Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)

1984-06-08 / 23. szám

ÚJ szú 15 1984 VI. 8 N egyven évvel ezelőtt, 1944. június 6-án a kora reggeli órákban Overlord fedőnéven megkezdődött a második világháború egyik leg­nagyobb csatája. Az angol-amerikai csapatok több éves előkészületek után partra szálltak az északnyugat-franciaországi Normandiában. 1944 tavaszi hónapjai a frontokon állandóan új eseményeket hoztak. A szovjet fegyveres erők további döntő győzelmeket értek el. A német fasiszta csapatok az egyik védelmi vonalat veszítették el a másik után és nagy veszteségekkel vonultak vissza nyugat felé. Az amerikai és az angol fegyveres erők sikerei Észak-Afrikában és a Földközi-tenger középső térségében ugyancsak hozzájárultak a fasiszta tömb meggyengüléséhez és közvetlenül befolyásolták Olaszország kapitulá­cióját. A hitleri csapatok veresége a szovjet-német fronton, valamint az európai felszabadító mozgalmak felerősödése arról tanúskodott, hogy visszafordít­hatatlanul közeledik a Nagy Német Birodalom összeomlása. A hitleri Német­országban napról napra kritikusabb volt a helyzet. Egyértelművé vált, hogy a, szovjet hadsereg a szövetségesek segítsége nélkül is végérvényesen szétverheti a fasiszta Németországot, elfoglalhatja azt és felszabadíthatja a többi nyugat-európai országot is. Ez arra ösztönözte az USA és Anglia kormányköreit, hogy már ne halogassák a franciaországi partraszállást. Félrevezető manőverek Az Overlord hadművelet előkészítésé­nek fontos része volt a brit szigetek megtisztítása a fasiszta kémcsoportoktól. A brit elhárítás, az MI-5 olyan feltéte­leket teremtett, amelyek között az or­szágba átdobott ügynökök többségét még azelőtt leleplezték, hogy megkezd­hették volna tevékenységüket. Az így előállt helyzet következtében a német titkosszolgálat 1944-ben nem volt képes megbízható értesülésekhez jutni a máso­dik front megnyitásának pontos dátu­máról. Azért, hogy az ellenséget félrevezes­sék az invázió megkezdésének időpont­ját, illetve helyszínét illetően, a brit tit­kosszolgálat átgondolt dezinformációs intézkedések egész rendszerét dolgozta ki, amely keretében egyebek között kü­lönböző híreszteléseket röpítettek világ­gá, az újságok olyan cikkeket közöltek, amelyekből az derült ki, hogy a partra­szállás a Norvégiától egészen Olaszor­szágig húzódó partvidéken bárhol várha­tó. Az említett intézkedések között volt egy érdekes akció is. Egy brit tengeralatt­járóról Spanyolország partjai közelében egy holttestet engedtek ki, s a spanyol hatóságok megtalálták nála a második front „terveit“. Ezeket továbbadták a né­meteknek, s a félrevezető manőver nem maradt hatás nélkül. Hasonló akció volt a holland ellenállás megszervezése és irányítása; ezt gya­korlatilag arra használták ki, hogy félre­vezessék a németeket és azt a benyo­mást keltsék, hogy az inváziót a holland partvidéken hajtják végre. Ami a partraszállás területének eltitko­lását célzó tisztán katonai intézkedéseket illeti, az angol-amerikai légierő az előké­szítő szakaszban nem az invázió feltéte­lezett térségét bombázta. Ellenkezőleg, azt a benyomást igyekezett kelteni, hogy a partraszállás Calais kikötőjétől északra valósul meg. E félrevezető manőver hi­hetősége érdekében a Londontól délke­letre fekvő térségbe irányították a 3. ame­rikai hadsereget, úgyhogy a fasiszta ve­zetés azt hihette, az invázió valóban a Pás de Calais szoroson keresztül indul meg. Mindezek az intézkedések elérték cél­jukat. A német parancsnokság még a normandiai partraszállás után sem merte gyengíteni a Szajna folyótól észak­ra elhelyezett csapatait. Patrick, az Abwehr-ügynök Szép májusi este volt 1944-ben. A Hamburgból Berlinbe tartó fekete Mer­cedes hátsó ülésén az Abwehr két ma­gas rangú tisztje ült: Hans Krüger ezre­des és helyettese, Rolf Kaufmann ezre­des. Jóbarátok voltak, s fontos akcióból tértek haza. Egy U-54-es tengeralattjáró