Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-01-20 / 3. szám
ÚJ szú 5 1384.1.20. Közép-Amerika ’83 mmman S imon Bolivar, a latin-amerikai szabadságharcos már 1829-ben megjósolta: „Az Egyesült Államokat a gondviselés arra teremtene, hogy a szabadság nevében gyötörje Amerikát...“ Bizonyára ó maga sem sejtette, hogy jó másfél évszázad múlva az USA elnöke - talán elődeit is túlszárnyalva - a „demokrácia és a szabadság“ védelmében a katonai, gazdasági és diplomáciai „segítség“ eszközeinek oly széles skáláját vonultatja föl az ország határaitól délre. Ronald Reagan szemében a közép-amerikai és a karibi térség a két világrendszer „ütközési zónájává“ lépett elő, s Washington a térség közelségére hivatkozva jogot formál arra, hogy minden eszközzel megakadályozza a „létérdekeivel“ ellentétes folyamatokat. A tavalyi esztendő eseményei - s főleg a grenadai partraszállás - nem hagytak kétséget afelől, hogy az Egyesült Államok, a „Góliát“,élni is akar ezzel a „jogával“. Az elmúlt év azonban azt is megmutatta, hogy a „Dávidok“ sem tették félre parittyájukat... ügyminisztereinek a nyár folyamán megtartott panamai értekezlete, lényegében csupán Nicaragua az, amely tettekkel is bizonyította: valóban óhajtja az igazságos rendezést. Tárgyalásokat kezdeményezett szomszédaival és az USA-val is, novemberben megkezdődött a kubai tanácsadók kivonása Nicaraguából, s ugyancsak a jó szándék (és a szüntelen fenyegetés közepette kibontakozó belső konszolidáció) jele volt a decemberben meghirdetett amnesztiarendelet. Az USA-t azonban láthatóan aggasztotta a Contadora-csoport aktivitásai attól tartott, kicsúszik a keze közül a „kezdeményezés“. „AZ USA NEM ENGEDI MEG...“ Reagan elnök tavaly januárban, az Amerikai Légió nevű szervezet közgyűlésén értékelte kétéves kormányzásának külpolitikai eredményeit, s ezt az alkalmat használta ki arra, hogy meghirdesse közép-amerikai doktrínáját. Ennek kulcsmondata így hangzott: „Az Egyesült Államok nem engedi meg, hogy a marxista terrorizmus és felforgatás győzedelmeskedjék. ..“Ez az amarikai szóhasználat szerint úgy értelmezendő, hogy a Washingtontól független, szabad politikai, gazdasági fejlődésre törekvő országok, illetve felszabadító mozgalmak a „terrorista és felforgató elemek“, amelyek „veszélyeztetik“ az USA biztonságát és ezért védekezni kell ellenük. Mivel a legjobb védekezés a támadás ... De ne vágjunk az események elébe. Nicaragua volt az az ország, amely egész évben szerepelt a híradásokban. „Nem engedhetünk meg egy újabb Kubát“ - reagáltak Washingtonban a sandinisták győzelmére 1979-ben, s azon- nyomban „munkához“ is láttak, hogy megakadályozzák a forradalom konszolidációját. A gyakorlatban ez háromfrontos támadást jelentett: gazdasági, diplomáciai és katonai vonalon. A diplomáciai nyomás lényegében eredménytelen maradt, viszont gazdasági téren komoly károkat okozott az USA Nicaraguának. Egyegek között 90 százalékkal csökkentette a cukor importját Nicaraguából, megakadályozta, hogy Managua külföldi hiteleket kapjon stb. A hangsúlyt 1983-ban mégis a katonai akciók kapták: a Reagan- kormányzat bőségesen látta el pénzzel és fegyverrel a Honduras- ban meghúzódó somozista bandákat, és hogy gyűrűbe fogja Nicaraguát, a déli Costa Ricába összegyűlt ellenforradalmároknak is fokozott támogatást nyújtott az év folyamán. Humberto Ortega nemzetvédelmi miniszter decemberi sajtóértekezletén készített mérleget a fegyveres támadásokról. Eszerint 1982-höz viszonyítva tavaly sokkal erőteljesebbé váltak a Nicaragua elleni légi, tengeri és szárazföldi akciók: 620 esetben érte támadás Nicaraguát, tehát csaknem háromszor annyi, mint az előző évben. A támadások eszkalációja különösen szeptemberben fokozódott, amikor az ellenforradalmárok - amerikai repülőgépekkel - polgári célpontokat bombáztak Managuában, majd a legfontosabb kikötőben, Corintóban, 'és Puerto Sandino olajkikötőjét is súlyos támadás érte. Ortega külön felhívta rá a figyelmet, hogy gyakoribbá váltak az ország gazdasági potenciálja elleni szabotázsakciók. Az ellenforradalmi támadások szomorú mérlege: 947 jxilgári és több mint 300 katonai áldozat, sebesültek