Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-05-11 / 19. szám
ÚJ szú 5 1984. V. 11. 6:5, ezen belül 30 képviselő maronita keresztény, 20 szunnita, 19 síita, 11 görögkereleti, 6 drúz, 6 görögkatolikus, 4 ortodox-örmény, 1 katolikus-örmény, 1 protestáns és 1 kisebbségi felekezetű. Ez a félfeudális államrend ma már senkinek sem felel meg. Először is megfordult a keresztény és muzulmán lakosság aránya, ami csak növelte a keresztények eleve adott kiváltságainak ellenzését. így a muzulmán lakosság elégedetlensége ebből a szempontból érthető, a keresztények berzenkedéseire csak azt lehet mondani: van akinek a sok is kevés. Az igazsághoz tartozik, hogy - és ez főleg a kilenc éve tartó polgárháború idejére érvényes - az államfő, a kormány, de még a parlament is csak kívülre képviseli Libanont. Az országon belül valójában az történik, amit a klánok- a vagy ötven régi, dúszgazdag befolyásos család - akarnak, ténylegesen ők igazgatják Libanont. Privát milíciáik érvényesítik akaratukat, védik vagyonukat, ügyelnek a maguk alkotta törvények megtartására. A „keresztapák“ szövetkeznek - ideig-óráig - és hadban állnak egymással - szinte állandó jelleggel. A politikai pártok élén is egy-egy klán vezetője áll, és a pártok ideológiájára, programjára is az általuk képviselt társadalmi-felekezeti sajátosságok nyomják rá bélyegüket. Ennek ellenére egyértelműen állíthatjuk: Libanonban nem vallás- háború folyik, hanem ennek leple alatt éles hatalmi harc. Éppen ezért érdemes utánajárni, kik is valójában - a társadalmi és politikai szerepükkel, az ellenőrzött területek nagyságával úgy - ahogy elégedett szunnita muzulmánok mellett- a maronita keresztény falangisták, a síiták és a drúzok, illet»/e vezéreik. A FALANGISTÁK Ők Libanon kiváltságosai. Bázisukat a keresztény iparosok és kereskedők képezik, de nem az ő érdekeiket, hanem a nagyburzsoáziáét képviselik. Legilluszt- risabb személyiségeik a volt elnökök: Szulejman Frangié és Camille Chamoun, valamint a Falangista (Kataeb) Párt vezére, Pierre Gemajel. Ez a harcias triumvirátus forrón egyetért abban, hogy a muzulmánok a keresztények puszta létét is fenyegetik, ezért könyörtelen harcot kell folytatni ellenük. Függetlenül ettől egymás ellen is hadakoznak. Mert három dudás egy csárdában - az ugye több a soknál. A falangista milíciák parancsnoka, Basir Gemajel, a későbbi megválasztott államfő először az ifjú Denny Chamoun „tigriseire“ csapott le, majd egyesülve a legyözöttekLibanon kel a Frangié-klan fegyveresei ellen fordult. Teljesen megsemmisíteni nem tudta őket, mivel a Frangié-család birtokai a Szíriái csapatok által ellenőrzött Tripoli térségében vannak. A szíriaiakkal és a mellettük álló palesztinokkal az egyesített milíciák sem mertek szembeszállni, de figyelmeztetésként és elrettentésként lemészárolták az ifjú Tony Frangiét és családját. Ezekután a Gemajelek lettek a maronita kereszténység kizárólagos vezérei. Basir Gemajel már 1980-ban, a „tigri• A libanoni háborúskodás a gyermekeket sem kíméli sek“ elleni hadjáratát megelőzően kijelentette: ,,Mozgalmam megelégelte egy összeomlott állam romjai között folyó lövöldözést.