kapitányára bízták az ügynököt, akit az ír nacionalisták soraiból toboroztak, s meg­beszélték, hogy Skócia partjainál teszik partra. Az egész akciót a legapróbb rész­letekig kidolgozták, számoltak minden eshetőséggel, semmit sem bíztak a vélet­lenre. ,, Patrick“ - ez volt az ügynök fedőneve - tökéletesen felkészült az ak­cióra. Feladata az volt, hogy behatoljon az Anglia délkeleti térségében összevont inváziós csapatokhoz, s rádión adja le jelentéseit a partraszállás előkészületei­ről. A két Abwehr-tiszt ilyen módon ha­sonló ügynökök tucatjait kísérte már el az ismeretlenbe, azonban minden új akció alkalmával izgatottság lett úrrá rajtuk, mivel ismét legalább reménykedhettek a sikerben. Beszélgetni azonban nem sok kedvük volt. A keleti frontról egyre érkeztek a rosszabbnál rosszabb hírek! s a jövő kérdéses volt. Krüger szakította meg a csendet, s kö­nyökével megbökte a magába mélyedt Kaufmannt.- Mi bajod? Mire gondolsz? Hiszen minden a legnagyobb rendben. Kaufmann ránézett:- Mit gondolsz erről a Patrickról? Bízol benne?- Micsoda kérdés - csodálkozott el Krüger. - Természetesen bízom benne. Az eddigi legnagyobb reményünket je­lenti. Ne felejtsd el, hogy Patrick sokkal jobban ismeri Angliát azoknál az embe­reknél, akiket eddig küldtünk abba az átkozott szigetországba. Nem kelt feltű­nést, hiszem, hogy eljut Délkelet-Angliá- ba és teljesíti feladatát.- Szeretnék ebben hinni, Hans. Ne csodálkozz, hogy kétségeim vannak. A kiképzés során gyakran figyeltem Pat- rickot és nem minden ment neki úgy, ahogy azt mi szeretnénk. Mi lesz, hogy ha meggondolja magát, s egyszerűen cserbenhagy bennünket?- Kockázat nélkül nincs siker, ezt te is jól tudod. Akkor miért fessük az ördögöt a falra már előre. Meglátjuk, hogyan üt ki a dolog - nyugtatgatta barátját Krüger.- Patrick az én felfedezettem, s az én ötletem volt bevetése is - emlékeztetett rá Kaufmann. - Ne csodálkozz hát, ha azt akarom, hogy újra és újra megnyug­tass. Tőled eltérően, annyi vereség után nem vagyok olyan optimista.- Ne adjuk fel a reményt, Rolf. A nek­rológra még mindig elég időnk van. A fő, hogy Patrick úton van, s meg vagyunk győződve arról, hogy feladatát teljesíteni fogja. Ha ez nem így lenne, nyilván nem is küldtük volna Angliába. E szavaknál Krüger lehúzta az ablakot és a sötét, kivilágítatlan város házainak körvonalait nézte.- Berlinben vagyunk, barátom, mind­járt otthon leszünk. Holnap együtt adunk jelentést a főnöknek. xxx Pirkadt. London a reggeli ködben csak igen lassan ébredezett. Május utolsó szombatja volt, amikor Tom Driberg szá­zados, az MI-5 különleges osztályának munkatársa épp befejezte jelentését Pat­rick O’Brien kihallgatásáról. Egész éjsza­ka az írógép mellett ült és örült, hogy befejezte a munkát. Nyújtózott egyet, lazított megmerevedett izmain, rágyújtott kedvenc cigarettájára és újra elolvasta a jelentés utolsó bekezdését. Az O’Brien-ügy lényegében nem kü­lönbözött a többi leleplezett német ügy­nök esetétől, leszámítva, hogy egy ír származású, egykori angol katonáról volt szó, aki az ellenség oldalára állt. Egyéb­ként az eseten semmi érdekes sem volt. Driberg százados mégis minden apró részletnek nagy figyelmet szentelt. A fa­siszta ügynökök kihallgatásának specia­listája volt, igen jó pszichológus híréoen állott, és Canaris titkosszolgálatáról, a neki dolgozó emberekről annyit tudott, hogy mindenki, aki a kezébe került, ha­mar feladta és elmondott mindent, amit tudott. O’Brien kihallgatása megerősítette azokat a korábbi információkat, amelye­ket az angol ügynökök szereztek, tehát Patricknak hinni lehetett. Egy vonatko­zásban azonban igen érdekes volt vallo­mása. A jelentés zárórészében ezt Dri­berg százados is megemlítette. Bebizo­nyosodott ugyanis, hogy a fasiszta veze­tésnek semmilyen megbízható információ­ja sincs arról, mi is történik Nagy-Britan- niában. Nyilván nincs meg a szükséges kémhálózata és ezért