Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-05-18 / 20. szám
napkelte. A házaknak nincs i szinte pontosan kelet-nyugati söprik a járdát. Ez még nem jtcával párhuzamosan emelke- :ezdödik. Itt még orgonabokrok kiig előkfertek mögött, és nőszi- :ik a tavaszi föld fölé. Három- ött vedlett kis családi házak is c vannak az utcán. A gyárba livatalnokok most ébredeznek, íestere vacogó fogakkal söpör, eggel, a nap nem melegít, és lehunyt szemmel hallgatódzott. nozó jött még este, most is ott ^s érzi, hogy figyelik. Derékig is ha kicsit eltávolodna, rögtön égé végzi a söprést, ö ilyenkor tt a vasúti töltésen túl. De ma elmenjen hazulról, mit bánják nyerét. És senkivel se szabad . Talán a házmester az ötösből, . Lehet, hogy az küldte rá a két gélt se mondtak egymásnak. t a jó reggel, ami rossz reggel csináljon, ha az, akit odabent e? Jelt ád? Az első golyó öt éri. hogy kelepcébe kerüljön? Ezt is lehet. Eléje fut, és együtt e és a gyereke fizet meg érte... el, és örül, hogy már visszamelakásban várnak, már két napja második emeleten, az özvegy z özvegyasszony diákfiával egy épen azt az utcát, ahol vannak, lem párhuzamosan halad a kör- ezi, ahol az jobbra, észak felé maion kellene átjutni, azon túl bérkaszárnyák, reves deszkaélet - Legjobb volna itt - mutatja «telkek, bozót. Innen körülbelül Az északra néző házak alatt fekszik. A napfényes utcán fényesre ült és kikefélt ruhák- a villamosmegálló felé. A kály- I, a nyolcasból, irodába megy A leendő nyári divatban libeg len levő kilences házból, az első snces házból, az első emeletről r külvárosi betegeihez, fekete, i kezében. Kopasz feje búbján lig beárnyékolják az utcát. A ma- < befejezték a takarítást. A szellőik a nyitott ablakból. Most piacra kell. Az ebédet csak melegítik, estefelére főznek majd, mikor az egész család otthon eszik. A doktor bácsi azonban hazajár ebédelni. Ebéd után egy félórát szundikál. Kell is, éjjel sokszor felköltik álmából. Ő az egyetlen, aki nem ijed meg, ha éjjel becsöngetnek a lakására. Hozzászokott, öt beteghez hívják. Az iskolából hazatérő gyerekek az utca közepén rongylabdával futballoznak. A huszonkettő háromemeletes. A klarinétos is felébLENGYEL JÓZSEF redt. Először, mint mindig, az éjjeliszekrényen fekvő karórájára néz. De az óra áll; már megint elfelejtette felhúzni. Feltérdel az ágyban, félrehajtja a függönyt, és kinéz a szemben levő házra. Az árnyékok már hosszúak, a gyárakból, irodákból jönnek az emberek. Ideje felkelni. Kimegy a konyhába, és a csap alá tartja a fejét. Este nyolc óra. A klarinétos a villamoshoz megy. A házakban vacsoráznak. Csak a hármas szám házmesterlakásában nincs vacsora. Az asszonyt se engedték kimenni, se a piacra, se a boltba. Az egyik látogató konzervet eszik nagy bicskájával, kenyér nélkül. A másik alszik, a család ágyán. Az özvegy trafikosné hazajött.- Mama, menjen le a házmesterékhez. Mi azalatt...- Mit mondjak? Hogy mért jöttem?- Kérjen sót vagy valamit, ami eszébe jut. A házmesterné beengedi az özvegyasszonyt. Erre a pillanatra várt, és most nyomja le a kapu kilincsét az üldözött. De innentől nem jó a számítás. Az özvegy trafikosné úgy remeg, hogy az üldöző felkölti a társát. Már sötét van. A pirosra izzó villanykörték csak mélyebbre sötétítik a bokrok árnyékát.- Állj! Az üldözött egy ugrással átveti magát az élőkért kerítésén, és eltűnik a bokrok közt. De ahol ő eltűnt, most fordul be valaki a sarkon. A doktor bácsi...