Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-05-04 / 18. szám
Ki ne habzsolta volna gyermekkorában Robert Louis Stevenson, Daniel Defoe, Jules Verne regényeit, amelyekben trópusi szigetekről, tengeri ütközetekről, titokzatos írásokról esett szó, melyeket az óceánból kihalászott palackok tartalmaztak? Élénken élnek emlékezetünkben a szerencselovagok, kiknek bőrét sós tengeri szél cserzette, fejükön piros kendő, fülükön karika, fél szemükön fekete kötés; a lakatlan tengerpart pálmái alatt aranykincsekkel megtömött ládákat rejtenek el... Mindez nem egyéb, mint kalózromantika. A valóság azonban ennél sokkal kegyetlenebb. Az utóbbi időben a kalózok közül egy kínai asszony, név szerint Vong tett szert a legnagyobb hírnévre. Ma már közel járhat a hatvanhoz. A „vállalkozást" a férjétől örökölte, akit golyó terített le egy, a rendőrséggel vívott ütközetben. A nyugati sajtó versengve ír Vong asz- szony hangtompítós pisztolyairól, amelyek vagy Belgiumban, vagy az Egyesült Államokban készülnek, és mindegyik kisebb vagyont ér. Ugyancsak sok szó esik villámgyors helyváltoztatásairól: ma a Fü- löp-szigeteken tűnik fel, holnap Hágában, két nappal később Hongkongban, a hétvégét pedig már a francia Riviérán, Monte Carlo játékbarlangjaiban tölti. A szingapúri vagy a fülöp-szigeteki rendőrség számtalanszor próbált fényképet szerezni Vong asszonyságról, ám eredménytelenül. Akik lencsevégre akarták kapni, minden esetben váratlan halállal végezték. Végül az amerikai hírszerzés vette kezébe az ügyet. Rövid idő alatt tekintélyes mennyiségű adatot szerzett róla. Madame Vong azonban mind a mai napig szabadlábon van. A jelek szerint a CIA vezetősége úgy találta, hogy Vong asszony a hasznukra lehet. (Talán máris szolgálatokat tesz nekik: a fosztogatást és a kábítószer-kereskedelmet csak egy lépés választja el a felforgató tevékenységtől.) Mellesleg, vajon a véletlen műve, hogy a mai szerencselovagok a legtöbb esetben igencsak korszerű katonai fegyverzettel vannak ellátva? Mégpedig páncéltörő ágyúik, mozsárágyúik és aknavetőik is vannak. Nincs a világnak olyan hadserege, amely például fel tudná szerelni valamennyi katonáját infravörös szemüveggel éjszakai lövészet céljából. Drága dolog az ilyesmi, darabja legalább kétezer dollárba kerül, de a kalózoknak telik még erre is. És a jelek szerint senki sem tudja ellenőrizni az ilyen eszközök kereskedelmét, még a nemzetközi rendőri szervezet, az Interpol sem. A kalóztámadás valamikor az ősidőkben kezdődött. Akkor, amikor az első kereskedő megrakta bárkáját áruval, és az első tengeri rabló a nyomába eredt. Az antik világban Rómának valóságos háborút kellett vívnia a Földközi-tenger kalózaival. Pompei külön flottillát szerelt fel a kalózok ellen. Julius Caesar akit Sulla, a diktátor száműzött, és aki ezt követően tengeri haramiák kezébe került, utóbb kegyetlen bosszút állt: összegyűjtött néhány hadigályát, és szétverte a Pharma- cusán levő kalózfészkeket. Sokan bizonyára úgy gondolják, hogy a kalózok kora mindörökre letűnt. Bárcsak úgy volna! Vagyim Szavcsenko, egy óceánjáró hajó kapitánya nemrég újságíróknak elmondta, hogy hajóját a Dél- Kinai-tengeren kalózok vették üldözőbe, és a szovjet dízelmotoros hajó csak azért tudott megmenekülni, mert gyorsabb volt támadóiénál. Mellesleg, hasonló esetek nemcsak a délkelet-ázsiai partoknál