kétségbeesett kí­sérleteket tesz, hogy megtudja, mikor és hol tervezik a partraszállást. Krüger és Kaufmann utolsó reménye sem vált be. Elszabadult a pokol Az 1944. június 5-ről 6-ra virradó éj­szakát az északnyugat-franciaországi normandiai partvidék lakossága közül senki sem felejti el. Az esős éjszaka és a kellemetlen reggel pusztulást és halált hozott a szélkorbácsolta La Manche-csa­tornán keresztül. Elszabadult a pokol. A német csapatok parti állásait több ezer repülőgép és a haditengerészet tüzérsé­ge szüntelenül bombázta. Megkezdődött a második világháború egyik legnagyobb és- technikailag legbonyolultabb hadmű­velete - a szövetséges csapatok európai partraszállása. Az inváziós erőket két hadseregcso­portra osztották. Bradley tábornok veze­tésével a 12. amerikai hadseregcsoport és a Montgomery marsall parancsnoksá­ga alatt álló 21. brit hadseregcsoport megkezdte a hadművelet bonyolult tervé­nek végrehajtását. Eisenhower tábornoknak, az angol-a­merikai csapatok főparancsnokának az egész akció biztosítására 2 millió 900 ezer katona és tiszt, több mint 6500 hadihajó, 5000 harckocsi és mintegy 20 ezer repülőgép állt rendelkezésére a brit szigeteken. Az Anglia déli partvidékén levő kikö­tőkben már június 4-én befejeződött a csapatok és a fegyverek behajózása. A hajókonvojok június 5-én este indultak útnak a La Manche csatornán keresztül, s nem ütköztek a német légierő vagy a haditengerészet ellenállásába. Miközben a hajók Normandia felé tar­tottak, a partvidéket 8000 repülőgép fo­lyamatosan bombázta. A légierő többi része a behajózás térségét, a hajókonvo­jokat fedezte, illetve a fasiszta csapatok utóvéd-állásait bombázta. A nyugat-európai német főparancs­nokság a légi és tengeri felderítés alapján tudott az angol-amerikai csapatok összevonásáról, ismerte erejüket. Azon­ban azt feltételezte, hogy a brit szigete­ken összevont katonaság számának nem felel meg a hajók mennyisége, s így nem várható a közvetlen invázió. A rossz időjárás és az angol-amerikai légierő nagyobb aktivitása következtében a né­met légierő május 25-e után nem végzett rendszeres felderítést. A június 5-i rossz időjárás miatt a nyugati haditengerészeti parancsnokság úgy látta, nem áll fenn a partraszállás veszélye. Ezért a június 5- re virradó éjszaka a német torpedóna- szádokat nem is helyezték harci készült­ségbe. A német radarállomásokat Fran­ciaország északi partjain az angol-ame­rikai légierő szinte teljesen szétbombáz­ta. A 7. német hadsereg parancsnoka sem tartotta lehetségesnek, hogy az el­lenség ilyen kedvezőtlen időjárási feltéte­lek mellett kísérelje meg a partraszállást. Úgy döntött, hogy ideiglenesen meg­szünteti a harci készültséget, és június 5- én a magasabb rangú tiszteket törzskari gyakorlatra hívta össze. Ebben a helyzetben, amikor a fasiszta erők parancsnoksága nem rendelkezett az invázió megkezdéséről szóló informá­ciókkal, a partra szálló egységek hadmű­veleti és harcászati téren egyaránt meg­lepetésszerűen támadhattak, s ez döntő mértékben járult hozzá a partraszállás sikeréhez, illetve az angol-amerikai csa­patok további eredményes előrenyomu­lásához. Az invázió első napján az ameri­kai csapatok két, 3-5 kilométer mélysé­gig nyúló, 10 kilométer széles hídfőállást vettek birtokukba, míg az angol egységek 6- 12 kilométer mély és 35 kilométer széles területet foglaltak el. Az első na­pon öt gyalogsági hadosztályt, három légideszant hadosztályt és egy páncélos dandárt sikerült elhelyezni a francia par­y Ek * jLlj® Jljl I j^^WBfai|wJ tokon. Velük szemben egy páncélos és három gyalogos hadosztályt tudtak csak felállítani ^ németek. Különbéke Németországgal? Június 10-én valamennyi svájci reggeli lap tele volt az angol-amerikai csapatok normandiai akcióiról szóló jelentésekkel. A szövetséges csapatok heves harcokat vívtak a hídfőállások kiterjesztéséért, s az emberek abban a reményben továbbítot­ták