Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)

1984-05-18 / 20. szám

FRANCISCO CHOFRE* Quirina deszkaháza kapujában ül és a dombok felé tekint, ahol borzas pálma­fák meredeznek, és kopaszfejü karibi keselyűk röpködnek. A ház az övé, mert ide hozta az első férje, aki köldöksömör- ben halt meg. Pedig meggyógyulhatott volna, mert a pénzen nem múlott, csak hát csökönyös volt nagyon... Bizony, olyan, mnt a fia. Pedig hányszor mondta a fiúnak, hogy ne mászkáljon állandóan egyik helyről a másikra azokkal a semmi- rekelökkel, de rá se hederitett, szakasz­tott, akár az apja. Ezért is ölték meg. Könnyű azt mondani - megölték mert a szeme elől elvihették, de a gondolatai­ból nem, mint ahogy azt a valamit sem, amitől heves köhögés fogja el, valahány­szor eszébe jut a fiú, mintha itt látná, maga előtt, s rögtön fulladozni kezd. Mongo az más, ő a második férj. Otthagyta a gebét, melyen a vidéket járta üzletelve, aláírta az özveggyel a papíro­kat, azóta együtt alszanak, egy ágyban, vállalja, hogy megműveli a földecskét, elviseli Quirina nehéz természetét és annyit eszik, mint aki kilyukadt. Hogy szeretik-e egymást? Hát, Mongo rendes ember; a környéken mindenki annak tartja. Quirina is rendes asszony, de rátartibb, mint egy férfi. Mégis a pus­kaviselés, őrködés, résenállás, ha jön­nének a banditák - mindez Mongo dolga, mert megígérte az asszonynak és meg is tartja mivel a gebés Mongo csak a nyá­lát nyeldeshette a kunyhók között, mielőtt egyezséget kötött Quirinával, hogy azon a napon, amikor elkapja a bandát, végez vele és felköti a fára, mintha csak mamey volna, e dél-amerikai fa és gyümölcse. Quirina mióta megölték a fiát, mezítláb jár, s amíg nem látja felkötve az akasztó- fáravalókat, addig úgy is fog járni; mikor kimegy a deszkapadlójú házból, hogy kukoricát, kenyérmorzsát vagy tegnapi ételmaradékot szórjon a tyúkoknak, már nem is vigyáz, hogy ne lépjen rá az udvar apró köveire, a disznóólig kitaposott ös­vény bogáncsaira vagy egy tüskére, mely keresztülfúródhatott a ház alján, meg arra a tömérdek disznóságra, amit a tyú­kok, gyöngytyúkok és ahány tollas jószá­ga csak van lépten-nyomon elpotyog- tatnak. Quirina mióta megölték a fiát mezítláb jár, s amikor a megszorult szomszédok felkeresik vagy a boltban látják és meg­kérdezik, mindig ugyanazt válaszolja:- Amíg azokat a gazembereket nem látom felkötve arra a-fára, akár a mame- yeket, nem húzok cipőt.- Hát a hideg napokon, Quirina? * Kubában élő spanyol elbeszélő-Olyan vastag bőrkeményedés van a lábamon, hogy azon még az esővíz sem hatol át. A konyhából forró gözfelhök szállnak felé, az aznap esti vacsora leveséből. Mongo nem nagyon szereti a sűrű levest, de ha már egyszer Quirina azt főzött, hozzá kell látnia a sürú levesnek meg másnak is, szemrebbenés nélkül. Az egyetlen személy, akivel Quirina szóba áll a bizalmas dolgokról, melyekről nem való beszélni, az Amancia, Pululo felesé­ge, aki minden hétfőn korán reggel eljön, s együtt mosnak, keményítenek meg va­salnak, amikor a nap már lemenőben, s nem kell ahhoz igazodniuk, lesz-e zápor. Quirina, amikor az élet ügyes-bajos dolgairól beszélgettek, elmondta Pululo * feleségének, hogy ő Mongót másnak képzelte, de