Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-05-11 / 19. szám
Lynn Hewlett, az Egyesült Államok polgára, aki korábban hivatalos kiküldetésben Moszkvában dolgozott, azzal a kéréssel fordult a szovjet hatóságokhoz, hogy engedélyezzék letelepedését a Szovjetunióban. Kérését az illetékes szovjet szervek teljesítették. A Komszomolszkaja Pravda tudósítójával orosz nyelven folytatott beszélgetése során Miss Hewlett részletesen elmondta, mi késztette erre a lépésre.- Sorsom egy átlagos amerikai nő jellegzetes sorsa. Az enyémhez hasonló életpálya nagyon gyakori az Egyesült Államokban. Michigan államban születtem, ott végeztem iskoláimat. Amikor a szüleim átköltöztek Kaliforniába, beiratkoztam az ottani egyetem szlavisztikai karára. Az állami kezelésben levő amerikai egyetemeken az oktatás kevesebbe kerül. Ahhoz azonban, hogy fizethessem a tan- ■ díjat és a diákszállást, megAmióta az eszemet tudom, mindig attól féltem, hogy munka nélkül maradok. Még az egyetemen szorongva találgattuk: vajon hol dolgozunk majd a diploma megszerzése után, és milyen beosztásban? Mit hoz számunkra a holnap? A legnehezebb napok azok voltak az életemben, amikor munka nélkül maradtam. Még rágondolni is rossz: akárhová fordultam, mindenhonnan elutasító választ kaptam. Munkáért kilincselni, ez mindennél megalázóbb. Egyrészt szüntelenül arra gondol az ember, vajon ö rosszabb-e azoknál, akiknek van állásuk. Másrészt viszont kész akár a legrosszabbul fizetett munkát is elvállalni, ám felső fokú végzettséggel rendelkezőket ilyen helyekre nem vesznek fel. Csak azért tartottam ki, mert fiatal voltam, és élni akartam.- Az Egyesült Államokban a dolgozó nőket különben Is lenézik. Egyenlő munkáért kevesebbet fizetnek nekik, mint a férfiaknak. Jómagam sokat dolgoztam, mindig seletek alkalmazottait. És még egy körülményt kell említenem, a főnököm, Joseph Newbert - akit igen kellemetlen embernek tartottam - fáradhatatlanul ostromolni kezdett szerelmével. Amikor értésére adtam, hogy nem kívánatos a társasága, kezdett kötözködni velem.- 1982 elején továbbképzésre a Német Szövetségi Köztársaságba utaztam. Az amerikai hadsereg tartalékosai lévén, időről időre az NSZK-ba utaztunk, továbbképzésre. Itt egyebek közt arra oktattak bennünket, miként járjunk el, ha Európa területén atomháború tör ki. Ez alkalommal azonban semmire nem oktattak. Mihelyt megérkeztem, közölték velem, hogy elbocsátottak az amerikai hadsereg tartalé- kosi állományából, majd néhány nappal később találkozóra rendeltek a CIA egyik munkatársával. A CIA embere kertelés nélkül azzal vádolt, hogy moszkvai tartózkodásom alatt „vörös lettem“. Amikor visszatértem állomáshelyemre, az a hír főtt J SZÚ 15 1984. V. 11. CUMIK IBB vehessem a tankönyveket, a tanulás mellett dolgoznom is kellett. Az egyetem elvégzése után a Pennsylvaniai Állami Egyetem könyvtárában kaptam munkát. Amit kerestem, kevés volt a megélhetéshez. Férjhez mentem, és férjemmel együtt átköltöztünk Nebraska államba, abban a reményben, hogy elóbb-utóbb rendeződik az életünk. Reményeink azonban nem váltak valóra, és a férjemmel úgy döntöttünk, hogy elválunk... Visszatértem Kaliforniába és alkalmi munkából tartottam el magam. Volt időszak viszont, amikor munka nélkül maradtam. Valahogyan sikerült mégis cselédnek elszerződnöm egy gazdag házhoz: takarítottam és főztem. Fizetést mindezért nem kaptam, mert alkalmazóim úgy tartották, hogy a lakás és a koszt amúgyis bőséges fizetség a munkámért. Időközben tovább kerestem a szakképzettségemnek megfelelő munkát. Kérvényt írtam ötven olyan szervezetnek, amely orosz nyelvtudással rendelkező embereket foglalkoztat. Végre választ kaptam a Los Angelesben működő Intertorg amerikai kereskedelmi cégtől. Több éven át dolgoztam itt, mindaddig, amíg az Amerikai-Szovjet Kereskedelmi Gazdasági Tanács nem kínált fel egy moszkvai kiküldetést, így kerültem 1980-ban a Szovjetunióba - és alighanem ez az egyetlen dolog, amiben sorsom különbözik a többi amerikaiétól.