Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-05-04 / 18. szám
Lenin szerepében Alekszandr Kaljagin. Világszínház • A párizsi Chatalet zenés színház idén februárban és márciusban ú. n. orosz évadot készített elő. A színház vezetése egy régi hagyományt elevenített fel, hiszen ott 1909-ben a Gyagilev-balett is fellépett, és színpadán énekelt Satjapin is. A fesztivált Borogyin, Muszorgszkij, Rimszkij-Korszakov és mások operáiból rendezték. Érthető, hogy nem mindent a saját társulattal oldottak meg, hiszen vendégszerepeit Párizsban a genfi színház, ahol Ennosuku japán rendező állította színpadra a Ho- vanscsinát. Bemutatkozott többek között a bolgár opera, a moszkvai Bolsoj szimfonikus zenekara. Természetes, hogy ezúttal a Moszkvai Nagy Klasszikus Balett társulatát hívták meg. • Érdekes statisztikát tett közzé az Itt és Most című lengyel folyóirat. E szerint a legtöbb színház a Szovjetunióban működik, ahol 265 millió lakos járhat 596 színházba (egy színház tehát 445 ezer embert szórakoztat). A világ- elsőség Kanadáé, ahol 24 millió embernek 476 színházban játszanak (egy színház tehát 50 ezer embert lát el). Ezzel szemben Japánban csupán 140 színház játszik 117 millió lakosnak Az NDK- ban 171 színház üzemel, s egy színházra 99 ezer fő jut. Nagy- Britanniában 404 színház játszik 50 millió embernek. Lengyel- ország 72 színházat 57 millió ember látogathat (egy színház tehát 500 ezer embert hivatott szolgálni). Nálunk 62 színházi igazgatóság működik, de a társulatok száma 103, amelyek 92 épületben játszanak (egy színház tehát megközelítőleg 146 ezer embernek játszik). A csehszlovákiai magyaroknak játszó két társulat egyenként több mint 280 ezer ember kulturális igényeit hivatott kielégíteni. > A napilapok annak idején rövid hírekben közölték, hogy kiosztották a Szovjetunióban az 1983. évi állami díjakat. Több színházi teljesítményt, rendezői, színészi, drámaírói, operaénekesi munkát jutalmaztak, s köztük voltak a szovjet színházkultúra olyan egyéniségei is, akikkel néhány hónappal ezelőtt találkozhattunk Prágában és Bratislavában is. A drámaíró Mihail Sat- rov, az előadás rendezője, Oteg Jefremov és a főszereplő, Alekszandr Kaljagin, a Moszkvai Művész Színházban bemutatott jgy győzünk! című előadás alkotóiként részesültek ebben a díjban. Mennyivel konkrétabbá lesz mindaz, ami az ilyen hírek mögött van, ha nézőként már volt közünk mindahhoz, amit a kitüntetett művészek létrehoztak. Satrov Így győzünk! című drámájáról az állami díjak odaítélése után a Tyeatr című drámaművészeti folyóirat idei 3. számában a következőket írja:,,Publicisztikai dráma - a drámaíró és a színház így jelölte a darabot. Az előadásban így jelentek meg a kor politikai, gazdasági és filozófiai problémái. Mindez egyetlen személy Vlagyimir lljics Lenin köré sűrítve, akit Alekszandr Kaljagin személyesített meg. A színész sikerrel oldotta meg feladatát, közvetítette a lenini gondolatot. A MCHATmunkája pedig gazdagította színpadjaink leniniádáját. “ ‘ A dráma 1923. október 18-án játszódik, amikor a beteg Lenin visszatér Gorkijból, s a környezetében élőktől, dolgozóktól követeli, hogy ismét dolgozhasson. A dráma nem valamifajta történet köré épült. Olyan részei vannak, amelyek a lényegi konfliktust tükröző gondolati ív köré szerkesztve, mindvégig azt erősítik, emelik a kicsúcsosodásig. A gondolati ív két elemből épül. Az egyik