mivel özvegy volt és a fiát is megölték, akit mindenkinél jobban szere­tett, Mongóban egy kampót látott, melyre ráhúzhatta a jegygyűrűjét, bár „ahogy mondom, Amancia: Mongo nem egy ga­tyaszaggató kocsmatöltelék, s mivel megígérte nekem, meg is esküdött rá, hogy elintézi azokat a lázadókat, hát, meglátjuk, teleaggatja-e velük a fát, hogy véget vethessek már ennek a lábbűzös nyűgnek és tisztességes emberhez mél­tóan mehessek ki a házból, mert senki sem szereti a másik lábkoszát nézni, legkevésbé én, aki mindig alaposan szoktam tisztálkodni.“ Mielőtt megérkezne Mongo, az ikrek tűnnek fel a kanyarban, puskával a vállu­kon, ma éjjel ők állnak őrt a dohányszárí­tóban. Quirina látja őket közeledni és egy kicsit elérzékenyül. Olyan rendes kis fi­úk!... Az ö fia is körülbelül annyi idős lenne, mint az ikrek.- Hogy van, Quirina?- Megvagyok.- Mongo még nem jött meg?- Még nem. Üljenek le. A kávé nem sikerült valami jóra. Quirina bemegy ^ házba, az ikrek meg elnyújtóznak a kapuban, a földön. Egyi­kük elővesz egy szivart és rágyújt. A má­sik nem dohányzik, megelégszik a füstjé­vel. melyet feléje fúj a szellő.- Köszönjük, Quirina.- Váljék egészségükre. A gebe patáinak dobogása hallatszik, Mongót hozza. Az egyik iker, amelyik nem dohányzik, megfogja a kantárt, hát­ravezeti az állatot, megitatja és szabadon ereszti az elkerített legelőn. Quirina kávét és a fiókból egy szivart visz Mongónak. Beszélgetéseket hallottak a farrucói ka­nyarban. S ahogy az már ilyenkor lenni szokott, egyesek szerint nagy lövöldözés, mások szerint elszórt puffogtatás volt. Hát most igazodjon el az ember rajtuk!- Azt hiszem, hamarosan ünnepelni fogunk! Quirina sem közelebbre, sem távo­labbra, hanem egyenesen az udvaron levő fára nézett. A két iker olyan pillantást vetett egymásra, mely leginkább darázs­csípésre emlékeztetett, Mongo a szivart forgatja kezében, megnedvesíti a végét, mintha nagy fontosságot tulajdonítana a hírnek, melyeképp közölt.- Ide figyelj, Mongo, te mire gondolsz?-Én? Semmire...- Mindig ugyanaz a nóta. Mikor én azt mondom...- Hagyd ezt, Quirina. Na, fiúk,' indulja­nak, majd elnézek én is arrafelé, ha megfürödtem és ettem. Ne pislogjanak úgy, ez az egész már félig bedöglött! Az ikrek elindultak, puskával a vállu­kon, hogy megelőzzék a Mongo által beharangozott döglódést. Míg Quirina megteríti az asztalt, addig a férj, a máso­dik, mert az elsőnek nyoma sem marad­hatott, fürdik. Alig beszélnek. Quirina időnként az ajtó felé tekint, mintha várna valakit. Mongo fel sem emeli a szemét a tányérból. így zajlik a vacsora, míg Mongo fel nem áll, böffent, bemegy á szobába, fogja a puskát és egy „ne nyiss ajtót senkinek“-kel elindul, hogy kerüljön egyet az ikrék felé. Azok épp bizalmasan beszélgetnek.-Te mit gondolsz Quirináról meg Mongóról?- Rendes emberek... Mind a ketten... Aztán kiöntik a szívüket, hogy így vagy úgy van-e, hogy a férfi-e vagy a nő, meghalt-e az első férje, megölték-e a fiát, s hogy miért is történnek ilyen dolgok, meg hogy résen kell lenniük, nehogy kukoricasütés közben üssenek rajtuk; az­tán szétállnak úgy, hogy felkészülten vár­ják, ha majd azok a dombok közül lőné­nek, mert az olyan emberek, mint azok, nem jönnek elő anélkül, hogy nem bízná­nak meg valakiben, s ha arról van szó, hogy adsz nekem és én nem adok, vagy adok neked és te is adsz nekem, akkor az embernek világosan kell látnia, ne­hogy hibát kövessen el.