tatár invázió tüzes hengere gördült a kelet-európai sztyeppéken keresztül, a kicsiny és teljesen védtelen szerzetescsoporttal szemben. És Julianus, hihetetlen nélkülözések árán, életét ezerszer is veszélyeztetve, miután valamennyi útitársát elveszítette, 1236-ban mégis .eléri a Volga partját. És itt, ,,a nagy Etel folyó közelében“ valóban megtalálja honfitársait, akik magyar nyelven beszélnek. Persze, semmiféle Volga menti államról, „Magna Hungáriádról nem lehetett szó, mivel a Volga-vidéki magyarok, mint Julia- nus irta, kisszámú nomád törzsek voltak. Ősi hagyományaikban szintén szó esett arról, hogy azok a magyarok, akik a Duna mellé távoztak, a Volga- vidéki törzsektől származtak. Maguk a Volga-vidéki magyarok pedig, Julianus leírása szerint, ,,pogá- nyok, földet nem művelnek; lóhúst esznek, tejet és vért isznak. Lóban és fegyverben gazdagok, és a háborúkban rendkívül merészek". A magyar szerzetes ezzel a Volgához való utazásáról szóló beszámoló-levelével igen nehéz feladatot adott a mai tudósoknak, mivel, bár hitelesen igazolta azt, hogy a XIII. században magyarok éltek a Volga mentén, nem közölte pontosan azt a helyet, ahol találkozott velük. Erről hosszú évek óta szüntelen viták folynak a kutatók körében* A dolog úgy áll, hogy magyar és orosz nyelvtudósok még a század elején több mint 200 olyan szót fedeztek fel a magyar nyelvben , amelyet nyilvánvalóan a volgai bolgár-törökök nyelvéből vettek át. Azután az etnográfusok megállapították, hogy számos baskír nemzetség-törzsnévnek szintén megvan a maga megfelelője a magyaroknák: ilyen például a jurmati, jenej, tarhan, misar, kesző, nag- man, julaman. Efféle átvétel csupán az ősmagyarok és a bolgár-törökök, a baskírok közötti huzamos és szoros kapcsolat következtében jöhetett létre, és ott, ahol ez a három nép egymás közvetlen közelségében élt. Ezt a területet a kutatók az Urál és a Volga-vidék legkülönbözőbb körzeteire, a mai Udmurt, Tatár és Baskír ASZSZK területére tették. Az is nehézséget okozott, hogy ezeken a vidékeken sokáig nem találtak olyan régészeti emlékeket, amelyeket határozottan kapcsolatba lehetett volna hozni az ősmagyar emlékekkel. 1974-ben azonban J. Halikova kazanyi archeológusnő Bolsije Tyigani falu (Tatár ASZSZK) mellett megvizsgált egy időszámításunk IX—XIII. századából való temetkezési helyet, amelynek az anyaga (a temetési szertartás, a sok ékszer, a fegyverek) jelentősen különbözött a Volga-melléken és az Urál környékén ismeretes, korabeli más régészeti emlékektől de meglepő hasonlóságot mutatott a IX-X. századi, Duna menti magyar temetkezési helyekkel. Ez a hasonlóság arra a következtetésre vezetett, hogy a Bolsije Tyigani-i temetkezési helyet a magyarok egyik olyan csoportja hagyta ránk, amely a Vili. század második felében - a IX. század első felében a Káma folyó alsó szakasza mentén élt. N emsokára Baskíria területén is hasonló régészeti emlékeket fedeztek fel, s vizsgáltak meg a tudósok. Ezek a temetkezési helyek dombte- metőkböl állnak. Mindegyikben 1-30, vagy még több sír van. A halottakat nem mély gödrökben, fejjel nyugat felé földelték el, és az elhunyt valamennyi tárgyát is elhelyezték a sírban: a nők ékszereit, a férfiak fegyvereit. És mind a nők, mind a férfiak mellé ételt is tettek, finom mintájú díszítéssel ékesített, tetszetős agyagedényekben. A férfi-harcos elmaradhatatlan kelléke volt a gazdagon díszített lószerszám és az úgynevezett „harci övék“. Egyébként, néhány női temetkezési helyen is ugyanilyen tárgyakra bukkantak. IX-X. századi magyar sírokban is többször találtak hasonló tárgyakat. De talán még jellegzetesebb az, hogy a dombtemetök földhányásában elhelyezték az elhunyt lovának bőrét, és a halottak arcára ezüstből készült, sajátságos szemvédő álarcot tettek. A kutatók - közöttük a magyar tudósok - többségének véleménye szerint, éppen ezek az ismertetőjelek a legjellemzőbbek az ősi ugorokra nézve. A régészeti anyag tehát igazolja, hogy időszámításunk első évezredének utolsó századaiban a nyugaton a Káma alsó szakaszától keleten a Dél- Urálon tűiig terjedő tágas és igen kedvező természeti viszonyokkal rendelkező térséget ősmagyar törzsek lakták. Feltevésünk meglepő módon összhangban van a magyarok országának a IX-X. századi arab Írásos forrásokban található leírásával, ahol ez áll: „A magyarok országa terjedelmes, száz farszah hosszú és széles, egyik oldala kiér a tengerhez, oda, ahol két folyó ömlik belé; a magyarok e folyók között élnek. Télen annak a folyó- nak a partján telepednek meg, amelyik közelebb van... halászattal foglalkoznak... a magyarok földjétől jobbra eső folyó a szlávok felé halad, a Hazar (Kaspi)-tengerbe ömlik, a két folyó közül ez utóbbi a legnagyobb... A magyaroktól kelet felé hegy van (az uráli hegyek)“. A régészeti és az írásos források adatainak ilyen megegyezése ritkán fordul elő a tudományban. Ezek az adatok általában igazolják azt a hipotézist, amely szerint az ómagyar törzsek az Urál-hegy- lánctól nyugatra, a Kaspi-tengerbe ömlő két folyó között éltek. A Dél-Urálban és az Urál vidékén a magyarok időszámításunk VII—Vili. századának fordulóján jelentek meg. És bár etnikai és kulturális uralmuk történelmi távlatban nemsokáig - legféljebb másfél évszázadig - tartott, mégis mély nyomot hagytak e térség történelmében. Az ómagyarok kultúrája az óbaskírok kultúrájának szerves részévé vált. Az Urál-vidéki ómagyar régészeti emlékek feltárásának és tanulmányozásának munkája tovább folytatódik. A tudománynak még egy talányt kell megoldania: honnan jöttek az ómagyarok Baskiriába, hol van az „őshazájuk“? Ezek a kutatások az Urálon túlra, többek között Nyugat-Szibéria déli részére vezetnek bennünket, ahol a szovjet régészek a legutóbbi években felfedeztek és megvizsgáltak néhány dombtemetőt, s ezekben olyan agyagtárgyakat találtak, amelyek nagyon emlékeztettek azokra, amelyekre a dél-uráli temetkezési helyeken bukkantak rá. Ha pedig tekintetbe vesz- szük, hogy a szibériai emlékek sokkal korábbi időszakból valóak, mint a dél-uráliak, akkor remélhetjük, hogy a magyarok őshazájának helyét a következő években sikerül majd pontosan megállapítani. VLAGYIMIR IVANOV, a történelemtudományok kandidátusa (APN) I rodalmi életünk egyik-másik jelensége időről időre arra figyelmeztet bennünket, hogy a szerzők, irodalomkritikusok, kiadók és más kulturális intézmények, például az egyes folyóiratok szerkesztőségei közti kapcsolatokban megközelítőleg sincs minden a rendjén. Feltehetően ezek a kapcsolatok soha nem voltak idillikusak és minden bizonnyal nem is volna jó, ha nem jellemezné őket egyfajta feszültség, szikrázás, tegyük azonban hozzá, hogy az alkotást elősegítő, gazdagító, ösztönző feszültségre gondolunk, amely megfelelő és egészséges helyzetet teremthet. Nem kétséges, hogy a szerzők mindig is kiállnak az elképzeléseikért, megértést követelnek maguknak és mindent elkövetnek műveik és művecskéik megjelentetése érdekében, továbbá az sem, hogy a kritikusok mindenkor teret szereznek kritikus hangvételű, tárgyilagos értékeléseik számára, s a kiadók és az irodalmi folyóiratok is védelmezni fogják követelményeiket és - bizonygatni szükségleteiket - mindez elkerülhetetlen annak a társadalmikulturális mechanizmusnak a működéséhez, melynek végcélja a könyv és rajta keresztül az olvasó. S ez így természetes, így rendjén való és így szükséges: az ilyen kapcsolatok nélkül lehetetlen volna elképzelni teljes értékű kulturális életet. Némelykor azonban olyan jelenségeknek is a tanúi lehe-' tünk, amelyek ezeket az alapjában véve természetes kapcsolatokat eltorzítják, s ezáltal lejáratják az alkotók és a