“ Meghirdette a „Libanon libanoniaké“ jelszót, s ennek jegyében kezdett hadjáratot a palesztinok, s egyáltalán a muzulmánok ellen. Ismét napirendre került a ,,maronita állam“ létrehozásának terve, s e terv megvalósítása érdekében szövetkezett Izraellel és az amerikaiakkal. A izraeli fegyverek árnyékában elnökké választatta magát - „minden libanoni elnökévé". De ekkor már túl sok ellensége volt. Közülük valamelyik felrobbantotta a Kataeb Párt székházát és benne Basir Gemajelt. . . Az újabb elnök is Gemajel lett - Amin. öccsénél lényegesen higgadtabb, a realitásokkal - úgy tűnik - jobban számoló politikus. A fejlemények következményeként hátat kellett fordítania Izraelnek, s így részben Washingtonnak is. Mert csak így sikerülhet neki esetleg - most már Szíria áldásával -, hogy valóban minden libanoni elnöke legyen. A síiták és a drúzok is kezdenek belenyugodni, hogy elnökük egy Gemajel, de nem így a - Gemajelek. Pierre papa a fia ellen fordult, ,.puhának" tartja őt. Bezzeg Basir . . ., csakhát legkisebb és legkedvesebb „bezzeg“ fia vesztét éppen ke- ménykezúsége okozta. Ha Amin puha is, de okos: tanult a „bezzeg“ öccs kárán. A SÍITÁK A-muzulmán vallásúak 15 százalékát alkotják a síiták, Allah többi híve a szunnitákhoz tartozik. A síiták csak Iránban és Jemenben vannak többségben a szunnitákkal szemben, ezenkívül Pakisztánban, Szíriában, Irakban és Libanonban élnek, a legnagyobb számban Dél-Libanonban és a Bekaa-völgy térségében, továbbá Bejrút déli körzetében. Az 1982-es izraeli invázió nyomán Nyu- gat-Bejrútban is jelentős számú déli síita menekült, telepedett le. Az iszlám vallás két ága abban különbözik egymástól, hogy a szunniták Mohamed próféta és tanítványai életéről, cselekedeteiről és mondásairól szóló, a száj- hagyomány útján fennmaradt több ezer elbeszélésből álló szunnát - amelyet a 9. században gyűjtöttek össze - kiegészítésképpen a Koránhoz csatolták. A síiták tagadják ennek jogosságát, azonkívül csak Mohamed lányának, Fatimának és Ali vejének egyenes ági leszármazottjait ismerték el törvényes vezetőknek, imá- muknak, csak az 6 tanaikat hirdették. Ezzel szemben a szunniták a szokásjogra hivatkozva a Mohamed törzséből választott kalifákat ismerték el. Mindkét ág hívei egyelőre ott tartanak, hogy várják a Mahdit, a megváltót. Ha eljön és meggyőzően bizonyítja „származását“, akkor majd kiderül, hogy a több mint ezeréves vitában kinek is volt igaza. A libanoni síiták is igazukért harcolnak, de ezúttal nem a szunnáról és Aliról van szó. A drúzokkai együtt a hatalom újbóli felosztásáért küzdenek, s követeléseiknek fegyverekkel adnak nyomatékot. Az 1,1 millió lélekszámú síita közösség katonai szervezete a 10 ezer jól kiképzett fegyveresből álló Amal nevű alakulat. Vezetőjük Nahib Berri ügyvéd, az egyik legeretöteljesebb politikai vezető a mai Libanonban. Politikai követelésük egyértelmű: nagyobb befolyást akarnak a kormányban, a parlamentben, a közügyekben. A DRÚZOK Hasonlóak a követeléseik a politikaitársadalmi rendszerben még inkább mellőzött drúzoknak is, akik szintén az iszlám síita ágához tartoznak. Ami viszont a vallásukat illeti, az maga a megtestesült titokzatosság. Elődeik vallási tanaikat titkosírással rögzítették, amikor a 11. században kiváltak az iszmailita szektából, s ezeket a tanokat valójában csak a „hozzáértők“ szűk köre ismeri. Hogy milyen is ez a vallás, arról szinte semmi sem tudott, mivel hitvilágukat titokban kell tartaniuk. Tilos vallásuk meg-1 változtatása, és tilos a más szekta tagjaival való házasság. Ezért etnikailag rendkívül zárt közösséget alkotnak. Szíriában a Golan-fennsíkon, Észak-Izraleben és Libanonban a Hermon hegységben élnek, nehezen megközelíthető erödít- ményszerú településeiken feudális-patriarchális törzsi jogszokásukhoz igazodva. Rendkívül alkalmazkodóak, például lojális állampolgárok az egymással hadban álló Szíriában és Izraelben is. Olyany- nyira, hogy a drúzok az egyetlen „idegenek“, akik szolgálnak az izraeli hadseregben, sót a Libanon elleni hadjáratban is részt vettek. A drúz közösségben szintén a klánoké az utolsó szó. A nagy riválisok a Dzsum- blatt-család és az Arszlan hercegek. Az erőteljes, nagy tekintélynek örvendő Kárnál Dzsumblatt életében nem volt kétséges, ki a vezér. 