fordulnak elő. Ismeretes például, hogy néhány évvel ezelőtt a Karib-tengeren érte kalóztámadás a Lvov és a Baku szovjet kereskedelmi hajókat. A középkorban különlegesen nagy veszélyt jelentettek a hajósok számára az Észak-Afrikában megtelepedett berber kalózok. A későbbi nagy spanyol regényíró, Miguel de Cervantes, a Don Quijote szerzője is a foglyuk volt egy ízben. Csak pár esztendő múltán engedték szabadon, amikor apja lefizette érte a borsos váltságdíjat. A kalózkodás nem szorítkozott az európai parti vizekre. Ősidőktől fogva űzték ezt a mesterséget a kínai partoknál, az Arab-tengeren, a Perzsa-öbölben, mindenütt, ahol fontos kereskedelmi útvonalak haladtak. Már kétezer évvel ezelőtt a buddhista kínai zarándokok említést tettek írásaikban a kalózokról. Marco Polo, a híres világutazó is találkozott velük India partjai közelében. Különösen virágzott a kalózkodás a XVI -XVII. században a Karib-tengeren. Az Újvilág felfedezése új, rendkívül gazdag kereskedelmi utakat nyitott meg, és a spanyolok monopóliumát rövidesen más nemzetek fiai kezdték elvitatni. Elsőként a francia kalózok léptek akcióba a Karib-tengeren. A XVI. század második felétől kezdve azonban az angolok, majd a hollandok játszották a vezető szerepet. A legígéretesebb zsákmány: a spanyol gályák, amelyek aranyat, selymet, drágakövet, szőnyegeket, tömjént... sőt beszélő papagájokat szállítottak. Ám a legeslegnagyobb zsákmányt a tengeri kalózkodás egész történelme során az úgynevezett „limai díj" jelentette. Ennek rövid története a következő. 1821-et írtak. Simon Bolivárnak, Dél- Amerika felszabadítójának a csapatai Peru fővárosához közeledtek. Akkortájt Lima számított Dél-Amerika leggazdagabb városának. Ősidőktől fogva felbecsülhetetlen értékek halmozódtak fel itt: aranyrudak és érmék formájában, az inkák legendás aranykincsének egy része, értékes egyházi vagyon, templomi kegytárgyak, gyűrűk, igazgyöngyök, gyémántokkal kirakott fegyverek, aranyszobrok. Mindezt a kikötő bejáratát őrző erődbe szállították, és felrakták a Bristolban bejegyzett Mary Dear angol vitorlásra. Parancsnoka a megbízható ember hírében álló skót William Thompson volt. A Mary Dear kifutott a tengerre, hogy eljuttassa az értékes rakományt Salvadorba. Az arany azonban hatalmas csáberő. A kapitány és matrózai az éj leple alatt berontottak a kormányzó és Lima püspökének a kajütjébe, és mindkettőjüket megölték. A hajóra felhúzták a kalózlobogót. A kincs további sorsát homály fedi. Mindenféle mendemondák jártak arról, hogy a zsákmányt elásták egy parányi szigeten, a csendes-óceáni Kókusz-szigeten, Costa Ricától délnyugatra. Mellesleg ez volt az a sziget, amelyet Stevenson híres könyvében „A kincses szigetben" leírt. Minden tengeri rabló ugyanazt akarja: zsákmányolni. De azért van köztük különbség. Egyik fajtájuk (franciául flisbus- tier-nek nevezik őket) bármilyen hajót megtámadott. Voltak viszont olyanok is (a corsair-ek), akik csak az ellenséges államok kereskedelmi hajóit rohanták le. A legismertebb tengeri kalóz az angol Sir Francis Drake volt, akit I. Erzsébet királynő mindenféle kitüntetésekkel elhalmozott, és „kedves kalózomként" emlegetett. .. A XX. század elején a tengeri rablók új fajtája jelent meg: a tengeri vadászok, angolul a ,,raider“-ek. Ők is hazájuk szolgálatában álltak, de nem egyéni meggazdagodásra törekedtek, hanem az ellenfél hajóinak a megsemmisítésére. 