Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-04-27 / 17. szám
Julius Fucík JfflíJlKl. mm fflS-M Ma, 1943. május elseje van. És véletlenül olyan őrök teljesítenek szolgálatot, akik felöl nyugodtan írhatok. Szerencsém van! Hogy épp ezen a napon, megint kommunista újságíró lehetek, ha csak kis időre is, és jelentést írhatok az új világ harci erőinek májusi seregszemléjéről! Ne várd, hogy lengő zászlókról írok. Nem volt itt ilyesmi. Nem mesélhetek felemelő tettekről sem, amelyekről oly szívesen hall az ember. Itt, ma, sokkal egyszerűbb volt. Nem a tízezrek robbanó, sodró áradata ez, amely más má|us,elsejéken Prága utcáin örvénylett, nem milliók hatalmas tengere, melyet Moszkvában láttam, amint elárasztja a Vörös teret. Nem, itt nem láthatsz milliókat, de még százakat sem. Csak néhány elvtársat és elvtársnőt. És mégis, úgy érzem, nem kisebb dolog ez. Nem kisebb, mert szemléje annak az erőnek, amely épp most esik át a tűzpróbán. Keresztülmegy a leghevesebb tűzön, és nem porlik hamuvá, hanem acéllá edződik. Ezt a szemlét lövészárokban tartjuk, csata közben. A lövészárokban pedig terepszürkét hordanak a harcosok. Apróságokban mutatkoznak meg itt a dolgok. Ki tudja, megérted-e egyáltalán Te, aki majd egyszer olvasod ezt az írást, s aki mindezt nem élted át. Légy rajta, hogy megértsd! Hidd el, erősebbé tesz. A szomszéd zárka reggeli üdvözlete - két Beethoven-taktust kopogtatnak ki a falon - ma ünnepélyesebb, jelentősebb, s a fal is mintha zengőbben tolmácsolná. Legjobb holminkat öltjük magunkra. így van ez minden zárkában. A reggelit már teljes díszben vesszük át. A nyitott ajtók előtt elvonulnak a folyosószolgálatosok, kenyeret, feketekávét, vizet hoznak. Skorepa elvtárs két adag kenyér helyett ma hármat dug ide. Ez az ő májusi üdvözlete: egy gondos lélek cselekvő köszöntése. És mikor átadja, ujjaink egy pillanatra találkoznak. Beszélnünk nem szabad. A szemünk rebbenését is figyelik, de vajon a némák nem tudják-e megértetni magukat ujjaik segítségével? Zárkánk ablaka alatt nők sietnek az udvarra, a reggeli félórás sétára. Felmászom az asztalra, s a rácson át nézem őket. Hátha észrevesznek. Észrevették! öklüket emelik fel üdvözlésül. Viszon- zom. Az udvar ma sokkal élénkebb, s ez az élénkség egészen másfajta, mint egyébkor: vidám, boldog. A felügyelőnö semmit sem lát, vagy talán csak nem akar látni. És már ez is az idei májusi szemle tartozéka. Most jön a mi félóránk. Ma én leszek az elötornász. Május elseje van, fiúk, fiúk, csináljuk ma másképp, rajta, hadd bámuljanak az őrök! Első gyakorlat: egy-kettő, egy-kettó: kalapácsütést utánzók. Második gyakorlat: kaszálás. Kalapács és kasza. Némi képzelőerövel talán rájönnek az elvtársak, hogy ez azt jelenti: sarló és kalapács. Körülnézek. Mosolyognak, és nagy lendülettel ismétlik a gyakorlatokat. Megértették. így, fiúk, ez a mi májusi táborhelyünk, és ez a némajáték - ez májusi fogadalmunk, hogy ha kell, meghalunk, de hívek maradunk. Vissza a zárkába. Kilenc óra. A Kreml órái most tízet kondítanak, és a Vörös téren megkezdődik a szemle. Tartsunk velük, apa! Ott most az Internacionálét éneklik, most szerte a világon az Internacio- nálé harsog, zendüljön fel a mi zárkánkban is! Elénekeljük. Azután forradalmi dalok következnek, egyik a másik után, hiszen mi nem akarunk egyedül lenni, hiszen