- Nem sokkal Moszkvába érkezésem után meggyőződhettem, hogy az Egyesült Államokban nagyon sok valótlant írnak és mondanak a Szovjetunióról. Mindenekelőtt elhallgatják a legfontosabbat, éspedig azt, hogy az önök országában nem kell naponta rettegve gondolni arra, mikent őrizheti meg az ember a legfontosabbat: a munkáját. iparkodtam, de szüntelenül éreztem, mindig lekezelnek. Van még egy nyomasztó érzés, az tudniillik, hogy az embert állandóan figyelik. Az oroszul tudó amerikaiak iránt mindenekelőtt azért tanúsítanak fokozott érdeklődést, mert esetleg alkalmuk nyílik szovjet emberekkel érintkezni. Az Intertorgban egyebek között az volt a dolgom, hogy szovjet kereskedelmi küldöttségeket fogadjak. Állandó jelleggel felkerestek az FBI, illetve a CIA emberei. Udvariasan bemutatkoztak, megmutatták igazolványukat. Beültünk a kocsijukba, vagy felkerestünk egy éttermet, ahol arra kértek, mondjam el, mit tudok a cégünket felkereső egyik vagy másik orosz vendégről. Az is érdekelte őket, mi a véleményem azokról az amerikaiakról, akik kapcsolatban állnak az oroszokkal. Pontosan ugyanúgy faggatóztak a későbbiekben Moszkvában is a CIA és az FBI képviselői. Sőt, a Moszkvában dolgozó amerikaiakkal szemben még nagyobb gyanakvást és bizalmatlanságot tapasztaltam. A moszkvai nagykövetségen dolgozó amerikaiak közül sokan olyanok, mintha konzerválták volna őket. Mintha egyetlen cél vezérelte volna őket ide, az, hogy még jobban meg rögződjék bennük az oroszokkal szembeni gyűlöletük. Az amerikai nagykövetség munkatársai gyakran szidalmazzák a Szovjetuniót. Jómagam igyekeztem kitérni az ilyen beszélgetések elöl, mert nem értettem egyet az ó beállítottságukkal. Azok a szovjet emberek, akikkel alkalmam volt megismerkedni, barátságosak voltak hozzám, rokonszenvet ébresztettek bennem. Honfitársaim természetesen észrevették ezt, és kezdték kerülni a velem való találkozást. A nagykövetségre alig- alig hívtak. A diplomaták lenézik a kereskedelmi képvigadott, hogy elbocsátottak az állásomból. Már jóval elbocsátásom előtt egyfajta ellenséges légkör kezdett kialakulni körülöttem. Indokolatlanul köve- telözóek voltak velem szemben, utánajártak, mit csinálok a szabadidőmben. Munkát kerestem más cégeknél, amelyeknek képviseletük van Moszkvában. Nemcsak az amerikaiaknál, hanem a nyugat-európaiaknál is. Azt válaszolták, hogy jelen pillanatban női alkalmazottakra nincs szükség. Pedig biztos forrásokból tudtam, hogy jelentkezésem előtt és utána is vettek fel női alkalmazottakat. Ebből csak azt a következtetést vonhattam le, volt főnököm „leadta a drótot“ rólam más cégeknek is. íme, újra abba a helyzetbe kerültem, amitől halálosan féltem, magamra maradtam, és nem volt munkám. Gondolni sem akartam arra, hogy hazatérek az Egyesült Államokba olyan emberként, akiről tudják, hogy nem akárhol, hanem Moszkvában bocsátották el. Nagyon hamar pácba kerültem volna. Újra lázasan kellett pénz- kereseti források után kutatnom. Én nem vagyok a pénz megszállottja, de Amerikában másként nem maradhat talpon az ember. A pénz természetesen elkerülhetetlenül rányomja bélyegét még a legegyszerűbb emberi kapcsolatokra is. Lassanként mindenki vetélytársat lát a szomszédjában. Bennem kialakult egyfajta félelem az emberektől, bizalmatlanság velük szemben és az óvatosság. Semmi jóra nem számítottam szükebb környezetem részéről. Mindezen túl nagyon nehezen tudtam elviselni a szovjetellenesség, a gyűlölet és a hazugság légkörét. Ilyen miliőben idegennek éreztem magam. Végül, ha nem is könnyen, de döntöttem. Most megkönnyebbülést érzek. A szovjet állam biztosított számomra lakást és munkát: vagyis azokat az egyszerű, de réális földi javakat, amelyekhez