1914 nyarán német tengerelattjárók léptek akcióba, és az első világháború évei alatt sok utasszállító és kereskedelmi hajó esett áldozatukul. Különösen a második világháború idején indült virágzásnak ez a fajta kalóztevékenység. A német tengeralattjáró-flotta parancsndka, Dönitz tengernagy 1943 szeptemberében parancsot adott ki: „Tilos akármilyen formában megkísérelni az elsüllyesztett kereskedelmi és hadihajók legénységének megmentését, vagyis tilos kimenteni a fuldoklókat, mentőcsónakba segíteni őket, élelemmel vagy vízzel ellátni a hajótörötteket. A mentés ellentmond a tengeri hadviselés első számú szabályának, amely úgy szól, hogy az ellenfél hajóit legénységükkel együtt kell megsemmisíteni." Ez a hadparancs formális alapot teremtett a fasiszta Németország kalóz-tengeralattjárói számára ahhoz, hogy minden lelkiismeret-furdalás nélkül semmisítsék meg az ellenfelet. Ezek az acélcápák halált és pusztulást osztogattak az Atlanti- és az Indiai-óceánon, behatoltak a Fekete- és a Karib- tengerre. A sarkkörön túl megtámadták a szovjet kereskedelmi hajókat és a szövetségesek hajókonvojait. Még a kórházhajókat sem kímélték, lemészárolták a hajóroncsok között úszó túlélőket, elsüllyesztették a mentöcsónakokat. De ne maradjanak említetlenül napjaink kalózainak tettei sem. A kubai tengerészek 1981 nyarán a Bahama-szigetek térségében „kísértethajót“ pillantottak meg, amely teljes gőzzel haladt előre, és nem válaszolt semmiféle jelzésre. A hajó törzsét golyók lyuggatták át, fedélzetét vér borította. Mint kiderült, a jacht, amely a Khalil III. nevet viselte, valamivel korábban rádióüzenetet sugárzott, miszerint négy ismeretlen eredetű naszád támadást intézett ellene. A jelzést az Egyesült Államokban, Miamiban vették ugyan, de senki sem sietett a jacht segítségére. A hatóságok arra hivatkoztak, hogy nem tudták a jacht pontos koordinátáit. Korábban Havannától mintegy 70 mér- földnyire északkeletre felségjel nélküli motorcsónakok megközelítették és gépfegyverekből lőtték a Sierra Aransasu spanyol szállítóhajót, amely élelmiszerrel, textiláruval, gyermekjátékokkal megrakodva Kuba felé tartott. Nem sokkal a támadás után tűz ütött ki a hajón, és a legénység a tengerbe vetette magát. A banditák valóságos embervadászatot rendeztek: nyomukba szegődtek a menekülőknek, és robbanó töltetű lövedékekkel lemészárolták őket. „Minden alapunk megvan, hogy feltételezzük: a kalózkodás napjainkban súlyosan veszélyezteti a tengerhajózás biztonságát“ - állapítja meg legújabb jelentésében a Londonban székelő Nemzetközi Hajózási Szervezet. Csak az utóbbi két esztendőben 193 tengerjáró kereskedelmi hajó lett a kalózok zsákmánya. A nyolcvanas évek kalózai támadásaik színhelyéül előszeretettel választanak olyan térséget, mint Afrika nyugati partszakasza, a Karib-tenger, Szingapúr és Indonézia környéke, valamint a Földközitenger keleti medencéje. A kalózoknak sok kikötőben vannak saját beépített embereik a bankokban, a biztosító társaságokban, a vámhivatalokban, sőt a rendőrségen is. Ezek tájékoztatást adnak arról, pontosan hol horgonyoznak a különösen értékes rakományt szállító hajók. A rablás útján szerzett árut nyomban a kikötőkben, szinte a vámhatóságok szeme láttára vásárolják meg az orgazdák. A kereskedelmi hajók kapitányainak