mi nem vagyunk egyedül, mi azokhoz tartozunk, akik most szabadon dalolnak a szabad ég alatt, de éppúgy harcolnak, ahogy mi harcolunk... Kik senyvedtek börtönök mélyén, Elvtársak, tudjuk, hogy gondolatban, Ti velünk, mind velünk vonultok A harci oszlopokban. Igen veletek vagyunk. Ilyenre terveztük a 267-es cellában az 1943. évi májusi seregszemle ünnepélyes befejezését. De valóban vége a szemlének? Hisz itt van még a folyosószolgálatos asszony, aki most, délután, az udvaron tesz-vesz, s közben a Vörös Hadsereg indulóját fütyörészi, meg a Partizán-indulót és más szovjet dalokat, hogy lelkesítse a zárkában hallgatózó férfiakat. És itt var> a cseh rendőregyenruhát viselő férfi, aki papírt és ceruzát hozott nekem, s most a folyosón strázsál, nehogy valaki meglepjen. És itt az a másik férfi is - voltaképpeni kezdeményezője ennek az írásnak - aki majd kicsempészi s gondosan elrejti ezeket a lapokat, hogy ha majd eljön az ideje, napvilágra hozza őket. Ezek az emberek a fejükkel játszanak. Az életüket kockáztatják, hogy hidat verjenek a bebörtönzött ma és a szabad holnap között. Harcolnak. Harcolnak adaadóan és félelem nélkül, minden rendelkezésükre álló eszközzel, ki-ki a maga helyén, ahogy a helyzet megköveteli. Egészen egyszerű, jelentéktelen emberek ezek, s annyira hiányzik belőlük a pátosz, hogy szinte fel sem ismerjük azt az élethalálharcot, amelyet értünk, barátaikért vívnak, s amelyben győzhetnek, de el is eshetnek. Tízszer, hússzor láttad már a forradalmi hadsereg dicsőséges felvonulását a májusi szemléken. Csodálatos látvány. De csak harcban lehet felmérni ennek a hadseregnek az igazi erejét, legyőzhetetlenségét. A halál egyszerűbb, mint gondolná az ember, és a hősiesség arcát nem övezi glória. De a harc kegyetlenebb, mint az ember gondolná, és kitartani s győzelemre vinni - ehhez mérhetetlen erő kell. Ezt az erőt naponta látod működése közben, de nem mindig ébredsz egészen tudatára. Hiszen minden olyan magától értetődőnek látszik. Ma megint tudatára ébredtél ennek az erőnek. Az 1943. évi májusi seregszemlén. A régi, nagy-békebeli május elsejére virradt. A madarak még csak csipogtak, fészkelődtek a Körút fáin. A homály éppen-éppen csak lehelte a föltartóztathatatlan diadalmaskodó fénynek reményét. A pesti utcák ilyenkor szokott csöndjét azonban elég háborgatás érte. Most szállingózott legsűrűbben a Városliget felől a mulató nép. A Szondy utcán egy négyes csoport jött. Két jó cimbora két lánnyal. Az egyik Zordukán Árpád vasesztergályos-segéd. A másik Damkó Elemér festőművész-növendék. Egy kapu előtt állottak meg most véglegesen:- Nem várnátok meg a kapunyitást velünk? - javasolta a festő: - Azzal is kevesebb a kockázatotok, ha a házmester nem árul be anyátoknak, hogy most érkeztetek haza.- Anyánk? Na nem mondom! - csacsogta az egyik lány: - Abból a sok becsületsértésből, amit ránk rak, megélne egy járásbíróság egy évig. De az a húsz pofon, amit apuci helyez el rajtunk, ha nem nagyon részeg és felébred! Az a beszéd! A házmester kicsoszogott, és tudósítása eloszlatta a feszültséget és aggodalmat. A lányok édesapját még nem volt szerencséje beereszteni, mind ez ideig. A két lány megkönnyebbülten surrant be a házba.- Na! - szólt a festő, nyurga, de vállas fiatalember, a köpcös, de bikanyakú, nehézsúlyú vasesztergályosnak: - Na mégy tüntetni?