- Állj! Az öreg doktor tudja, hogy a kiáltás nem neki szól. Mert hisz ö arrafelé megy, ahonnan kiáltanak. Ő vacsorázni jön. Elkésett, sok a beteg így tavasszal. Még hallja a száraz durranást. Aztán ott fekszik a járdán, ahol annyiszor ment, annyi éven át. Az üldöző odamegy. Lábával megfordítja a testet. Sejti, hogy nem az, akit keresett. De mindegy... Visszatér a házmesterlakásba.- Merre van itt a közelben telefon?- Az orvosnál. Kilenc szám, első emelet balra. Néhány ijedt lakó gyülekszik a halott körül. Mindnyájan ismerik, de nem mernek szólni. Az üldöző felmegy a doktor lakásába. - Hivatalos ügy. Telefonálni akarok.- Kérem.- „A huszonkilences számú ház előtt.“- „Igen! Bevonulhatunk?“- „Igenis.“ Az üldözött odament a bámészkodók közé. Mikor a mentőautó lefékez, mindenki elsettenkedik. Az üldözött is. Nem mehet már a telkekig, ahol alkalmasabb volna a vasúti töltéshez jutni. Az első keresztutcát választja. De lassan, ráérősen megy. Minden izgalma elfogyott, kiapadt, kiszikkadt. A halottat elvitték. A két üldöző megy az utcán. Saját lépteik kopogásától félnek. Minden bokorra ráfogják pisztolyukat. A gyilkos belelő egy bokorba. A sötét ablakok mögött didergő emberek nézik az embertelen utcát. A durranás után megint csend. Fekete, csillagtalan éj szorítja a föld torkát. Az ötös ház házmestere pakol. Őt fogják okolni a doktor haláláért. Ha fordul a dolog, eljönnek érte. Ez biztos. A hármas számban tudják... + Az öreg trafikosné a diák holmiját pakolja. Kicsi csomagot, hogy ne legyen feltűnő. A kályhásmester lánya hisztérikusan zokog. „A doktor bácsi. Nem megyek, nem megyek, soha többé, ki nem megyek oda, ahol..." Valahol távol egyetlen durranás, aztán csend. A sötétség lepecsételte az utcát. A harmincnégyes házban egy fiatal férfi öleli magához a párját. Mintha sohase akarnának egymástól elszakadni. - Egyetlenem - sóhajt a férfi. - Egyetlenem - sóhajt a nő. A könnyeik folynak egymásra és egymásba. Ilyen borzalmak között szent az egymásba fonódó közelség. A bokrok sötétek. A villanyfények csak sötétítenek. A sötétség nyugodtan várja, míg a hajnal születése megnyitja az ég testét.- És ha gyerekünk lesz? - kérdi a fiatalasszony. A férfi szomorúan lehajtja a fejét. A doktor bácsi öreg kis felesége nyugodtan alszik. Csak éjfélig várt. A telefonálást nem is hallgatta. Nem először alszik egyedül. „Jobb is, ha csak reggel jön haza... ilyen nyugtalan időkben... Süt a nap. A keletről nyugatra húzódó utcán nincs árnyék. os, de lesó vi- t szoba, ilke, pa- ikugyan eghivott •ztem és itett, de ajta. magam építkezt Utolsó int. pitkeztél tnád ak- íőműves igét építek a falak itt a barátságok, rokonságok, ismeretségek, kollégiális, iskolatársi, katonatársi kapcsolatok kötőanyagából épültek. Nem találsz itt egy darab téglát, egy tenyérnyi betont, egy centiméternyi csövet sem, amihez csak úgy simán jutottam volna hozzá. Ha kinyitom a kaput, a sógoromra kell gondolnom, ő szerezte meg a kaput, ebben a méretben nem lehetett kapni. Ha kimegyek a verandára, nem a műkőpadlóra lépek, hanem Egon bácsira, ő szerzett nagy kinnal-ke- serwel műkövet. Vízvezetékemet akár úgy is nevezhetném, hogy barátság vízvezeték: az egyik barátom kerített ólomcsövet, a másik kijárta a csempét, a harmadik futkosott a szerelvényekért. Drága jó Stefi néni, ő ide van beépítve az alapokba, felkutatta nekem a cementet, a feleségem án- gyikája viszont elintézte a sódert. És hol van még a fizikai munka, hol vannak a betonozó unokaöccsök, a falazó nagybácsik, a tetőfedő keresztkomák és a fuvarozó lakótársak...- Ne is folytasd. Nem lehetett könnyű. Fontos azonban, hogy kész a ház, örömedet lelheted benne...