Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-05-18 / 20. szám
9 K inn az utcán, a sarkon várok rá. Fodros fehér blúzban, farmernadrágban, magas szárú olajzöld csizmában jön felém; kezei zsebben, szemében parányi tüzek, hosszú barna hajába bele- belefúj a délutáni szellő. Már egymás mellett lépkedünk a járda szélén, már csacsog, kacag és össze-vissza kérdezget, amikor fél szemmel azt lesem, hogyan tér ki a szembejövök szempillantása elöl. A férfiak elakadt lélegzetét ugyanolyan közömbösen fogadja, mint a nők kandi tekintetét. Andrea Cunderlíková semmiből sem csinál nagy ügyet. Életéről, titkairól, magánügyeiről ugyanolyan leplezetlenül beszél, mint pályájáról, szerepeiről vagy szürke hétköznapjairól.- Azzal kezdem, amivel torkig lehet már: a Kórház a város szélén Inka nővérével. Emlékszem, sokan azzal magyarázták nagyszerű alakítását, hogy voltaképpen önmagát adta a szerepben. Mit szól ehhez?- Belekukulok - szalad ki a száján. - Hát meddig magyarázzam még a bizonyítványomat? Inka egyénisége olyan messze van tőlem, mint ég a földtől. Én egy vidám, energikus nő vagyok, aki öt percig sem bírja ki szótlanul. Inka is ilyen volt? Ugye, hogy nem. Amikor elolvastam a sorozat forgatókönyvét, nem is tudtam, mit kezdjek ezzel a szereppel. Azt hittem, megüt a guta, annyira idegesített, hogy majdnem mindig hallgatnom kellett, s csak a szememmel játszhattam. Az első részekben nem is szerettem ezt a nőt; konok befeléfordulása, színtelen jelleme kemény diónak bizonyult számomra. Csak később, a nyugatnémet megrendelésre készült részekben éreztem jobban magamat, amikor Inka nem tudta tovább csalni a férjét és bevallotta neki, hogy mástól várja a gyereket. Igen, tudom, hogy teljes mértékben azonosítottak a szereppel; ha megszólaltam valahol, ámuldoztak is rajtam az emberek: jé hát maga beszélni is tud? Ujjal mutogattak rám az utcán, átkokat szórtak a fejemre, haragudtak rám, mert felbontottam Blazej doktor házasságát.- Ma is félve lépett ki az utcára?- Nem. Dehogyis. A helyzet szerencsére rég megváltozott, de nem tart sokáig, mert a közeli hetekben megint szidni fognak, előre tudom. A Mentő című új tévéfilmsorozatban ugyanis egy kiállha- tatlan légikisasszonyt formálok meg.- Nem tart attól, hogy ilyen szerepek után könnyen kieshet a nézők kegyeiből?- Most még nem, hiszen kapok azért más feladatokat is. Málnay Levente tévéjátékában, a Zsákutcában például mindenki nekem drukkol majd, hogy jóra forduljon a sorsom. Igaz, a képlet itt sem új: két férfi között vergődök megint, de a saját házasságomat bontom csak fel.- Ezek szerint vége a naiva korszaknak, nincs több cserfes huszonéves, másokra várnak a hamvas tündérek. Nem sajnálja?- Egy csöppet sem. Harminckét éves vagyok, elegem van a mesékből. Komoly, mai nőket akarok játszani, de olyanokat, akik nemcsak güriznek, hanem élnek is.- Hogyan?- Akár úgy, mint én. Gondokkal, örömökkel, álmokkal, apró melléfogásokkal. Lehet egy kis flört, sőt néhány földhöz vágott pohár is az életükben, ettől csak maibb lesz a történet.-S ha egészében önről mintáznák a szerepet, milyen lenne ez a nő. Nyugodt, egzaltált, derűlátó...?- Nem, nem. Inkább pesszimista. Fura alak vagyok ám én, hallgasson csak végig. Most pokoli jól érzem magam, jól esik ez a beszélgetés, de ha arra gondolok, mi várhat rám otthon, olyan rossz hangulat fog el, hogy na! Márpedig ha elkap a melankólia, végem. Olyankor csapkodok és képes vagyok lyukat dumálni a falba. A férjem már tudja: jobb, ha hallgat ilyenkor. Kikiabálom magam és megnyugszom.- Mikor szokott még kiborulni?- Például akkor, ha nincs munkám. Olyankor egyenesen elviselhetetlen vagyok. Egészen addig, amíg rám nem szólnak, hogy elég a hisztiből, kezdj már valamit magaddal!