- Senki sincs itt?- Senki, Mongo.- Ne aludjanak. Sétálok egyet arrafelé. Aztán visszajövök. Arra messze megint lövések hallat­szottak. Quirinának hallania kellett őket a házból, mert mikor Mongo megérkezik még félálomban van, és egy kis horkan- tás jön ki a száján, ami természetes is, mert a hátán fekszik, balkarja behajlítva a tarkója alatt nyugszik. Mongo a léceknek támasztja a puskát, hogy lehúzhassa a csizmáját, aztán oda­megy, hátára fekszik, pocakja a plafonra mered. Egy fénysugár sem szűrődik be az ablakréseken. A tücsköt hallani, meg egy tehenet, a borját hívja, mert tele a tőgye, az éjszaka szembogarai pedig a dagadásnak induló hold vékony élével több sötétséget mint világosságot vetnek a földre. Nem látni a szentjánosbogarat sem, a csapások, ösvények és bozótla­kók megtévesztőjét, melynek kék pettyei égő cigarettavégeknek látszanak. Hallani az alvó Quirina szuszogását, Mongo is elnehezedik az álomtól, le-lecsukódik a szeme, kinyitja, újból lecsukódik, s ek­kor félig már álomban, félig még ébren halk kopogást hall az ajtón. Quirinara pillant, úgy tűnik, mélyen alszik, újra figyel, s megint hallja a félénk ujjak kop- panását. „- Ki lehet az, a teremtésit?“ Óvato­san, nehogy megzavarja Quirinát, felkel az ágyból, s mivel a nadrágja rajta van, egyenesen a konyha felöli hátsó ajtóhoz megy, ahonnan a rosszkor érkező kopo­gást hallani véli. Fülét a lécajtóra szorítja, kiles a rése-« ken, de nem lát semmit. Megpróbálja a legkisebb zaj nélkül félretolni a reteszt, de nincs megkenve.- Mongo... Mongo... Megismeri a hangot. „Most bekövet­kezett.“ Lesz, ami lesz... azzal nagyon vigyázva ajtót nyit. A Segéd az! Belép. Reszket, amikor megöleli Mongót. A ház ura szájára tapasztja a tenyerét és az ujjain keresztül hallgatja a másik hangját.- Átvertek bennünket, Mongo. Végez­tek a csoportunkkal, hajszálon múlott, hogy megmenekültem. Bemennek a sötét hallba. Mongo egy hintaszékbe ülteti Segédet. A lázadó éhes és szomjas. Mongo félve tekint arra­felé, ahol Quirina alszik.- Itt nem maradhatsz.- Hát mit csináljak? Te vagy az egyet­len menedékem.- Ha Qurina felébred...- Egy kis víz meg valami főtt étel elég lesz hozzá, hogy tovább mehessek... vagy elfogjanak! Egyik helyről a másikra menekülünk, már két napja nem ettünk. Mongo úgy tesz-vesz a konyhában, mint egy kutató macska. Kis korsó állott vizet meg némi ételmaradékot talál. Meg­gyújtja a lámpást és a padlóra állítja, egy szék mögé, hogy a világosság fel ne ébressze Quirinát. Mire megfordul, Se­géd már ki is itta a vizet és ujjaival esik az ételnek.- Segéd, felnyergelem a dögöt és el­viszlek dón Cosméhoz. Utt nagyoDD diz- tonságban leszel, mert ha Quirina feléb­red és meglát...