Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-06-15 / 24. szám
Balról: az alvó Kája, a lidicei anya, a babáját szorongató Erna, a csoportban Venda, Pápa és a kis An- dus szobra (A szerző felvétele) SMI B1 AZ ÖRÖKRE ELTŰNT LIDICEI GYERMEKEKRŐL Első ízben Prágában, az impozáns, tíz éwel ezelőtt épített kultúrpalota csarnokában rendezett alkalmi kiállításon láttam az eltűnt lidicei gyermekekről készített szobrokat. Meghatott a látvány. Lidice község nevét, tragédiáját ismerjük. Egyike azon cseh falvaknak, amelyeket a náci téboly a földig rombolt a fasiszta helytartó, Heydrich elleni sikeres merénylet után. A 15 éven felüli férfiakat a helyszínen kivégezték, a nőket koncentrációs táborba hurcolták. Százöt gyermeket nevelőintézetbe szállítottak, akik közül a második világháború után csak 31 került elő. A számunkra végleg, örökre eltűnt gyermekeket azonban Marié Ulychelová, a neves képzőművész megmintázta. Kája, Erna, Venda, Pe- pa, Andús, ahogyan annak idején nevezték a gyermekeket, különböztetik meg a szobrokat. Szokatlan művészi alkotás a gyermekszobrok között álló mű, ,,A lidicei anya“ szobra is. Egyszerre jelképez hozzátartozást és hiányt, mert az anyjához simuló gyermek alakja nem domború, hanem homorú. Meghatott a látvány, azért jártam utána az eltűnt lidicei gyermekek történetének. x A Hús utca sarkán álló, barokk díszítésű palotában, a Fővárosi Levéltár gyűjteményében Jiri Doudleb segítségével két olyan dokumentumot találtam, mely bevezető magyarázatként szolgált a gyermekék történetéhez. Az egyik egy szerelmes levél, melyet egy bizonyos Marenkának címezve a kladnói gyárba küldtek a Lidice elpusztítását előző napokban. Gyanúsnak taPálta ezt annak idején a fasiszták besúgója, s maguk a fasiszták is „úgy vélfék“, hogy ,,a Heydrich elleni merénylet szálai Lidicé- be vezetnek“, amivel azután tettüket indokolták. Azóta persze kiderült: igazán szerelmes levél volt ez, a szerelmesek virágnyelvén Írva. És bebizdnyosodott az illegálisan megjelenő Rudé právo magyarázata is, hogy Lidice elpusztítását politikai okokból határozták el a fasiszták, tekintettel a munkásság közeli fellegvárára, a vörös Kladnóra, s a szintén közeli Prágára. Meg akarták félemliteni a kommunista pártot, a munkásságot. A másik dokumentum a Belügyminisztérium 1945-ben kiadott, 2-es számú, nyomozást indító körlevele, melynek címe: A lidicei gyermekek. Ebből kiderül, hogy mi történt a gyermekekkel, miután 1942. június 10-e hajnalán a német hadsereg különítménye körülvette a falut, kivégezte a község 173 férfilakosát, felgyújtotta a házakat, és helyüket földgyaluval eltüntette. Csak 2 hónappal előtte töltötte be életének tizenötödik esztendejét Jankó étulik, de férfinak számították, a többiekkel együtt agyonlőtték. A gyermekeket, akkor még anyjukkal együtt a kladnói gimnázium épületébe szállították. Hat egy éven aluli gyermeket a prágai német nevelőintézetbe vittek. Ott az anyakönyvbe mindegyiket másként, kitalált német néven írták be. Az ellenállási mozgalom, amíg tehette, figyelte sorsuk alakulását: közülük az újszülött Vénces- lava Kohlicková gyermekbetegségben meghalt, a többieket később Németországba szállították, nevelőszülőknek örökbe adták. Persze, az örök- befogadó német családok mit sem tudtak származásukról, mert a fasiszta hivatalok elhitették velük: német, háborús árvákat fogadtak örökbe. A kladnói gimnáziumban június 12-én két SS- tiszt egy kisfiút, két kislányt kiválasztott a többiek közül. Vacláv Zelenka, Dagmar Veseiá, Hana Spotova, ugyanis, mint később Frank, az új helytartó a Hitlernek küldött jelentésében irta: ,, a német faji követelményeknek megfelelnek.