Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-06-15 / 24. szám
A kfö&w pint kötetlen fima EGY FELFIGYELTETŐ SZOVJET TANULMÁNYKÖTET S ajnos, még mindig nem általános az a gyakorlat, hogy a tudományos és kritikai munkákhoz név- és címmutatót készítsenek. Nincs ilyen mutató Tamara Motiljova, az ismert szovjet irodalomtudós és kritikus A regény mint kötetlen forma; Az utóbbi évek cikkei című új tanulmánygyűjteményéhez sem. Ha volna ilyen jegyzék a könyv végén, az olvasó azonnal áttekinthetné azokat a kérdéseket, amelyeket a nagy felkészültségű kutatónő e munkájában feldolgozott. A tanulmánykötet három ciklusát közös téma kapcsolja egybe: a regény sorsa a XIX. századi klasszikus realizmustól napjainkig. Ma már nem kérdés az, ami nemrégiben még élénken foglalkoztatta a kritikusokat, hogy tudniillik kimerült-e a regény mint műfaj. Most más probléma van terítéken: melyek a regény művészi normái, és „létezik-e valamilyen egyöntetű regényforma“? A kérdések megválaszolásához a szerző valóban hatalmas anyagot használ fel - a műfaj múltbéli és kortársi mestereinek véleményére, valamint szovjet és külföldi kritikusok munkáira támaszkodik. Motiljova cikkei felölelik mindazokat a regényeket, amelyek több, mint száz év alatt meghatározták e műfaj fejlődését. A kutatónő különösen napjaink, főként az utóbbi két évtized irodalmának alakulását kíséri figyelemmel. A Motiljovára olyannyira jellemző gondolati tisztaság, megfogalmazásbeli szabatosság már a következő megállapításban - amely a könyv egyik alaptétele - is megmutatkozik: ,,A XX. századi regény mint művészet minden korábbinál érőteljesebben eszmélt magára, azaz felismerte a művészi kísérletezésekhez, másrészt pedig a lírához, a költészethez való közeledésének a jogát“ (ez utóbbi - tegyük hozzá - feltételezi a költői kifejezőeszközök, az allegória, a metafóra és a szimbólum bátrabb felhasználását is). Ezzel párhuzamosan a regény új módon kezdte értelmezni a társadalmi vizsgálatával kapcsolatos feladatait, egyre közelebb került a filozófiához, a politikai esszéhez, bekapcsolta látókörébe a dokumentumot, a riportot, valamint a tudományos és a hivatalos prózaelemeit. Egyszóval mindaz az új, mindenekelőtt e műfajismeretbővítő energiájának és társadalmi aktivitásának növekedését jelenti, ami jól tükrözi a század forradalmi, dinamikus jellegét. A XX. századi regények - legalábbis a legjobb alkotások - sokszorosan tükrözik az egyedi emberi lét kapcsolatait a társadalmi, az össznemzeti, végül pedig a nemzetközi élettel. Motiljova számtalan példával bizonyítja, hogy a XX. századi irodalomban általános tendencia a művészi normák növekvő sokfélesége, s ez különösen jól látható a regény, az elbeszélés és a regénye|x>sz esetében. Emellett azonban minden regénynek saját szerkezeti képlete, saját, néha nagyon is szokatlan stílusa, nyelvezete van. A cikkgyűjtemény érdekesen tárja fel, hogy a mai regényekben milyen sokféleképpen fonódik össze a szerzői szöveg egyik vagy másik szereplő elbeszélésével, visszaemlékezésével vagy tanúvallomásával. E regényekben a valóság hiteles ábrázolása, a tipikus jellemek és helyzetek bamutatása feltételességgel, jelképességgel és groteszkséggel keveredik. Példák hosszú sora illusztrálja az elbeszélés idejének modern értelmezését, azt, hogy egy művön belül különböző idősíkok váltják egymást. M otiljova bebizonyítja, hogy Lev Tolsztoj híres tétele, miszerint ,,a regény kötetlen forma“, egyáltalán nem azt jelenti, hogy az új regények megfor- málatlanok volnának. A szerző több oldalon át foglalkozik a műfaj poétikájával, aprólékosan elemzi a XX. századi regényírás olyan kiválóságainak művészetét, mint Thomas Mann, Faulkner, Kafka, Romain Rolland. Elvezet bennünket a mai regény forrásaihoz - Tolsztojhoz és Dosztojevszkijhez, miközben rámutat világirodalmi jelentőségükre, művészi vonatkozásban. A nyugati kritikában elterjedt nézettel szemben Motiljova elutasítja a két zseniális író kategorikus szembeállítását. Meggyőzően mutatja be, hogy miben rejlik jelentőségük, mint ,,olyan művészeké, akik együtt jelentik a realizmus fejlődésének új szakaszát“. Mindketten a maguk módján ábrázolták az élet gyökeres átalakulásának érlelődését és szükségszerűségét, előtérbe állították a nép ügyét, hangsúlyozták