a betegséggel küzdő, azt semmibe vevő Lenin erőfeszítése, hogy elérhesse a kitűzött célokat, a másik pedig a gondolatok harca az állam, a forradalom gyakorlatának konfliktuSZOVJET ÁLLAMI DÍJASOK sokkal teli megszervezése. Satrov írói teljesítményének értékét elsősorban az adja, hogy Lenin alakját maivá formálta, s ebből eredően emberi küzdelmek közben ábrázolta, miközben a forradalmi pátosz a színpadon inkább a kivitelezésben volt érezhető. A Lenint megszemélyesítő Kaljagin alkatilag is különbözik az általában eddig Lenint játszó színészektől. Nem fér bele a hősi típus sémájába, amelyet a rendezők konstruáltak. Jefremov rendezői elképzelései szerint nem a történelmi jelentőségű eszme megteremtője, a szovjet állam megszervezője jelenik meg a színpadon, hanem egyetlen hétköznap dolgozó, irányító és gondolkodó embere. Ebben az elképzelésben éppen az az izgalmas, hogy e munka és az eszme eredményeként milliók léte és tudata alakult át, s lettek maguk is részesei a történelmi átalakulásnak. Hétköznapjaikban a történelem. A dráma befejező jelenetében Lenin ezeket mondja: ,,Az utak járatlanok, s ennek meg kell nyilvánulnia. A legfontosabb, hogy ne tévedjünk, s a cél eléréséhez helyes utakat, módszereket és eszközöket találjunk. A pártnak, amely ellenségekkel van körülvéve, amely hihetetlen terheket vett a vállára, természetesen ez a legfontosabb. Senki sem kompromittálhatja a kommunistákat, ha önmagukat nem kompromittálják!“ Az így győzünk című Satrov-dráma talán a dolgok véletlen alakulása folytán jutott el hozzánk. Ugyanis nem minden esztendőben érkezik vendégszereplésre a Művész Színház, s éppen ezért Csehov Sirályával együtt az utóbbi évek legtöbb vitáját kiváltott szovjet drámáját látni kiváltság volt. A korunk létrehozta művészet nemesen emberi kiváltságainak egyike. (d-n) « erencsére mind a magyar mind a szlovák televíziónak van egy világszínház-sorozata, mely a világirodalom legértékesebb drámáit igyekszik bemutatni, így lassacskán megismerkedhet az ember néhány dramaturgiailag alapvető, korszakalkotó drámával is. Calderonnak Az élet álom című darabja is mindenekelőtt dramaturgiai szempontból érdemel megkülönböztetett figyelmet. Bizonyára ismertebb, többet játszott Calderonnak A zalamei bíró című müve, a korrajz, a történelmi háttér miatt, de a kompozíció és a dramaturgiai koncepció szempontjából Az élet álom az érdekesebb és elgondolkoztatóbb. A darabban Sigismondo herceget egy homályos jóslat miatt királyi apja gyermekkorától egy toronyban őrizteti. Egy napon aztán a már felnőtt ifjút titkon, álmában elhozatja a toronyból, aki aztán királyi pompa és hatalom közepette ébred fel. Az ébredés azonban a korábbi jóslatot látszik igazolni, mert a herceg kezdi élvezni a hatalmat és erőszakosságokra vetemedik. Ezért aztán visszaviszik a toronyba, ahol azt hiszi: uralkodása csupán álom volt, s álom volt mindaz, amit átélt. Ám ekkor pártütő katonák kiszabadítják öt a börtönből s megteszik vezérüknek. Sigismondo hadvezérként le is győzi a királyi hadat. Tanulva azonban korábbi ébredésén, most már derék, becsületes és nagylelkű uralkodó válik belőle, hisz nem tudhatja, hogy nem ébred-e fel megint egy sötét toronyban. Persze van még a darabban ezen kívül két romantikus szerelmi cselekményszál is, mely a szokásos bonyodalmak után végül is szerencsésen megoldódik. Ez a romantika a darabban. A filozófiai