“ Őket azonnal Németországba szállították, s ott örökbe adták. Még ezen a napon elválasztották a gyermekeket az anyáktól, akiket a ravensbrücki koncentrációs táborba hurcoltak. Hét egy év körüli gyermeket a prágai kórházba, onnan később a krcí gyermekotthonba szállítottak. Közülük Frantisek Cerny meghalt, hatot a felszabaduláskor megtaláltak a gyermekotthonban. A többit június 15-én, vasárnap, két autóbusszal a lengyelországi Lodzsba vitték. Sorsuk további alakulásáról a nyomozást indító körlevélben feltételezéseket olvashatunk, melyek később be is bizonyosodtak: különféle táborokba, intézetekbe vitték őket, a nevüket megváltoztatták, német nevelőszülőknek adták, s akit lehetett- mert elfelejtett csehül beszélni, megtanult németül - örökbe adtak. Fényképeket is közöl a körlevél, mert a tanév végén készített két csoportképet egy prágai, amatőr fényképésznél megtalálták. Ezeken ugyan együtt láthatók a szomszédos Makotras községből bejáró tanulókkal, de 38 lidicei gyermek arcképét külön „kinagyították“, amennyire csak lehetett. A nyomozás megindításakor a 105 lidicei gyermek közül csak 17 sorsáról tudtak bizonyosat. x Azóta évtizedek teltek el. Nem volt teljesen eredménytelen a Berlinben működő, csehszlovák hazatelepítő bizottság nyomozása. Lidice újjászületett, a régi falutól távolabb épültek fel modern házai, s a nemzeti bizottság elnöke már a harmadik választási időszakban Marie Supí- ková, az elhurcolt, eltűntnek vélt gyermekek egyike. Akkor tízesztendős volt. Leánykori nevén, mint Maruska Dolezalová szerepelt a nyomozást megindító körlevélben. 1946 augusztusában, Brandenburgban Ingeborg Schiller néven találtak rá, s 14 évesen már egyetlen egy cseh szóra se emlékezett. Húgát Elisabeth Strauss néven találták meg, mert mit sem sejtve örökbe fogadta egy lipcsei család. Dessauban Margaret Richter néven találtak rá Marie Haufovára. Az 1955-ig, egy évtizedig tartó erőteljes nyomozás során 14 elhurcolt gyermekre találtak rá. Hetvennégy lidicei gyermek számunkra végleg, örökre eltűnt. Az elnökasszony, aki két évtizede pártunk tagja, egy évtizede pedig már nagymama is, közismert bátor fellépéséről, erélyes, szókimondó magatartásáról, de amikor a végleg eltűnt gyermekekről beszélt, nem tudta titkolni, leplezni meghatódottságát:- Talán élnek is még valahol - mondta.- Nekem mindig eszembe jutottak ők, egyiknek, másiknak az arcát is mintha magam előtt láttam volna, valahányszor elmentem a régi falu helyén létesített emlékparkba, ahol a magyar nők által ültetett vérvörös rózsák nyílnak. A rózsákra pillantva képzeltem magam elé őket. x Ma, szobrokat nézve láthatja, s nemcsak ö, hogy milyenek voltak az eltűnt gyermekek annak idején. Ezért mentem el a kultúrpalota csarnokában megrendezett alkalmi kiállításra másodszor is megnézni a szobrokat, miután az eltűnt gyermekek történetét a korábbinál jóval részletesebben megismertem. És ekkor vettem észre a szobrok közé helyezett vázában a lidicei emlékparkból hozott vérvörös rózsákat. Nem tehetek róla, a szobrok és a rózsák látványa ismét meghatott. HAJDÚ ANDRÁS „Mindig lelkesített valami“ Kukolik Pál éppen 30 éve lakik Nagy kapóson (Vel'ké Kapusany). Egy éve sincs már a nyugdíjáig. Apja uradalmi béres volt, ő is béresként kezdte az életét. A múlt súlyos szegénysége és keserűsége nem valami vidító emlék, mégis felidézi, mert az is életéhez tartozik.