egymásnak a híreket, hogy a háború néhány hónapon belül véget ér. A szovjet felderítök egy csoportja eb­ben az időben igen nehéz körülmények között dolgozott Svájcban. Sokukat letar­tóztatták, s a lausanne-i Bois-Marmais börtönben tartották fogva. Felix Dorn, a csoport vezetője, aki a Geopress kiadó tulajdonosának védelme alatt dolgozott, még időben illegalitásba vonult és így elkerülte á letartóztatást. Azonban tovább folytatta tevékenységét és értékes híreket szerzett informátorain keresztül. A német főparancsnokságon két barátja is volt, „Leon“ és ,,Kamba", akikkel megbízható és nehezen leleplezhető mó­don tartotta a kapcsolatokat, úgy, hogy az értesüléseket „Leon“ és „Kamba“ előre meghatározott időben Genf külvárosá­ban üres ládákba helyezték el. Ma „Leontól“ kellett információt kap­nia. Zürichből érkezett Genfbe és elég ideje volt még az akció végrehajtásához. Minden rendben ment, „Leon“, mint min­dig, most is betartotta szavát. Dorn izga­tottan olvasta a fasiszta főparancsnokság lépéseiről szóló információkat, ám érdek­lődését leginkább az a hír keltette fel, hogy Anglia és az USA aktívan törekszik egy különbéke megkötésére Németor­szággal. Az információ szerint röviddel a normandiai partraszállás után Dulles, a berni amerikai rezidens titkos megbe­szélést folytatott olyan emberekkel, akik közvetítésével kapcsolatot tartott fenn a német főparancsnokság élén szervező­dő ellenzékkel, s azt üzente nekik; „... Néhány hét van csupán arra, hogy az ellenzék maga szabaduljon meg Hitlertől és bandájától, s az angoloknak és az ameri!(alaknak megfelelő kormányt hoz­zon létre“. Ezeknek a terveknek a gya­korlati eredménye kellett volna, hogy le­gyen a német csapatok visszavonulása a nyugati fronton. Felix Dorn egy pillanatra sem vonta kétségbe a forrás hitelességét, s az infor­mációt azonnal kódolta. Délután találko­zott az új rádiós lánnyal. Igen jó hangulat­ban volt, mivel örült, hogy a szovjet vezetést ilyen fontos fejleményről értesít­heti.- Sussi, ma éjszaka fordítson különös gondot az adásra. Ez nagyon fontos, legyen óvatos! Bízom magában és a fér­jében. Sok még a munkánk, ki kell tarta­nunk a háború végéig. Annak ellenére, hogy az események másként alakultak, mint ahogy azt az USA és Anglia bizonyos befolyásos körei kívánták volna, az említett információnak nagy volt a jelentősége, s a szovjet diplomácia megfelelően k: is használta. A szovjet-német fronton dőlt el Június végére az angol-amerikai csa­patok 12-40 kilométer mély és 110 kilo­méter széles területet szálltak meg. A tá­madás lassú tempójának az volt az oka, hogy az amerikai és az angol hadsereg akcióinak egyeztetésébe hibák csúsz­tak, s a másik oldalon a németek 19 hadosztályt csoportosítottak át a nyugati frontra. Abban az időben, amikor az inváziós csapatok csak lassan haladtak előre, a szovjet hadsereg kiűzte a fasiszta egy­ségeket Karéliából, Belorussziából, fel­szabad ította Lengyelország egy részét és eljutott Kelet-Poroszország határai­hoz. Megkezdte a Balti-térség felszaba­dítását és a Kárpátok felé közeledett. A szovjet hadsereg sikerei rendkívül aggasztották az USA és Anglia kormány­köreit. A sajtóban számos cikk jelent meg,amely élesen bírálta az angol-ame­rikai parancsnokság stratégiáját és takti­káját. A német csapatok belorussziai ve­reségét értékelő néhány kommentátor úgy fogalmazott, hogy „még egy ilyen csapás és a szovjetek Berlinbe érnek“. A normandiai partraszállás - amelynek 40. évfordulójáról ezekben a napokban emlékezünk meg — technikailag igen igé­nyes és bonyolult volt, ám nem lehet tagadni, hogy a hadművelet sikeresen zajlott le. A másik oldalon azonban túlzás azt állítani, hogy a második front létreho­zása döntő befolyással volt a második világháború kimenetelére. A fasiszta Né­metország veresége a partraszállás ide­jén gyakorlatilag már eldőlt - a szovjet -német fronton. „OPL“

Next

/
Thumbnails
Contents