kritikusok törekvéseit, kétségbe vonják az értékeket és megzavarják az irodalmi élet természetes ritmusát. Az ilyen jelenségek egyikét rendkívül pontosan és egyértelműen sértődékenységnek nevezhetnénk. Az életben a legkülönfélébb dolgok miatt - igazságtalanság, meg nem értés, gyalázkodás, pletykák terjesztése, vagy éppen túlzott érzékenységünk, esetleg egy- egy szigorúbb pillantás, nyomatékosabb szó miatt - sértődhetünk meg. Alapjában véve ez is természetes és emberi mivoltunkból következik, amin senki nem botránkozik meg különösebben. Egy kicsit azonban más a helyzet, ha az írók kezdenek egyre-másra megsértődni. Megsértődnek azért, mert a kritikus élesebb bírálat alá vette őket, mert nyilvánosan kifejtette publikált müvükről a saját véleményét (végtére is ez a kötelessége!), mert az összefoglaló értékelésben nem tíz sort szentelt nekik, hanem csupán hármat, s megsértődnek azért is, mert megérzéseik nem egyeznek a kritikus véleményével. Az olvasó azt mondja erre: ám legyen, mi közöm mindehhez. De az ilyképpen megsértődött szerző igazságot követel magának, nyomást gyakorol a szerkesztőségre és még ha csak arra gyakorolna... Ez azonban már, úgymond, nem fair dolog, mivelhogy az efféle nyomással szeretné kikényszeríteni a maga elismertetését, s így, természetesen, az értékrend torzulásait idézheti elő. Persze, a kritikus is tévedhet, sőt téved is, mi több, a kritika is lehet kritikátlan, szubjektív indíttatású és igazságtalan. Csakhogy minekünk már tudr unk kell, hogy az ítélkezőket az idő ítéli meg és hogy a történelem ítéletei sok esetben eltérnek a kortársak egymásról mondott ítéleteitől. A szerző a müveivel valamit mindig kockáztat, legkevesebb, hogy bírálatnak teszi ki magát, s aki ezt nem akarja tudatosítani, az ne is tegye közzé az Írásait. A könyv ugyanis egy bizonyos ponton megszűnik magántulajdon lenni és mindenki ügyévé válik, s nem pedig szerzője zsenialitása ünneplésének az eszköze. Teljes joggal várható el az írótól, hogy ő is egy bizonyos távolságból, bizonyos felülnézetből szemlélje a művet, hogy elismerje a kritika létjogosultságát, s hogy tiszteletben tartson bizonyos játék- szabályokat, Ítélje meg bárhogy is a munkáját, amelyet, meglehet, álmatlan éjszakákon hozott létre. A demokratizmus eme elemét az irodalmi élet egyszerűen képtelen nélkülözni. Elképzelni is lehetetlen olyan megbírálhatatlan - és sértödé- keny - szerzők rétegének létezését, akiket irodalmi vagy egyéb területeken szerzett érdemeik eleve hibátlan müvek írására tennének képessé. Ám valószínűleg nemcsak az írók szoktak megsértődni. A kulturális rovatok szerkesztői megírhatnák a meg nem értett lelkek történetét. Előfordul az is, hogy valamely újság megbírál mondjuk egy kiadót, intézményt, végig nem gondolt rendezvényt (végtére is a szerkesztők újságírói kötelessége ez!), amire is a megbíráltak a tárgyszerű, konstruktív válasz és a problémák tisztázása helyett megsértődnek, elkeserednek, rosszabb esetben adminisztratív intézkedéseket követelnek. Minden bizonnyal ez esetben is megtörténhet, hogy a kritika helytelen, téves és pontatlan volt - ám annál inkább szükség van a megbíráltak állásfoglalására, s arra, hogy a kritika tévedéseit korrigálják és a dolgokat a helyükre tegyék. A sér- tődékenység eddig még semmit sem oldott meg. Valahogy nem tanultunk meg a problémákról nyíltan és közérthetően beszélgetni. A kritikának alapot kellene szolgáltatnia az egyenrangú társak közti beszélgetéshez, az elvtársi véleménycserékhez és a kultúra fejlődésének előremozdítá- sához. A sértődékenység, az elkeseredettség, a rosszmájú reagálások ugyanis semmihez sem segítenek hozzá és végső soron a fejlődést is akadályozzák. Erre pedig senkinek semmi szüksége. LUBOŐJURlK (Megjelent a Nedelában, a Nővé slovo 1984. május 10-i mellékletében.) I