- Rajta hát. Mongo ugyanolyan óvatosan nyitja ki az elülső kaput, mint a hátsót. Behajtja maga mögött és elnyeli a sötétség. Se­géd, aki hozzászokott a hegyekben hogy minden neszt megnanjon, leiemen1 a szemét a tányérból, de még annyi ideje sem marad, hogy elcsodálkozzon. Torko­lattűz csap fel. Segéd kétrétgörnyed, ar­cával a maradék kevéske rizsbe és arra a darabka rongyra bukik, melyet nem markolnak földes ujjai. Quirina újra céloz. A lámpás fényt vet a megnyitott ajtóra. Itt jön a másik is, hallja sietős lépteit. Hirtelen kinyílik az ajtó és Mongo lép be rajta. Újabb puska­ropogás. Mongo pár botladozó lépést tesz és Segédre zuhan. A deszkaház előtt lárma kél, míg Quiri­na a cipőjét keresi a szobában. Mikor a hallba lép, magasra helyezi a lámpást, hogy jobban világítson és nekilát a cipő­húzásnak, ekkor néznek be ijedten az ikrek, ö meg odakiált nekik:- Akasszák fel ezt a kettőt, mint a ma- meyt, aztán elmegyünk a kaszárnyába! LÖRINCZ EMŐKE fordítása IXora l\ ám irányú. A külváros; < dó vasúti t vannak rom zöld emeletes I állnak. Csak a járók már ■ A hárm; Hideg a k ó egész éjj Két fegyve vannak a látják a pir észrevenni Más nap már a gyá megtiltottál azok, ha c beszélnie, aki szintén ellenséget. Minek is? lesz a más várnak, épp Nem ád je nem szabi menekülnei Didereg, si< hét - legye Az, akit i ott van a I trafikosné l< térképet né; Az utca, I vasúttal, és fordul. Csa vannak a gy kerítések, ti a térképjen < nyolcszáz n Reggel r keskeny ár hivatalnokot ban, csillogi hás mester a nagylány, a hűvös utc A szemb az öreg d< hosszúkás megcsillan , Az észal mák és hái zö ágynerr mennek. £ A barát /» egys. kendházat t nyitott vérár rányi zuhar kedves tőle néhány napi szívből grati- Nagy rr fontos, hogy- Túl? Elk egy életre.- Úgy, tel tél? Sok a ti- Pénzbet fillérig kifizet _ •???- Látom, még. Honná kor, hogy m. Kelemen csí tette bele a I I. A „Mary Ann“ már elhagyta az Indiai­óceánt, és nyugodt tengeren, kedvező széllel haladt Jáva felé. Becsülettel telje­sítette a maga hat csomóját, és a számí­tások szerint 1837 májusának végén kel­lett befutnia Batáviába. Régimódi három- árbocos volt, kicsiny, ódivatúan kicifrá­zott hajócska, még két-három útra szán­ták, s a hajógazda úgy döntött, hogy aztán leszerelteti. A fedélzeten jó hangulat uralkodott, a kapitány ifjú volt még, oklevelén meg sem száradt a tinta, határozottsága és némi rum elaltatta a tisztek meg a le­génység kezdeti bizalmatlanságát. Egyedül a második tiszt, bizonyos Natha­niel Stroux, Aberdeenből, maradt tovább­ra is mogorva és elutasító. A legénység túlnyomórészt babonás írekből állt, akik titokban azt rebesgették róla, hogy láto­másai vannak. Néhányan ismerték már egy amerikai útról, s ezek mind esküdöz- tek, hogy a hajó kifutásakor megjósolta: baj éri őket, és csakugyan, Új-Funlandnál vetődtek akkor partra. N/lost fjedig, sus- mutolták, ez a Stroux az atyaúristennek sem volt hajlandó rumot inni a kapitánnyal, ö jobban kedveli a maga rozspálinkajar, morogta, és ha ez így folytatja tovább, mármint a kapitány úr, legjobb esetben is New Orleansnál kötnek ki, de nem Batá- viában. És nagyott pjökött, hajszál híján a kapitány csizmájára. Május utolsó hétfőjén a „Mary Ann“ tájfunba kei szokatlan d( tengeri me< hogy májust dett volna, a hullámokoi hevert a kajütj oklevelét. A tiszt vette á HANS í elő-, a nyait a; kész itta Strex ide-oda fölött, é gúnyolt ta, távc kikötök, eszébe Amih gyorsar félszer« leküldte Papp Katalin illusztrációja

Next

/
Thumbnails
Contents