Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-05-25 / 21. szám
AZ ELVSZERŰ POLITIKA FILOZÓFIAI ALAPJA (Folytatás a 3. oldalról) és a marxizmus-leninizmus ellen irányuló támadásokkal együtt. Valóban megható ez az „ideológiai pluralizmus“, magában foglalja a fasiszta s a reakciós klerikális jellegű legmaradibb erőket, a polgári liberálisokat, a jobboldali opportunistákat, az anarchistákat, troc- kistákat, a maoistákat is. Valamennyien (függetlenül attól, hogy a dollárok vagy pedig saját hamis meggyőződésük ve- zérli-e őket, amely kivételesen szent lelkesedéssé változhat) egy célt követnek- a közvélemény félrevezetését korunk alapkérdéseit illetően, bizalmatlanság és gyűlölet szítását a Szovjetunió, országunk és a reális szocializmus többi országának népe ellen, mindazok elítélését és üldözését, akik az igazi haladásért küzdenek. Szerepük veszélyességét fokozza, hogy félrevezetik a békét áhító becsületes embereket azáltal, hogy helyeslőén bólogatnak az amerikai imperialisták által terjesztett leggyalázatosabb hazugságra az ún. szovjet veszélyről és általában a kommunizmus veszélyéről. Az amerikai imperialisták ezzel akarják elkendőzni expanzív katonai terveiket és egyeduralkodói törekvéseiket. Ebben is segítségükre van az a látszólag pártatlan és nem osztályszempontú álláspontjuk, amellyel elkendőzik, hogy teljesen tanácstalanok korunk kulcsfontosságú problémáinak megértésében és értelmezésében. Ez a hozzáállásuk- szubjektíve bármi is motiválja azt - azok táborába juttatja őket, akik „keresztes hadjáratot" szerveznek a Szovjetunió, a szocialista közösség országai és a forradalmi munkásmozgalom ellen. A kommunizmus ellenségeinek részéről kinyilvánított rokonszenv elöbb-utóbb elárulja őket. A két ellentétes társadalmi rendszer, a szocializmus és a kapitalizmus közti harc kiéleződésével párhuzamosan egyre nyilvánvalóbbá válik azon ideológiák összeegyeztethetetlensége, amelyekre ezek a rendszerek támaszkodnak. Az ideológiai harc nem csökken. Sőt törvényszerűen továbbmélyül, kiéleződik. Ezt korunk fő fejlődési irányvonala objektiven feltételezi: a kapitalizmus egyre mélyebb hanyatlása (tekintet nélkül arra, milyen kiinduló pontokat talál majd saját civilizációja alapjának megszilárdításához) és a szocializmus fejlődése (tekintet nélkül arra, milyen nehézségeket kell még leküzdenie, illetve megpróbáltatásokat kiállnia). Az a meggyőződés, hogy történelmi szempontból túlerőben van a szocializmus a kapitalizmussal szemben, nem lehet valamilyen korlátolt fanatizmus kérdése, amint ezt ellenségeink és revizionista segítőtársaik állítják, akik szívesen beszélnek az „intellektuális szkepszisről“, melyet a „modern gondolkodás“ szükséges velejárójának tekintenek. Ez a meggyőződés vitathatatlanná Vválik mindazok számára, akik magukévá.tették a tudományos világnézetet - a dialektikus és a történelmi materializmust -, akik a tudományos világnézet kategóriáiból indulnak ki, belsőleg azonosulnak a kizsákmányolt és elnyomott tömegek vágyaival és törekvéseivel, a munkás- osztály, korunk leghaladóbb társadalmi erejének forradalmi felszabadító küzdelmével. A szocializmus eszménye a történelmi fejlődés tudományos értelmezésének eredménye és egyúttal korunk erkölcsi parancsa, amikor is a dolgozók kizsákmányolása - annál inkább egész nemzetek imperialista elnyomása - anakroni- kus csökevény, amely ellentétben áll az egészséges emberi gondolkodásmóddal és az alapvető erkölcsi normákkal. Lenin abban az időben írta a Materializmus és empiriokriticizmust, amikor sok harcostársa, aki elképzelhetetlenül nehéz körülmények közt élt a látszólag elpusztíthatatlan cári rendőr-rendszer állandó üldöztetése közepette, elvesztette reményét. Aligha találunk azonban optimistább könyvet, amelynek szerzője olyan biztos lenne elvei helyessége felől. Ezért is fontos, hogy hetvenöt év után is tanulmányozzuk ezt a művet, még akkor is, ha a benne elemzett filozófiai problémák elvontaknak tűnnek. E könyvet olvasva meggyőződhetünk a valóság