- És mivel csillapítja le magát?- Fogok egy könyvet, felteszek egy Bach-lemezt vagy bekapcsolom a képmagnót.-Azt hallottam, meg sem próbált bejutni a színművészetire. Hogy közgazda- ságit végzett és fütyült a beszédtechnikára és a helyzetgyakorlatokra.- Tízévesen kezdtem el forgatni, tehát míg az osztálytársaim a tankönyveket bújták, én a felvevögép előtt feleltem, öt évvel később, bakfisként már díjakat nyertem a nagyvilábban; Olaszországtól Iránig vagy hét nemzetközi fesztiválon kaptam meg a színészi alakítás díját. Sem a rendezők, sem az idősebb kollégáim nem tartották fontosnak, hogy beiratkozzam a színművészetire, s én is úgy gondoltam: ha valóban tehetséges vagyok, papír nélkül is kelleni fogok. Nem tévedtem!- Úgy látszik, mégis hasonlít valamiben Inkára: céltudatos, következetes, határozott egyéniség, mint ő. Őszintesége pedig már-már zavarbaejtő. Nem fél, hogy mivel minden kártyáját kijátszotta előttem, lesznek, akik elítélik a magatartását?- Miért, aki kiábrándul belőlem, az netán angyal?-Tényleg: ki az, akire felnéz, akit fenntartások nélkül elfogad és a közelébe enged?- Azokat az embereket kedvelem igazán, akiknék elveik vannak és bátran kimondják, mire gondolnak. Ha pedig társaságban vagyok, elsőnek mindig azt a valakit csodálom meg, aki szótlanul ül a sarokban. Nekem kevés az önbizalmam, azért vagyok olyan nagy dumás.-Jó napja lehet, hiszen látom az arcán: csak úgy szárnyal a kedve.- Nekem kevés kell ahhoz, hogy jól érezzem magam. Holnap hazajön a lányom, ennek örülök annyira. Nyolcéves. Állítólag éppen olyan, mint én. De ha most megint feltúrja a lakást a férjem, mire hazamegyek, fuccs a jókedvemnek. Csak úgy szikrázok majd a dühtől! Nos, ilyennek képzelt? SZABÓ Q Ujjúivákfak TV-NOTESZ Százszor megfogadtam, hogy okosabban bánok ezentúl az időmmel. Rendszerint olyankor jutok erre az elhatározásra, amikor olyasmit nézek végig a tévében, amitől nem lettem okosabb, sem boldogabb, csak a tévé iránti gyűlöletem nőtt. Holnap be sem kapcsolom. Másnap reggel az újságolvasást a hátsó oldalon kezdem. Legelőször a tévéműsort böngészem, s egy ígéretes címnél megállók. Talán jó lesz... Mindössze ötven perc, nem sok idő. Este pedig ötven percnyi unatkozás után bosszúsan felállók. S már kapcsolnám ki a készüléket, de a bemondónő elbűvölő mosollyal arra kér, nézzem meg a következő könnyűzenei összeállítást. Megnéztem... + Azelőtt az embereket jobban érdekelte a kultúra - hallottam újra a minap egyik ismerősömtől, aki bizonyításképpen elmondta, hogy például a szülővárosában ötven évvel ezelőtt három énekkar is működött, ma' viszont egy sincs. Nem hiszem, hogy csak a televízió miatt. Ami pedig a kultúra iránti érdeklődést illeti, a tévé jóvoltából olyan művészi élményben van, illetve lehet része mindenkinek, amilyenről ötven évvel ezelőtt nem is álmodhatott. Nem kell kimozdulnia, otthon, a szobájában énekel neki Simándy József és Jelena Obrazcova, ágyból nézheti a milánói Scala operaelőadását. Az Alekszandrov-kórust hallgathatja, a Bécsi Filharmonikusok karnyújtásnyira vannak tőle. Az ilyen ember aztán, ha tagja lesz egy városi vagy falusi kórusnak, talán többet is tud nyújtani, mint egy ötven évvel ezelőtti énekkaros. Mert a tévé jóvoltából világhírű művészeket, együtteseket ismer meg, miközben tanul tőlük.-f A bemondónök megjelenése sok néző kedvenc ,,müsorszáma.