és dramaturgiai problémák Sigismondo történetében rejlenek. Calderonnál az a végső kérdés hogy igazán élünk-e, vagy csupán álmodjuk az életet s az igaz élet valahol máshol van. Mindez erkölcsi probléma nála: jóknak kell lennünk, akkor lehet, nem szakad félbe a szép álom. Dramaturgiailag az a fontos, hogy a toronyban kezdődik és a király reális indoklását adja a ténynek, miért él Sigismondo a toronyban. Majd elmondja a herceg kipróbálására készített tervét is. A herceg első ébredésekor tehát csak ö hiszi, hogy álmodik - s hogy az álomban mindent szabad - a többiek tudják a valót. Ugyanez a helyzet a darab végén is: csak a herceg Élet és álom (Dramaturgiai jegyzet) teszi fel a kérdést, hogy mi a való és mi az álom? A néző azonban tudja - mert reális a darab logikája, a cselekmény megindoklása -, hogy Sigismondo nem álmodik, hanem él, hogy mindkét élete valós. Mindezt azért fontos hangsúlyozni, mert mindez másképp is lehetne. Úgy is meg lehetne szerkeszteni a történetet - ezt, vagy egy másikat -, hogy a néző ne kapjon egyértelmű választ, mi az álom és mi a valóság. Tulajdonképpen ezt próbálta meg Passolini Calderon című darabjában. A cím nyilván Calderonra utal, Passolini átveszi ,,az álomnak tűnő valóságra ébredés“ motívumát, de a reális calderoni (sigismondoi) alaphelyzet nélkül. Vagyis az ő darabjában csak az ébredéseket látjuk - számszerint négyet -, de sohasem derül ki a köztük lévő kapcsolat. Melyik szereplő álmodja a többi álmot - tehát melyik a bázis-álom - vagy ha mind a négy ébredés álom, akkor mi közük egymáshoz és mi közük a valósághoz? Maróti Lajos találón mondja Passolini darabjáról, hogy „rossz dráma, de jellemző kordokumentum“ (Nagyvilág, 1975/1). Passolini ugyanis a saját kijelentése szerint a Hatalomról írta a művet, de ezekben az álomképekben bizony éppen a hatalom hiányzik. Passolini elképzelése talán az volt, hogy csak a hatalom áldozatait mutatja be. Csakhogy a hatalom nem elvontan uralkodik az embereken, hanem nagyon is konkrétan. A hatalom reális dolog. S az álmok megjelenítésének csak akkor van értelmük, ha azok valahogyan kötődnek a valósághoz. Elképzelhető tehát, hogy már nem a valót és az álmot állítjuk szembe a színpad realitásában, hanem csak az álmot prezentáljuk, de ha ezt nem csatoljuk vissza a színpadon kívüli élet realitásához, akkor a színpadi játék elveszíti az értelmét. Üzenete homályossá, megfejthetetlenné válik. Minimálisan úgy kell egy tiszta álmot visszacsatolni a realitáshoz, hogy a néző előtt végül is nyilvánvalóvá váljon: ki álmodja a látott álmot. Ez végül is lélektani tény. Álmodni álmodhatunk bármiről, de álmaink mindig kötődnek valahogyan valós életünkhöz és körülményeinkhez. S ami a legfontosabb: álmainkban mindig főszereplők vagyunk. Ugyanakkor a mélylélektan arra is felhívja a figyelmet, hogy még álmainkban is működnek bizonyos erkölcsi korlátok, tehát még álmainkban sem vagyunk képesek és hajlandók bármit megtenni. Viszont az álmok logikája gyakran be nem vallott vágyainkról, elnyomott énünkről tanúskodik. Passolini kudarcából tehát az a tanulság, hogy az álom mechanizmusának az ismerete nélkül és az álomnak a realitáshoz való valamilyen visszacsatolása nélkül nem lehet igazán jó „álomdarabot“ írni. MÉSZÁROS LÁSZLÓ ÚJ SZÓ 14 1984. V. 4. 3 I g '8 I Ü I § n >' 0 E 1 3 S'.si. o!8 S' <D 0) 4-» 'O > 0> sl ir o S < c c, I O) i) 8 § $ <3 •c §