- Dolgozni már gyerekkoromban megtanultam - kezdi a visszaemlékezést. - Négyen voltunk testvérek, három fiú és egy lány. Apám kom- menciójából csak éppen, hogy éldegéltünk. (gy alig töltöttem be a 15. évet, én is elszegődtem kisbéresnek, de én csak fél kommenciót kaptam. Ekkor már újra Tergebecen (Trebu- áovce) a szülőfalumban laktunk, ahol három földbirtokos élt. Én Friss Ernőhöz szegődtem el. Van úgy, hogy az ember nem tud parancsolni gondolatainak. Elviselhet tetlen emlékek tolakodnak elő.- Ez 1941 április elsején történt. Még arra is emlékszem, hogy már mezítláb jártam. Egyébként nem voltam kivétel, abban a világban a szegény gyerekek kora tavasztól késő őszig mezítláb jártak.- Hány órát dolgoztak naponta?- A napi munka hajnalban kezdődött. Négy ökröm volt, nekem kellett őket gondozni is. Este, mire hazaértem már kilenc óra is elmúlt. Szabadvagy ünnepnap nem volt, mert hisz az állatokkal akkor is törődni kellett. Az úgy volt, amire vége lett a napnak, már kezdődött is a másik.- Említette a kommenciót. Ma már ez ismeretlen fogalom, talán már az idősebbek sem emlékeznek rá pontosan, hogy mit is jelentett kommenciós béresnek vagy cselédnek lenni.- Nálunk a béres kommenciója egy évre 16 mázsa termény volt, ebben volt gabona és árpa is, ehhez járt még egy évre 120 pengő, (egy öltő ruha ára) egy öl fa, két szekér gally, naponta egy liter tej és egy fél hektárnyi föld, melyen egy kevéske krumpli, kukorica, bab és zöldség termett. Körül a barázdába napraforgót vetettünk, abból télen olajat préseltünk. Én, mivel csak fél kommencióra szegődtem mindennek a felét kaptam. Mi, kisbé- resek földet nem kaptunk. Pedig nekünk is épp úgy és épp annyit kellett dolgozni, mint az egész kommenciós béresnek. Kegyetlen, nehéz élet volt a béres élete. Ijesztő lassúsággal teltek a napok, csak az éjszakák múltak el hamar, sohasem tudtuk magunkat kialudni. Kukolik Pál akkori nehéz sorsát, korai megaláztatásait ma sem tudja és nem is akarja elfelejteni. Azok az évek edzették keményre jellemét, és határozták meg osztályszemléletét egy életre.- Tulajdonképpen az én igazi életem 1948 után kezdődött. Ekkor léptem be a kommunista pártba is. Mindig gondolkodó, töprengő ember volt.- Egy hathetes tanfolyamra küldött a párt. Ezekben az években rengeteget olvastam, és sokszor elgondolkodtam az olvasottakon. Ha valamit nem értettem, nem szégyelltem megkérdezni. Mindent tudni, ismerni akartam. Szerencsémre ez a jó tulajdonságom végigkísért az életemen.- Aztán hogy alakult a sorsa?- Sok mindent csináltam. A tanfolyam elvégzése után a járási felvásárló hivatolhoz kerültem. Majd Csábra (Őebovce) helyeztek titkárnak. A következő állomáshelyem Nyénye (Ne- nince) volt, de 1953-ban már Kékkőn (Modry Kameö), a járási pártbizottság káderosztályán dolgoztam. Párttitkár is voltam a pótori szénbányában. Itt került kezembe Gorkij életrajzi regénye. Számomra ez meghatározó olvasmány volt. Olvasás közben egy kicsit újra átéltem béres éveimet. Ekkor ébredtem rá igazán arra, hogy milyen mélyről is indultam el. Itt kaptam kedvet a továbbtanuláshoz is.