ezrei, százmillió dollárt meghaladó károk. A sandinista erők összesen mintegy 2500 ellenséges katonát tettek ártalmatlanná 1983-ban. CONTADORÁTÓL KISSINGERIG A panamai öbölben levő Conta- dora szigetéről kapta nevét az országoknak az a csoportja, amely a közép-amerikai válság rendezésére önálló tervet dolgozott ki. Mexikó, Venezuela, Kolumbia és Panama államfői először egy éve, tavaly januárban találkoztak a szigeten, s javaslataikat júliusban 21 pontba foglalva terjesztették elő. A Contadora-csoport alapállása merőben eltér az Egyesült Államokétól. Először is helytelennek tart-- ja a reagani kiindulópontot, amely a közép-amerikai válságot a kelet -nyugati konfrontáció kereteibe kívánja erőszakolni - és ezen az alapon a külső („kubai és szovjet“) felforgatásnak tulajdonítani a nicaraguai és salvadori fejleményeket. A csoport szerint - s ez felel meg a valóságnak - belső gazdasági és szociális tényezők idézték elő a válságot, s ezért ezeken kell változtatni. Tehát a katonai eszközök nem vezetnek eredményre. A gazdasági kérdések mellett a Contadora-javasla- tok érintik a térség katonai és biztonsági problémáit is: az idegen katonai tanácsadók kivonásától kezdve, a hatalmon levő kormányok ellen harcoló erőknek szánt fegyverszállítások megszüntetésén át egészen a térség államai közötti kölcsönös meg nem támadási szerződésig. A lényeg itt, hogy tárgyalásokat folytassanak az érdekelt felek. Annak ellenére, hogy viszonylag nagy eredményként könyvelhető el a Contadora-államok és a közép-amerikai országok külWashingtonban ezért különmeg- bízottat neveztek ki májusban Kö- zép-Amerikába, mégpedig Richard Stone, a floridai milliomos személyében, aki közismerten a legkeményebb irányvonal, vagyis a katonai lépések fokozásának a híve. Stone Kissinger emlékezetes közel-keleti alakításához hasonlóan ingázott Közép-Ameri- kában, akárcsak maga az egykori külügyminiszter, akit Reagan augusztusban nevezett ki egy ún. kétpárti bizottság élére, hogy „tanulmányozza a közép-amerikai helyzetet, az ottani amerikai érdekeket, illetve az azokat fenyegető veszélyeket“. Mind Stone, mind a Kissinger-bizottság ténykedése inkább félrevezető manőver volt, az amerikai Kongresszus és a közvélemény bíráló hangjait volt hivatott lecsendesíteni. Washington eközben 5000 fős hadsereget vonultatott föl Hondu- rasban, hadihajói állandóan a térség partjait mosó két óceánon cirkáltak. Az USA újjáélesztette a CONDECA-t, a közép-amerikai katonai szövetséget, vagyis a térség reakciós katonai rendszereinek paktumát. SALVADOR ÉS A TÖBBIEK Salvador volt a másik ország, amelyre az egész év folyamán odafigyelt a világ. A hazafiak harci sikerei arról tanúskodnak, hogy a rezsimmel szemben erős, jól szervezett, a lakosság széles rétegeire támaszkodó felszabad ítási mozgalom folytatja a harcot. A Fa- rabundo Marti Nemzeti Felszaba- dítási Front több tartomány fölött szerezte meg az ellenőrzést, s megkezdte a néphatalom szerveinek kiépítését. Ezzel szemben a kormány, s főleg a hadsereg köreiben pánik volt tapasztalható, ugyanis a szinte hónapról hónapra növekvő amerikai katonai segítség sem tudta megtörni a partizánmozgalmat. így az ártatlan polgári lakosság vált a fő célponttá, s tömegmészárlások egész sorát hajtották végre - gyakran az amerikai tanácsadók irányításával - a kormánykatonák és a rezsim támogatását élvező halálbrigádok. Közben a hadsereg is bomlásnak indult, egyre több katona dezertált. Mivel a Reagan-adminisztráció legalább annyira elkötelezte magát a salvadori rezsim fenntartása, mint a nicaraguai kormányzat megbuktatása mellett, Salvadorban is fennáll a közvetlen amerikai katonai intervenció veszélye. Ám magában az USA-ban is erősödik Reagan közép-amerikai politikájának ellenzéke, s a Salvadornak nyújtott további támogatást a Kongresszus is az emberi jogok terén való haladáshoz köti. Rea- ganék ezért igyekeznek szalonképessé tenni a salvadori rendszert és szorgalmazzák a választásokat, hogy így legalább a demokrácia látszatát keltsék. Az elnökjelöltek között van Napoleon Duarte volt juntafönök és Roberto D’Au- buisson, a halálbrigádok egykori vezére, s ez már önmagában is