- Én? Aki szinte csak vendég vagyok? Mit tehettem: mindenkinek, aki besegített, megígértem, ha kész a ház, jöhet ide nyaralni, vagy víken- dezni. A sógorom holnap érkezik két hétre, őt követi Egon bácsi a kisunokákkal. Stefi néni nem jön, ő a német vendégeit küldi maga helyett, a vízvezetékes barátaim hétvégi szalonnasütő gardenpartyt és érettségi találkozót rendeznek itt, a feleségem ángyikájának már csak októberre biztosíthattam helyet. Egy turistaház ehhez képest remetelak. Aki segített - kíméletlenül lenyaralja - igaz, hogy aki itt vendég, az segített is valamiben... Zavarba jöttem.-Ezek után... nem is tudom... igazán kétszeresen ’szép tőled, hogy... engem ennek ellenére, mégis... meghívtál... nem is tudom, hogyan háláljam meg...- Nem is a te dolgod, hogy tudd. Felásod hátul a kertet, lepermetezed a barackfákat és betemeted a régi emésztőgödröt. Úgy örülök, hogy meglátogattál... NOVOBÁCZKY SÁNDOR MOYZES ILONA Csillag voltam Kinn a réten holdas este, mikor senki nem kereste, csillant meg egy kis karika, tompa-sárgás fényű s ritka ragyogása után nyúltam, még a szemem is behunytam, ó, hogy csalódás ne érjen hulló holdlényben a réten. Anyám karikagyűrűje volt, amiért tűvé tette kis világunk minden zugát, de hiába, rá nem talált. S kint a réten akkor este, sikkantott boldog-nevetve:- Ó csillagom, kis csillagom! - s megcsókolta a homlokom.- Csillag vagyok! - sóhajtottam - büszke csillag! - s felragyogtam. Nem volt régen, tegnap volt csak, azóta sem voltam csillag. Homokbánya Tenyérnyi a birodalmam, végtelen nagy hatalmam van. Az út mellett homokbánya, ki nem nézi, nem is látja. Hogy is látná, olyan kicsi, aki látja, nem is hiszi. Milliárdnyi homokszemcse, arany sziporkázik benne. Kő, porcelán, üvegcserép, az arcukon harmatcsepp ég. Harmatcseppel arcuk mosom, ujjaim közt szellő oson. Szellő oson s csak az árnya érint inkább, mint a szárnya. Szellő szárnyán homokszemcse, arany ringatózik benne. Belőlük én homokváram építem nyár sugarában. Illanó perc, homoktárna, mintha azóta is várna. Erdőben Kéken kél a szélnek szárnya, az utakat mind bejárja. Szalmakazlak felett nyargal, a sátán fut, vagy az angyal? Vihart támaszt egy-kettőre, kimegyek hát az erdőbe. Velem tart a kölyökkutyám, futunk ketten a szél után. Sárga Villám hasogatja át a teret, mint a balta. Sárga Villám jó barátom, gyönyörűség, hogyha látom. ' Nem ázunk a tölgyfák alatt, sátruk olyan, mint egy kalap. Nagy kalap, vagy zöld esernyő, lábunk alatt lágy moha nő. Sárga Villám lábanyomán égre gördül a szivárvány. Szivárványnak száz meséje bontakozik ki estére. ledig ez módfelett Még a legvénebb n emlékeztek rá, a is tájfun kereke- dióhéjként táncolt ány tengeribetegen onggyá gyűrte az z .nokságot ^ i első ta az orrvitorla, az CKI A tengerészek elcsigázottan nyúltak el a rongyos fekhelyeken, és mielőtt álomra hunyták volna szemüket, egy pillanatig azon tűnődtek, milyen szörnyű volna, ha ennek az átkozott skótnak lenne igaza. Az evezősök rémült kiáltása verte fel őket. álmukból. Valamennyien a hajókorláthoz rohantak, és csak úgy hányták magukra a keresztet. óJUty/bm ékvitorla maradvá- s három új vitorlát itt kézzel ténfergett äpködött át a korlát )gy mindenki hallja, Jatávia, mondogatja mint a londoni 3g annál közelebb, g mindenkinek, -kerekedett, olyan ijfun. Az első tiszt itorlákat, és aztán ásra az embereket. A „Mary Ann“ egy óriási örvényben imbolygott. Az örvény középpontja mintegy fél mérföldre esett a hajótól, körülötte, mint valami tölcsér nyílása körül, hatalmas, szürke, tajtékzó víztömegek csaptak szinte