- És sikerült?- Gondoltam, az ifjúkor lassan elszáll és még oly keveset tudok. Kértem a pártot, hogy küldjön el engem valahova tanulni. így kerültem el 1954-ben Bratislavába egy féléves politikai tanfolyamra. Az iskola sikeres elvégzése után értesítettek, hogy Nagykaposra helyeznek a járási párt- bizottságra. Megvallom, még a nevét sem hallottam ennek a városkának, azt sem tudtam merre van. Kértem egy kis gondolkodási időt. Este titokban a térképen megkerestem, hogy hol is van ez a Nagykapos. No, mondom magamban, ez bizony messze van, és éppen ez a messzeség vonzott, mert addig én Bratislavától távolabb még nem voltam. Ezerkilencszáz- ötvennégy augusztus 24-én este vonatra ültem és eljöttem Kapósra. Itt nősültem meg és ma is itt lakom, a saját házamban. Van egy géplakatos, egy pincér és egy orvos fiam.- Közben azért történt más is az életében.- Az új helyemen azzal kezdődött az életem, hogy még aludnom sem volt hol. Egy néhány éjszakát asztalon aludtam át az irodában. Ez lett volna a legkevesebb, hiszen fiatal voltam és tele elszántsággal, tenni- akarással. Itt, az Ung vidéken akkor bomlottak fel a szövetkezetek. A pártból is sokan kiléptek. Először a pártot szerveztük újjá. Amikor a f)árt sorai megerősödtek a falvakban is, hozzá- kezdtünk a szövetkezetek újraalakításához. Ez már nehezebb volt, ráadásul én ismeretlen is voltam ezen a vidéken.- így először a környékkel és az emberekkel ismerkedtem meg. Hónapokon keresztül még az estéket is a falvakban töltöttem. Gyalog vagy biciklin jártam a községeket. Az itt töltött első év volt az életem igazi forradalmi iskolája. Sok türelemre volt szükség. Nagyon kemény, önfejű, nyakas emberek voltak az Ung me- gyesi parasztok. Hányszor elmondták: hiába is beszélünk, tehetünk, amit akarunk, arra ne is számítsunk, hogy ők még egyszer belépnek a szövetkezetbe. Elhallgat. Feláll, a szekrényhez megy, s egy összehajtogatott, megsárgult újságlapot mutat.- Ez a cikk nagyon sokat rontott nekünk akkor - teszi elém a lapot. Emlékszem a cikkre és a visszhangjára is.- Szóval még ez is közbe jött - folytatja tovább nyugodt, megfontolt hangon. Mit mondjak, két év alatt újjá szerveztük a szövetkezeteket is.- S most ön is e szövetkezetek egyikében dolgozik.- Igen, éppen tíz éve vagyok a nagykaposi Béke szövetkezet alkalmazottja. Szövetkezetünk 5800 hektáron gazdálkodik. Én a borjúnevelde vezetője vagyok. Jelenleg 800 borjúnk van. Mire nyugdíjba megyek, felépülnek az új, korszerű istállók is, s csak azt sajnálom, hogy én már ezekbe csak vendégként látogathatok el. Nekem itt is a nehezejutott. De azért nem panaszkodom. En igazán elmondhatom, boldog, elégedett ember vagyok. Közben újra feláll. A szekrény fiókjából diplomákat, emlékplaketteket, kitüntetésekét tesz az asztalra.- Ezekre nagyon büszke vagyok. Jóleső érzés tudni, hogy így is elismerték több mint harmincéves párt- és társadalmi munkámat. Én olyan voltam, hogy mindig lelkesített valami. Ma például az lelkesít, hogy látom, volt értelme az életemnek... S ebben az utolsó mondatban benne van a megélt évek minden keserve, öröme, vagyis a lényege. TOROK ELEMÉR