szigorúan objektív elemzésén alapuló tudományos ismeretek legyőzhetetlenségéről. Az ilyen elemzés nem tűr meg semmilyen szubjektivizmust és voluntariz- must, a fejlődés általános objektív törvényszerűségeiből indul ki és következtetései teljes mértékben megerősítik a dolgozó tömegeknek a mindennemű kizsákmányolástól és elnyomástól való szabadulásért folytatott harca történelmi jogosultságát, a kapitalizmusnak, az utolsó kizsákmányoló társadalmi rendnek a törvényszerű megszűnését ugyanúgy, mint a szocializmusnak, „az emberiség igaz történelme“ (Engels F.) kezdetének törvényszerű megszületését. A tudományosság és a pártosság egysége megköveteli azt, hogy a megfontoltságot összekapcsoljuk azzal az elhatározással, hogy az igazságos harc oldalára állunk, megköveteli, hogy ne álljunk ölbe tett kézzel a háttérben, ne legyünk közömbösek semmilyen igazságtalansággal szemben. A tudományos szocializmus mindenekelőtt abban különbözik nem tudományos válfajaitól, hogy nem tűri meg a jövőre vonatkozó utópista elképzeléseket, a jövő képét nem a fantázia és a szubjektív vágyak szerint rajzolja meg, hanem az objektív fejlődési irányzatok, a realitás alapján. Ez azonban nem jelenti, hogy minden tényt elfogad. Kizárólag azt támogatja, ami a jövőt szolgálja. Mélyen meg vagyunk győződve a munkásosztály, a kommunizmus végső győzelméről, de nem tűrjük meg azt a vulgáris nézetet, amely a forradalom útját a győzelemtől győzelemre vezető ünnepi menetként tünteti fel. Mindig nagy árat fizettünk a forradalmi út egyszerűségére vonatkozó illúziókért. Amint az élet igazolja, még károsabb lehet az elvtelen pragmatizmus, amikor a fától nem látják az erdőt, amikor a pillanatnyi, többnyire látszólagos előny érdekében feláldoznak valami lényegeset. Hova jutott volna forradalmunk, hogyan teljesítettük volna a szocializmus fejlesztésének programját, ha kommunista pártunk nem hajtotta volna végre a bolsevi- zálást, nem sajátította volna el a leniniz- must, ha főleg a parlamenti üzelmekkel foglalkozott volna, minden áron szavazatokat akart volna szerezni, ha a pártok közötti viszályok kötötték volna le figyelmét, ami különben jellemző volt a bur- zsoá köztársaság politikai életére? Minden későbbi törekvés a szociáldemokra- tizmus hagyományának felélesztésére megkárosította a pártot és a szocializmust. Pártunk csakis a leninizmus következetes érvényesítése és fejlesztése alapján dolgozhatta ki és valósíthatta meg elvszerű politikáját, amely megfelel a dolgozók alapvető érdekeinek és szükségleteinek, társadalmi fejlődésünk objektív szükségleteinek, a mai és jövőbeli feladatoknak. Ezzel kapcsolatban két dologra kell emlékeztetnünk. Először is arra, hogy ez az elvszerü politika magába foglalja a nemzeti érdekek legszigorúbb figyelembevételét, valamint annak tudatosítását, hogy felelősséggel tartozunk a nemzetközi forradalmi munkásmozgalommal szemben. Ebből a szempontból is szerepet játszik ideológiánk tudományos jellege, ugyanúgy, mint az az erkölcsi tudat, amely számára idegen az utilitarista egoizmus minden fajta megnyilvánulása. Az a tény, hogy a szocializmushoz csakis az adott ország konkrét történelmi feltételeiből, reális viszonyaiból, hagyományaiból és szükségleteiből kiinduló út vezethet, mit sem változtathat azon, hogy a szocializmus - ha valóban a tudományon, az általános érvényű objektív törvényszerűségeken alapszik - nemzetiségi vagy regionális szempontból nem lehet korlátozott, minden körülmények között lényegében internacionalistának kell lennie. A közös ellenség ellen folytatott harcban megnyilvánuló internacionalista szolidaritás nemcsak az erkölcsi felelősségen alapszik, hanem - Lenin szavaival élve - ezen a megcáfolhatatlan ismeret- elméleti feltételen is, az igazság marxista értelmezésén. Ez az értelmezés pontosan megkülönbözteti a szubjektív és objektív igazságot, a relatív és abszolút igazságot. A tudományos szocializmus nem tűri meg, hogy mindenki, aki a szocializmust támogatja, igényt tartson „saját“ „originális“ szocializmusára, saját „szocialista igazára“, még akkor sem, ha ez nemzete vagy egy bizonyos szélesebb közösség számára összekapcsolódik például a kulturális hagyományokkal. „A marxistáknak abból a véleményéből, - írta Lenin a Materializmus és empiriokriticizmus című művében - hogy Marx elmélete objektív igazság, csakis ez az egy következtetés vonható le: ha a marxi elmélet útján haladunk, egyre közelebb jutunk az objektív igazsághoz (anélkül, hogy valaha is kimerítenék); minden más úton csak zagyvasághoz és hazugsághoz juthatunk". Világos szavak ezek, nincs mit csodálkozni azon, hogy akik ezt a kérdést illetően más nézetet vallanak, időről időre elismerően szólnak ugyan Leninről, de a leninizmust megpróbálják megkerülni. A marxista-leninista párt elvszerű politikájával kapcsolatban másodsorban ideológiánk harcos jellegét kell megemlítenünk. Joggal beszélünk erről, mivel ez a jelleg kifejezi erkölcsi kötelezettségünket, a társadalom fejlődését meghatározó objektív igazságok és objektív törvényszerűségek ismeretéből indul ki. Ez az ismeret tulajdonképpen annak az örök harcnak az eredménye, amelyet a legfelvilágosultabb és legbecsületesebb emberek ősidők óta a szellemi sötétség ellen, folytattak. A kommunista világnézetnek nincsen semmi köze azon erők összeférhetetlen fanatizmusához, amelyek úgy vélekednek, hogy a gondviselés vagy más természet feletti erő megbízásából mindenáron meg kell váltaniuk az emberiséget. A kereszténység történetéből - nemcsak a középkorra gondolunk - jól tudjuk, hogy ezt az intoleranciát a legsötétebb reakció veszettsége kísérte. A társadalmi haladás és az ember szabadsága a szellemi felszabadulás szinonimája lett. Történelmünkben ez a küzdelem elválaszthatatlanul összekapcsolódik' a nemzeti lét megőrzésére kifejtett törekvéssel. Ne felejtsük, hogy azok, akik a müncheni diktátum után betörtek területünkre, nadrágszíjukon a Gott mit uns - velünk az isten - feliratot viselték. Különben hadjáratukat a Vatikán és mindazok áldása kísérte, akik a Vatikán hű szolgái voltak. Aligha kellene erre emlékeztetni, ha ma''az a leghumánusabb program, amelyet - nem csupán terv alakjában, hanem a valóságban - éppen és egyedül a szocializmus képvisel, nem lenne azon erők célpontja, amelyek állandóan élezik egyre fokozódó és szemérmetlenebb támadásait ellene, s amelyek régóta veszélyeztetik az ember szabadságát, sót ma a legszörnyűbb háborúra való előkészületeikkel, barbár pusztulással fenyegetik az egész emberi civilizációt és kultúrát. Az Egyesült Államok - a Ku-Klux-Klan országa, az az ország, ahol egyes iskolákban még ma sem szabad a természet- tudomány evolúciós elméletét tanítani, az emberi tudat manipulálásának, a tömeges „agymosás" országa, az az ország, amelyben a műszaki fejlődés a legmélyebb szellemi sötétséggel párosul, ahol ezt a sötétséget támogatja még az államfő környezete is - ez az ország önmagát a szabadság, a civilizáció és a kultúra védelmezőjévé nevezte ki. Modern történelmünkben nem lehet nagyobb paradoxon. Szerencsére, az emberi társadalom további fejlődése során ez a paradoxon egyre nyilvánvalóbb és tűrhetetlenebb lesz. „A nemzetközi reakció csendőre", így nevezik világszerte az Egyesült Államokat, nem határozhatja meg a történelem menetét. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom óta az emberiség nem az imperialisták érdekei és kívánságai szerint fejlődik. A reális szocializmus fejlődésével ez egyre nyilvánvalóbbá válik. A marxizmus-leninizmus korunk és jövőnk zászlaja. Lenin Materializmus és empiriokriticizmus című müve az alapvető filozófiai fogalmak mély elemzése alapján megmutatja, hogy a forradalmi elmélet hogyan változik forradalmi gyakorlattá, hogyan gazdagítja ez a gyakorlat az elméletet, megbízható iránytűként szolgál az emberiség alapvető változásai során. Ez a mű a legjelentősebb dokumentumok közé tartozik, amely hetvenöt év után is ezt az igazságot igazolja. Vlagyimir lljics Lenin dolgozó- szobájában munka közben (Archív felvétel) ÚJ SZÚ 1984. V. 25.