minden szovjet állampolgárnak joga van. Őszinte és jószándékú emberek vesznek körül. Mellesleg éppen ez az, aminek korábban mindig szűkében voltam. Végre megleltem lelki nyugalmamat. (Komszomolszkaja Pravda) A francia állam szekere A francia állam szekere ezután világosszürke. Francois Mitterrand az Egyesült Államokból visszatérve vette át új hivatalos gépkocsiját, az R-25-öst. Ez az új, első kerék meghajtású Renault az Elysée garázsának különleges változatban lesz lakója. Egy karosszériagyártó műhelyből érkezett - az illető nevét biztonsági okokból titokban tartják ahol páncéllemezekkel látták el és a köztársasági elnök által kiválasztott szürke színre festették. A háború óta első ízben lett újra állami szállító az állami gépkocsigyár. Ez nemcsak technikai véletlen, hanem politikai jelkép is. Persze, csikorgóit már az Elysée-palota udvarán a kavics más Renault-kocsik kerekei alatt is 1981 óta. A magántermészetű útjaihoz Francois Mitterrand R-30-ast vett igénybe, egyes miniszterek is ezt használták. De azzal, hogy átvette az R-25-öst, az államfő az elysée-i giscard-izmus utolsó jeleit is eltünteti. Egészen mostanáig ugyanis egy Citroen CX Prestige kocsi volt ,,az elnöki autó“. Olyan modell, amelyet Valéry Giscard d'Estaing magának rendelt, amikor ugyanis a Citroen bemutatta a CX-et, azt mondta: ,,Kell nekem, de úgy, hogy legyen hely benne a lábamnak és a fejemnek...“ így született meg 1976-ban a CX új változata, amely hosszabb és magasabb lett, a Prestige. Aztán sikerrel hozták forgalomba. Giscard pedig a maga színét fogadtatta el, a fémes hatású zöldet. A gépkocsik színe és formája nem közömbös, ezt a reklámfőnökök nagyon jól tudják. Azzal, hogy Citroent és Prestige-ét akart magának, Giscard elhatárolta magát Jacques Chiractól, aki 1975 októberétől kezdve a Peugeot-604-est választotta, fémes hatású sötétszürke változatában. Egyébként az volt az első eset, hogy valaki szakítani mert a fekete színnel, ami mindig is a hivatalos kocsik színe volt. Az ötödik Köztársaság idején a DS volt az úr. De Gaulle tábornok DS gépkocsija valósággal misztikus volt. Egyszerre volt a szigor kifejeződése, a technikai modernség és egy autokratikus magáncég iránti tisztelet jele. Pompidou aztán még ambiciózusabbnak bizonyult: az ő SM típusú kocsija a lehajtható tetejével valóságos monstrum volt. Ma is gurul ez az autó, egy olasz Maseratti-motor hajtja, a Maseratti akkoriban a Citroen leányvállalata volt. A kocsi a válság előtti időszak jelképe. Aztán a Peuaeot-64-es diadalmaskodott. A politikusok új image “-át jelképezte. Kevésbé agresszív, sokkal inkább megnyugtató. Polgári és szerény külseje hatott a miniszterelnökre. Elhagyni a Citroent, s helyette egy másik magánkonstruktőrt választani, mint amilyen a Peugeot, nem volt éppenséggel ártatlan dolog. Az idő tájt egy 604-es ,.jobboldali kocsinak“ számított, egy Renault 30-as pedig „baloldali kocsinak“. Különben azóta Chirac magáévá tette Giscard választását, a CX-et. Renault a háború előtt „szállított az államnak“, akkor még magáncég volt, de egyedül tudott olyan erős alvázat konstruálni, amely elbírta az Elysée protokoll-elóirásai szerinti luxuskarosszériát. Most az R-25-össel újra előretört. Mivel az egy állami vállalat terméke, neki is kell hordania az Elysée-palota lakójának zászlaját. A Reanult-nál először fémes hatású sötétszürke színt javasoltak, amit Elysée-szürkének merészeltek nevezni, de aztán Francois Mitterremd az utolsó pillanatban a sokkal világosabb szürke mellett döntött, nyilván azért, mert az a kevésbé sötét holnapokat jelképezheti. Senki sem tudja, hogy a hátsó ülés kényelmes lenne-e Giscard-nak vagy Chiracnak. Amikor Mitterrand kipróbálta a kocsit, azt mondják, megjegyezte: „Látom, hogy a kormány továbbra is a baloldalon van. “ (L'EXPRESS) • Egy R-25-ös az Elysée-palota udvarán <