az erkölcsi mozzanatnak a személyiség lélektanában betöltött szerepét, s az olvasót az élet értelméről való töprengésre késztették. Megújították a regényírás művészetét, hirdetve, hogy a regényírónak joga van szabadon megválasztani azt a művészi formát, amellyel feltárja a szereplők lelkivilágát és az erkölcsi konfliktusokat. Motiljova egyik fő kutatási témája Tolsztoj és Dosztojevszkij világirodalmi hatása. Ebben a munkában is érinti ezt a kérdéskört, de itt a két író hatását nem elkülönülten vizsgálja, hanem az általuk kiemelt művészi és eszmei motívumoknak olyan írók regényeiben való megjelenésével érvel, mint Chartes-Louis Philippe, Romain Rolland, John Galsworthy, Theodor Drie- ser, Thomas Wolfe, William Faulkner, Henri Barbusse, Anna Seghers és Johannes R. Becher. Az orosz irodalom világirodalmi jelentőségét számtalan kritika bizonyítja. Motiljova bemutatja az olvasóknak a Lev Tolsztoj munkásságával kapcsolatos külföldi kutatások eredményeit, illetve fogyatékosságait. A realizmusnak mint a regény műfajában uralkodó irányzatnak az erejét feltárva Motiljova egyszersmind arra is rávilágít, hogy a XX. század művészetének megújulása nem hagyta érintetlenül a realizmust sem, amely korunkban már egyáltalán nem a XIX. századi alkotások utánzását jelenti. A könyv egyik fejezete négy mű részletes elemzését tartalmazza: Alfred An- dersch Winterspelt, Elsa Morante A történelem, Doctorow Ragtime, valamint Louis Aragon Henri Matisse című regényét. Az alapvető társadalmi és politikai problémáknak az elbeszélés menetébe való bekapcsolódása a mű struktúráját tekintve fontos következményekkel jár. „A regényíróknak - írja Motiljova - nemcsak keresniük, meg is kell találniuk azokat a módszereket, amelyekkel hőseik magánéletét össze tudják kapcsolni a társadalmi problémákkal. Az események dokumentumainak és krónikájának felhasználása, a cselekményt megszakító és helyenként kiegészítő szerzői értekezések beillesztése, olyan szereplők választása, akik magukban, életútjukban hordozzák a kor alapvető társadalmi folyamatait, a jellemek és a helyzetek groteszk vagy szimbolikus módon való kiélezése, valós történelmi személyek ábrázolása - mindez nem öncélúan vagy szeszélyből történik, hanem azért, hogy a regényíró elmondhasson valami fontosat a korról és az emberekről. Az említett négy műben nagyon tisztán jelentkezik a modern regény kísérleti jellege. Az elbeszélés hagyományos formája szokatlan elemekkel keveredik. And- resch filozófiai példázatot, Doctorow pedig groteszket visz regényébe. Elsa Morante a melodrámát a riporttal társítja, Aragon pedig az élő, tárgyas elbeszélést személyes visszaemlékezésekkel, esszékkel, és versekkel vegyíti. Motiljova érdekes tanulmányban foglalkozik Az ember és a technikai a legújabb külföldi irodalomban kérdéskörével. A tudományos-technikai forradalomnak a művészi prózára gyakorolt hatásai közül csak egyet vizsgál: a regénytér kitágulását. Számtalan mű szereplői állnak különböző országokba vagy akár különböző időkbe vezető szálak csomópontjában. Max Frisch Homo Faber című regényének hőse repülőgépjén és óceánjárón utazik, eljut Mexikóba, Guatemalába, az Amerikai Egyesült Államokba, Franciaországba, Olaszországba, Görögországba és más helyekre. Kazimierz Brandys Hogyan legyünk szerelmesek? című regényének cselekménye egy Varsó és Párizs között közlekedő repülőjáraton játszódik, Anna Seghers Átkelés című könyve egy Brazíliából Európába vivő hajóutat ír le; Kurt Vonnegut Bajnokok reggelije című regényének szereplői pedig az országon belül utazgatnak. Motiljova Vlagyimir Bahtyin terminusával élve megmutatja, hogy a távoli út ,.időtávlata“ hogyan szélesíti az egyén és a környező világ kapcsolatát, hogyan mélyíti el, növeli meg a mű jelentőségét. A szerző végkövetkeztetése:,^ tudományos-technikai forradalom új anyaggal, új, valós problémákkal gazdagítja a művészetet, serkenti a művészi gondolkodást“. Ugyanakkor azonban - hangsúlyozza - nincs igaza annak, aki azt állítja, hogy a tudományos-technikai forradalom irányítja a mai művészetet. Továbbra sem a technikai, hanem a társadalmi és a történelmi tényező meghatározó. Motiljova nem választja szét a formát és a tartalmat: elsősorban nem a regénytechnika, hanem a valós emberi tartalom