az égig. Ámde a tölcsér szemközti falánál - s ez még azokat a matrózokat is borzadállyal töltötte el, akik jószerivel nem is emlékeztek már, mikor szálltak először tengerre - egy mérhetetlenül nagy, ovális, ezüstszürke felleg meredt ki a vízből. Lassan, kísérte- tíes-lassari merült alá a felleg a tengerben, és végezetül eltűnt. Ugyanakkor csillapodott a viharos szél is, amely eddig a bárkát mind közelebb sodorta az örvény mindent elnyelő középpontjához. A férfiak fellélegeztek. Ám váratlanul iszonyú, soha nem ismert szédülés fogta el valamennyiüket. Lábuk ólommá változott, szinte belefúródott a rücskös, repedezett fedélzetbe. Aki tudott, megpróbált belekapaszkodni valamibe, kötélbe, korlátba vagy a mellette álló bajtársába. A hajó emelkedni kezdett, s vele az örvénylő tenger. Nem, hajtogatták magukban a matrózok, és rettegő pillantásokat vetettek a második tisztre, aki a kormánykeréknél állt, és szinte megigézve bámulta a szakadatlanul pörgő iránytűt, nem, gondolták a matrózok, Batáviát csakugyan nem látják meg soha, a pokollal ismerkednek meg hamarosan. A vizet a felleg rézsútosan emelkedő, ezüstszürke horizontja határolta, mögötte csak a trópusi éj égboltjának könyörtelen sötétkékje látszott. A felleg elragadta a „Mary Ann“-t, felrepítette a magasba, egyenesen a magas égbe, amely maga a pokol. A tengerészek elátkozták a napot is, amikor eszükbe jutott, hogy erre a hajóra szegődjenek. A tésztaképú kis steward zendített rá elsőnek a dalra, amelyet ezen a hajón vitorlabontáskor szoktak énekelni: Ha a tájfun már élni nem hagy, megírom majd, hogy özvegyem vagy, Ann, ó, Mary Ann! Csókodból többé sose kérek, mert az ördög révébe érek, Ann, Ann, oh, Mary Ann! Sorra csatlakoztak hozzá a többiek is. Végül már valamennyien énekeltek. Csengő, harsány dallal várták végzetüket. A második tiszt újabb adag bagót dugott sárga agyarai mögé, és ó is velük brummogta a melódiát. II.- Főúr, kérem, jöjjön ide egy percre.- Parancsoljon, uram.- Nézze, föúr. Hosszú évek óta havonta kétszer itt vacsorázom maguknál. Még soha nem akadt semmi kifogásolnivalóm. Sőt, ellenkezőleg: a bélszínjük kitűnő, a kaviár mindig megfelelően hűtött, a pezsgőjük a legmagasabb lukulluszi igényeket is kielégíti. De maga szerint ez itt most micsoda?- A levesre céloz, uram?- Igenis, a levesre. Erre a közönséges, egyszerű erőlevesre. Látja ezt?- Nem uram. Nem látok semmit.- Ne a tányért bámulja. A kanalamba nézzen!- Ó, uram, végtelenül sajnálom... Hiszen ez... Hiszen ez...- Nem elég, hogy hidegen szolgálja fel a levest, nem, ráadásul még egy miniatűr vitorlás is hajókázik rajta. Vagy tagadni merészel?- Nem, uram, dehogyis, ez itt tagadhatatlanul egy minivitorlás. Egyszerűen nem értem..- Ide figyeljen, főúr. Ha én egyszer erölevest rendelek, akkor én azon olyan erőlevest értek, amelyikben nincsen se vitorlás, se tengeralattjáró, se békaember. Legközelebb még valami víz alatti rakétát is bele találnak főzni nekem.- Uram, azonnal szólok a konyhafő- nöknék...- Pszt __Hallja?- Igen, uram... Tisztára, mintha énekelne a leves.- Mégpedig angolul. Bájos dal. Olyan régies.- Igen, uram. Nagyon bájos dal. Még sosem hallottam.- Maga tud angolul?- Sajnos nem, uram.- Én sem. Vendég és pincér még sokáig hallgatóztak a kanál fölött. Az ének mind halkabban és halkabban szólt, végül elnémult. A vendég a levessel együtt a tányérba csúsztatta kanaláról az aprócska vitorlást, majd felállt, és köszönés nélkül kiment az étteremből. A pincér záráskor keményen leteremtette a föszakácsot. SÁRKÖZI ELGA fordítása * 11 »