1977-ben történt meggyilkolása után kerültek felszínre az ellentétek. A Dzsumblatt-család élére Valid került, ö lett a Haladó Szocialista Párt vezére is, de a drúz közösség több vezetője nem támogatta őt. A jobboldali Magid Arszlant próbálták kijátszani ellene. Azt vetették a szemére, hogy nem vallásos, a palesztinok híve, s fő-fő vétke, hogy nem drúz nőt vett feleségül. Végül mégis Valid Dzsumblatt lett az általánosan elismert vezető, mivel az izraelieknek a Súf-hegységból történt kivonulása után a keresztény jobboldal le akart számolni a drúzokkai. Az ifjú Dzsumblatt bizonyult a legrátermetebb vezetőnek, aki tudta, mit kell kezdeni a titkon felhalmozott fegyverekkel és a 2 ezer főnyi milíciával. A Szíriával, sót a palesztinokkal kiépített jó kapcsolatai is hasznosnak bizonyultak, a vétek erénnyé változott. Még nem olyan „nagy“, nem olyan tekintélyes, mint apja volt, de kétségkívül reménykeltő politikus. Libanonban még menetrendszerűen váltakoznak az összecsapások és az ösz- szeölelkezések. Már ez is óriási haladás: a kibontakozás lehetőséget jelzi. A valódi rendezés egyik jele viszont az lesz, amikor a libanoni hírekből eltűnnek a felekezetek megnevezései, s az érdeklődő újságolvasó a politikai csoportok, pártok elnevezését igyekszik majd megjegyezni, s nem azt fogja memorizálni, hogy ki szunnita, ki maronita; s egyáltalán: ki kicsoda a libanoni politikai dzsungelben? GÖRFÖL ZSUZSA • Síita milicisták Bejrútban (Arch ív- felvételek) libanoni polgárháború- 1975. április 13-án tört ki- kilencedik évfordulójával szinte egyidőben megindult az országban egy folyamat, amely talán kivezető utat jelenthetett ebből az elhúzódó véres válságból. A genfi és a lausanne-i nemzeti megbékélési konferenciák, Gemajel államfő és Damaszkusz közeledése bizonyos reményekre jogosít fel, de közel egy évtizedes tragédiasorozat után ki merne optimista lenni, ha Libanonról van szó? A 10 400 négyzetkilométer kiterjedésű, mindössze 3 millió lakosú országban annyiféle-fajta vallási és politikai csoportosulás van, hogy valóban nehéz megállapítani: ki kivel, ki ellen és miért is harcol. Pedig látszólag minden egyszerű. Élnek itt muzulmánok és keresztények, ami természetes a két nagy világvallás képzeletbeli földrajzi határán. A lakosság nemzetiségi összetétele viszont csaknem egységes: több mint 90 százaléka arab. Igaz, a fennmaradó néhány százalék annál tarkább képet mutat: örmények, kur- dok, zsidók, törökök, görögök, cserkeszek és perzsák alkotják. A hárommilliónyi ember 28 vallási felekezethez tartozik, ezek közül 12 keresztény (a legnépesebb a maroniták csoportja). A muzulmánok az iszlám vallás két nagy ágához tartoznak, a szunnitákhoz és a síitákhoz. A drúzok az iszlám síita ága egyik szektájának hívei. Mindennek nem is lenne olyan nagy jelentősége, ha nem éppen Libanonról volna szó. A francia védnökséggel 1943- ban életre hívott Nemzeti Charta az 1932. évi, a részben már akkor is elavult népszámlálási adatokból kiindulva a lakosság vallási, felekezeti megoszlására alapozta a függetlenné vált állam politikai struktúráját. Ennek alapján az államfő csak maronita keresztény lehet, a kormányfő szunnita muzulmán, a parlament elnöke síita muzulmán, míg drúz csak miniszteri tisztséget tölthet be. A charta értelmében oszlanak meg a 99 tagú egykamarás parlament mandátumai is. A keresztény és muzulmán képviselők aránya • Alej, a druzok egyik fellegvára