“ Állíthatom, mi nők legalább olyan érdeklődéssel figyeljük őket, mint a férfiak. Persze, mást figyelünk. Először is a ruhájukat, és találgatjuk, hogy a mindig kifogástalan frizurájuk a saját hajuk-e vagy paróka. A legtöbb örömet mégis az szerzi, hogy a tíz, húsz éve népszerű bemondónők szintén öregszenek. Fölkerül a szemüveg, s a mosolyuk is hervadtabb egy picit. Apropó! Megérne egy tanulmányt a bemondónök mosolya. Van ugye kedves mosoly, őszinte mosoly,kényszeredett, fanyar, bánatos, fölényes. Mind közt azt a mosolyt szeretem a legkevésbé, amely el akarja velem hitetni, hogy produkálója örökké jókedvű, gondtalan. Ez a hazug mosoly. Miért ez erőlködés? Elvégre a bemondónőnek is lehet rossz napja. A sokat szidott tévé! Elmondjuk százszor, hogy nem érdemes nézni, mert a másra szánt időnket rabolja, rontjuk vele a szemünket és egészségtelen gubbasztásra kényszerülünk miatta. Mégis rászánunk naponta néhány órát. Olyan se vele, se nélküle viszony ez. Nem is. Csakis vele - nélküle már nem tudunk élni. K. Cs. S ok olyan gyerek van manapság is, aki okos és tehetséges, korához képest rendkívül tájékozott, jó a beszéd- és íráskészsége. De - pedagógusok a megmondhatói - nem kevés azoknak a száma sem, sőt, egyre növekszik, akik élő szóban is, írásban is nehezen fejezik ki magukat, nyelvhasználatukban, a felnőttektől eltanult helytelenségek mellett, gyakori a fogalomtévesztés, egyszerű szavak jelentésével nincsenek tisztában. Aminek természetesen úgyszintén megvannak a maga okai. Az egyik a családban, ahol a nyelvi kommunikáció hovatovább csak a legszükségesebb dolgokra korlátozódik; a másik az iskolában, ahol a gyerekek alig kapnak olyan, a beszéd- és íráskészséget fejlesztő feladatokat, amelyek egyéni gondolkodásmódot követelnek meg, és amelyek megoldása sikerélményt jelent(het) a számukra; harmadszor az olvasottság hiánya, ami nemcsak az alacsony szintű műveltségben nyilvánul meg, hanem már a gyenge olvasási technikában. Mivel nem várható, hogy a családban és az iskolában rövid időn belül változik e téren a helyzet, mindkét közegben nagyobb figyelmet kellene szentelni az olvasással kapcsolatos problémáknak. Elsődlegesen annak a kérdésnek, hogy miként lehetne, az eröszakoltságnak még a látszatát is kerülve, mind több gyerekkel megszerettetni a könyvet, miként lehetne elérni, hogy a szoros, a televízió által döntően befolyásolt napirendjükben jusson idejük a könyvre. Statisztikai adatok szerint a mai gyerekek koruktól függően átlag 2-3 órát töltenek naponta a képernyő előtt. Vagyis nem keveset. Van olyan vélemény, hogy a sokat televíziózó gyerek kezébe könyv is gyakrabban kerül. Lehet, de ez aligha jellemző. A gyakorlat ugyanis mást mutat: iskola, napközi, tanulás, játék a szabadban vagy a lakásban, televízió, lefekvés. E címszavakkal vázlatosan ézékeltetett napi tevékenységrendszerben valaminek a rovására lehet csak olvasni. A legtöbb gyerek esetében pedig, köztudottan, ez a valami nem a televízió. Éppen a tévéről nem hajlandók lemondani, amely sajátosságainál fogva eleve vonzó élményforrás számukra. A tévét nem is kellett megszerettetni, eleve „szeretetreméltó“ társ. Nem kér, nem ad feladatokat, nem okoz, a szó jó értelmében, fejtörést, amire pedig oly nagy szükség van a fejlődő gyermeknek. Bár fordulatos, változatos szöveg kíséri a képeket, legfeljebb kismértékben van az hatással a szóbeli kifejezéskészség alakulására, minthogy a televízió -gyermek kapcsolatban az utóbbi fél hallgatásra van ítélve, azaz csak befogadja a nyelvi anyagot, de nincs módja elgondolkodni fölötte, rögzíteni magában az addig ismeretlen szavakat, szókapcsolatokat. A képekkel együtt „elpereg“ előtte a nyelv. Nem így olvasás közben; beszélgetéskor pedig az alkalmazásra is lehetőség nyílik. A gyermeknél fejlettebb, gazdagabb szókincsű beszélgetőtárs nélkül, és könyv nélkül, többnyire csak a tévé előtt ülve nehezen válnak gyermekeinkből önmagukat élő szóban és írásban szépen, ízesen kifejező felnőttek. -bor 14 1984. V. 18. I Állítólag éppen olyan, mint én (Zdenék Král felvétele)