sokat mond el a márciusra tervezett választásokról. A demokrati- * kus szavazási feltételek hiánya miatt a hazafiak bejelentették, nem vesznek részt a választási színjátékon. Az év folyamán azonban több alkalommal fejezték ki tárgyalási szándékukat. Az elmúlt esztendőben Hondu- rasban és Guatemalában is fokozták tevékenységüket a partizánszervezetek, ám egyelőre még nem képesek nagyobb csapásokat mérni a kormánycsapatokra. Ez a két ország a térségben növekvő számban jelen levő amerikai katonák legfőbb felvonulási területe. Főleg Honduras változott katonai erődítménnyé, egyetlen támaszponttá, ahonnan nemcsak Nicaragua, hanem a salvadori partizánok ellen is rendszeresen indulnak ki a támadások. Guatemala „profilján“ nem változtatott semmit az augusztusi puccs sem: Mejia tábornok, az új elnök még az USA-hoz fűződő kapcsolatok javítását is ígérte. Costa Rica amolyan felemás magatartást tanúsított, ugyanis jószándékáról biztosította Nicaraguát, ugyanakkor azonban nem tett semmit azért, hogy felszámolja az ország területén meghúzódó nicaraguai ellenforradalmi egységeket. A FURKÓSBOT LESÚJT A térség második forradalmi folyamata még Somoza elűzése előtt győzött: Grenadán 1979 márciusában Maurice Bishop vezetésével az Új Mozgalom Párt vette át a hatalmat. Az USA szemében szálka volt a haladó politikát folytató forradalmi rendszer és azonnal szankciók sorozatát rendelte el ellene. Ezek 1983 második felében egyre inkább a katonai fenyegetés jellegét öltötték, mígnem bekövetkezett október 25-e... Az amerikai egységek és néhány kisebb kelet-karibi ország katonáinak partraszállása hatalmas felháborodást váltott ki világszerte, s Washington bizonyára nem számított arra sem, hogy még legközelebbi szövetségesei is megrökönyödnek. Ezért lázasan ürügyeket keresett agressziójának utólagos mentegetésére. Ám sem a Grenadán élő amerikai állampolgárok „védelme“, sem Maurice Bishop meggyilkolása nem volt elegendő magyarázat. így teljes meztelenségében megmutatkozott az Egyesült Államok politikájának agresszív volta. Az invázió azonban szolgáltatott néhány tanulságot. Elsősorban arra hívta fel a figyelmet, hogy a fiatal, forradalmi fejlődésnek indult országok - különösen a „Góliát" árnyékában - nem aprózhatják el erejüket belső torzsalkodásokkal, személyi vitákkal, mint ahogy az Grenadán történt. Az agresszió „haszna“ az is, hogy a térség haladó erőit fokozott éberségre készteti, mivel egy grenadai mintájú támadás bármelyik pillanatban bekövetkezhet másutt is. Kuba szintén felkészült az esetleges agresszió visszaverésére. A térségben kulcsszerepe van a szigetországnak, ugyanis ő a példa, amelytől Washington annyira retteg. 1983 a Kuba elleni amerikai rágalomhadjárat és szervezkedés fokozódásának is az éve volt. A Grenadán elesett kubai munkások helytállása azonban azt bizonyította, hogy Kuba népe egy emberként fogna fegyvert a betolakodók ellen. Többről volt persze szó, mint Grenadáról. Az USA külpolitikája ugyanis a különböző hadgyakorlatok, erődemonstrációk ellenére mély válságba került. Úgy tűnik, semmi sem sikerült Washingtonnak: Salvadorban folytatódik a polgárháború, a nyugat-európai rakétatelepítés hatalmas ellenállásba ütközött, a Szovjetunióval való kapcsolatok a fagypont felé haladnak, s kudarcot vallott az a kísérlet is, hogy Libanonban az amerikai katonák „stabilizáló tényezőként“ vállaljanak szerepet. A grenadai „sikerélményre“ tehát szükség volt, ám ez a siker kétes, még akkor is, ha magában az Egyesült Államokban bizonyos megértésre talált. Befejezésül idézzük az egyik amerikai történész értékelését a grenadai akcióról. Arthur Schlessingernek a Wall Street Journal hasábjain decemberben megjelent sorai általánosan vonatkoznak az USA külpolitikájára is: „A jelenlegi kormányzat Grenada lerohanását az amerikai történelem egyik mérföldköveként kezeli, amelyre büszkének kell lennünk. Ebből az következik, hogy a Pearl Harbour-fóle támadások gyönyörűek, ha mi sértjük meg vele a törvényt, és csak abban az esetben rosszak, ha mi vagyunk a törvényszegés áldozatai...“ PAPUCSEK GERGELY Salvadorban gyakoriak voltak a sztrájkok is • így rohanták le Grenadát