szövetsége egyfajta szolgálati szabályzatot adott ki, amely azt taglalja, mit kell tenni a kalóztámadások elkerülése végett. A szabályzatok nem óvnak meg a tengeri rablóktól. Tavaly csupán a malakkai tengerszorosban nyolc japán hajót fogtak el a kalózok. Legutóbb a Tie Maru tartályhajó esett kalóztámadás áldozatául: a rablók körülbelül egymillió jent emeltek ki a széfből. A délkelet-ázsiai vizeken tevékenykedő kalózok előszeretettel támadják meg a nagy vízkiszorítású japán hajókat, amelyek fedélzetén általában csak kis létszámú legénység tartózkodik. Mindez arra utal, hogy a kalózkodást korántsem sikerült felszámolni. Felmerül a kérdés: vajon kevés a rendelkezésreálló erő ehhez? A jelek szerint akadnak olyanok, akiknek érdekükben áll továbbra is fenntartani a kalózszindikátusokat és megkímélni azok vezetőit. (Szputnyik) ÚJ szú 15 ingyenes orvosi ellátást törvény biztosítja a mongol állampolgárok részére. Az egészségügy folyamatosan korszerűsödik, s - a mozgó egészségügyi szolgálat révén - az ellátás még a nehezen megközelíthető és a legtávolabbi körzetek lakói számára is elérhető. Hosszú út vezetett azonban a mostani eredményekig. 1925-ben - négy évvel a forradalom győzelme után - a gyógyító lámákon - szerzeteseken - kívül még mindössze 2 diplomás orvos és 5 felcser praktizált az országban. Az első igazi - 15 ágyas - kórházat is akkor létesítették a fővárosban, Ulánbátorban. S bár a lámaorvosok jól ismerték a sok esetben hatásos népi gyógymódokat, a himlővel, a pestissel, a vérbajjal, a nagyarányú csecsemőhalandósággal, valamint egyéb súlyos járványokkal és népbetegségekkel szemben tehetetlenek voltak. Ezért az új Mongóliában az egyik első sürgető feladat az volt, hogy megindítsák az orvosképzést és kiépítsék a szervezett egészségügyi hálózatot. Ebben igen sok támogatást nyújtott a már jóval több tapasztalattal rendelkező fiatal szovjet állam. Orvosokat, egészségügyi szervezőket és felvilágosító- kat küldött Mongóliába, a saját egyetemein fogadta a leendő mongol orvosokat, felcsereket. Az egészség- ügyi felvilágosító propagandamunkában részt vett A lámaorvosoktól a steril műtőig a haladó mongol értelmiség is. Kemény harcot vívtak az egészségügyi kultúra kialakításáért és a modern európai orvoslás befogadtatásáért A harmincas években szép számmal gyógyítottak a szovjet egyetemeken végzett mongol orvosok. Bevezették a különböző kötelező oltásokat, és sorra épültek a városi és vidéki kórházak. 1940-ben már 108 orvos praktizált, számuk 1970-ben 2259-re, 1980-ban pedig 3686-ra emelkedett. Mára már úgyszólván teljes egészében megszüntették a régen oly pusztító népbetegségeket, s a gyermekhalandóság a minimálisra csökkent. Jelenleg az országban több mint 4 ezer orvos tevékenykedik, a középfokú egészségügyi képzettséggel rendelkező szakdolgozók száma pedig 14 ezer. A kórházak száma meghaladja a 110-et, az ágyaké pedig a 14 ezret. A fővárosban 23, a megyékben átlagosan 3-6 kórház fogadja a rászorulókat. Mongólia legkorszerűbb egészségügyi intézménye a Központi Állami Kórház, amelynek hatemeletes épületében 10 műtő, intenzív osztályok, szakrendelők kaptak helyet. A 600 ágyas kórházat csehszlovák segítséggel építették. Sürgős esetekben rendelkezésre áll a mentő- és a légi mentőszolgálat is, városon és vidéken egyaránt. (MONCAME) 1984. V. 4. KALÓZOK ^ ' TEGNAP ÉSMA 1