érdekli. A könyvet ,,A XX. századi irodalom humanista küldetése“ című fejezet nyitja. Az egész munkát szocialista humanizmus hatja át, s a viharos századunkban élő ember iránti aktív, társadalmilag konkrét érdeklődés nyilvánul meg benne. A szerzőt nem általában az ember, sokkal inkább az a gazdag és sokszínű kép foglalkoztatja, amelyet a század legnagyobb írói alkottak, amikor megmutatták az emberiség sokarcúságát, egyes országok jellemző problémáit és ellentmondásait. E nnek a tartalmas, színvonalas, mesterien megírt könyvnek a pátoszát legjobban talán a zárósorok érzékeltetik. Motiljova azt írja, hogy,, bármely humanista eszemeiségü téma... megköveteli az önvizsgálatra és embertársaink belső világának megismerésére való képességet“. A kutatónő tehát ezt a fő kritériumot érvényesíti a XX. századi irodalom vizsgált jelenségeinek értékelésében. ALEKSZANDR ANYIKSZT Lélekkel és fantáziával Kilenc éve történt... Május volt, szombat reggel, még fel sem száradt a harmat a prágai Julius Fuőík Művelődési és Pihenőparkban, amikor a Brüsszeli Pavilon körül feltűnt néhány fiatal. Voltak, akik kitömött táskát cipeltek, mások rajztáblát szorongattak a kezükben. Helyet kerestek maguknak a fűben, majd kipakolták, amit magukkal hoztak. Festmények és táblaképek sorakoztak a földön, apró csecsebecsék lógtak a bokrokon, bögrék és bütykösök csodáitatták magukat a fák alatt. Aztán este minden eltűnt és másnap elölről kezdődött az egész. Két nap egy híján tíz fiatal mutatta be alkotásait az érdeklődőknek. Nevük, foglalkozásuk ismeretlen volt a nagyközönség előtt - jöttek és mentek. A naptár 1975-öt mutatott, a plakátok először hirdették meg a Fiatal Képzőművészek Szalonját. Négy évvel később - immár tető alatt - negyvenen állították ki alkotásaikat, az utóbbi években pedig általában négy-, ötszáz alkotó munkáját bírálta felül a rendezőbizottság. Idén, a Fiatal Képzőművészek X. Szalonján százötven- hármán mutatkozhattak be. Eredeti ötletben, új forma- és képi világban most sem volt hiány. Akármit láttam is, semmi sem hagyott hidegen. Más kérdés, hogy mi tetszett és mi nem. ÚJ SZÚ 1984. VI. 15. Nem fogott meg az, amiben nem éreztem meg az alkotói szándékot. Egykedvűen mentem tovább a kiállított tárgyak előtt, ha ismert képzőművészek fantáziavilágával próbált hatni rám az alkotó. Ha minden áron modern akart lenni és csak egy fekete pontot festett a fehér vászonra. Ha madzagból kötött, Golem-méretú kertésznadrággal akart hatni rám. Ha csak giccsre futotta az erejéből (és a tehetségéből). De: ügyes kezekre és gazdag fantáziára vallottak Milan Misárek bőrtáskái és Zdenka Mrlinová horgolt ruhái. Megejtő egyszerűség és tiszta látásmód jellemzi Milan Doub- rava fatörzsbe faragott városképeit. Jitka Cepeláková ,,mesés“ bögréit azért szeretném a kezembe venni, mert gyermekkori élményeimet juttatják eszembe. Jan Rynda homokkőbe ,,lehelt“ álmaival lepett meg. Dana és Josef Hanibal csészéi a hétköznapok egyhangúságából ráznak fel. Frantiáek Kutina képe, a T. P. feltűnés nélkül követi K. Z.-t, nem más, mint egy derűs pillantás a századforduló vasárnapi délutánjába, Hana Podrouzková miniatűr városképei romantikus esti sétárai hívnak bennünket. Mást és még többet ígérnek Daniela Rezníöková festményei - egy utca négy arca tárul elénk tavaszig esőben, forró nyárban, szomorú őszben és rideg télben. Rezníöková mindent tud, amit egy igazi festőnek tudnia kell: úgy bánik a színekkel, hogy az összes árnyalatnak funkciót ad; utcáit, házait, kapualjait, lépcsősorait ugyanúgy a közelünkben szeretnénk tudni, mint azokat, akiknek arcképét brosstűre festette. S hogy kiket takarnak a nevek? Szakmunkás, jogász, főiskolai hallgató, lakatos, zenész, hivatalnok, nézőtéri felügyelő, postás, hivatásos táncosnő, laboráns, történész, asztalos, éjjeliőr és még sorolhatnám tovább, hogy ki mindenki hozta el alkotásait a Brüsszeli Pavilonba. Munkájukat, hivatásukat tekintve legfeljebb tízen állnak szorosabb kapcsolatban a művészettel, a többiek csupán kedvtelésüket lelik az alkotásban. Arcuk, nevük egyelőre ismeretlen előttünk. A jelek azonban már most arra utalnak, hogy nincs messze a nap, amikor sokuk munkáját önálló tárlaton csodálhatjuk majd meg. (szabó) Tengerparti csendélet (Elliott Erwitt felvétele)