- Kéne! - bólintott Zordukán: - De nem túlnagy a kedvem. A Váci út tetejéről indulok a gyártelepről a szaktársakkal. Most még villamos sincs. Kutyagoljak? Vagy fizessek konflist? Azt hiszem, nem dől össze az ég, ha elmaradok a kivonulásról. Legföljebb azt hiszik, benyaltam. Mit gondolsz?- Ha neked nem fontos? Nekem aztán nyolc! - vont vállat Dankó, a festönöven- dék: - Gyerünk, kávézzunk meg valahol. Nekem az ivásból elegem van!- Mehet! - egyezett bele a vasesztergályos. Körúti kávéház bádogvirágos teraszán foglaltak helyet. A villanykörték még égtek. Kínos, nevetséges volt a szerepük a hajnalban. Mintha halálraítéltek hencegnének. A terasz több asztalánál ültek. A legvégében nagy, hangos mulató társaság sörözött. Azaz locsolta az italt, és marhaságokat ordibált meg művelt. Egy részeg pofa fogadásból a márványasztal közepére állt fején. A gumirádlik, konflisok egyre-másra kattogtak végig a Körúton. A járdán elég járókelő bukkant fel egyre. A vasesztergályos három évvel volt idősebb a festőnél. Ez a korkülönbség most nem látszott már meg közöttük. Valaha annál jobban számított. A két cimbora földi volt. Óriási vidéki bányatelepen születtek mindketten. A Zordukán apja bányamunkás volt. A Damkóé bányaaltiszt. A házuk tőszomszédságban álltak, és a két fiú a porban- játszástól fogva tartotta rendületlen a puszipajtásságot. Az idősebb és rettentő Tersánszky Józsi Jenő erős Zordukán megoltalmazta a kisebb Damkót mindegy gyermekkori kocó- dásban.- Hej! Emlékszel nálunk, otthon a május elsejére? - kavargatta haboskávéját a festő. - Kétkilométeres út, a bányáig, a tárnáig, csupa nyírfagally! Nyírfaszag volt az egész város. És éjjel, amikor a bányászok elindultak a mécsessel. Be gyönyörű az! A legények szalagos nyírfát állítanak az udvarokra. Itt Pesten semmi sem volt még a május elseje, amikor nálunk már olyan ünnep volt ez! Olyan nagy nap!...- Mit nap? Három nap! - Dörmögte közbe a vasesztergályos. - A tyúkok is bekönforoltak az udvaron a vörös május előtt és után egy nappal... De mit akar ez a sok rendőr ott? Nézd csak! A Körútnak egyik mellékutcájából nagy sor rendőr vonul elő. A parancsnokuk rém idegesen kiabálta a vezényszavakat nekik. Végül is egymástól alig néhány lépésre kordont állíttatott velük a Körút mindkét oldalán. A kávéhá; belőlük vagy három.- Én tudom, miért vezén' ide! - mondta a festő: ^Ta egyetlen helyen zavartátok r Betörtetek néhány kirakatot tatok néhány alakot. Már fizettek is. Éppen szültek. A Körút hosszán egyre a járókelő a járdán. A re bizonyos helyen, egyszerre i a Körúton. Különben azon c közlekedhettek szabadon. Most mozgolódás támadt-Jönnek a vasasok! Itt a vasasok! - Ez a két m szájról szájra.-Te! Üljünk beljebb, hot nek észre a sorból. De r a tüntetést! - javallottá fe jának. Ezt tették. A terasz kiszögeléséhez I kis asztal mellé. A kocsiúton már dübörgc menete. Kifogástalan, szinte rendben vonultak hatos s csapták egyszerre a lábuké nadrattázott előttük rezes zt is, valami szívszorító döbt a Körút levegőjében. A festő megigézetten mer csiútra. Ránézett cimborája tergályosra. Majd ezt mákot- Ez a nagy dolog! Ez s a jövő! Én érzem!... És egyszerre tele lett a : nyel. A vasesztergályos lomha lassan emelkedtek:- Gyere! Illik velük menni Rosszul tettem, hogy elmar;- Gyere!- De nézd! Nem eresztei a rendőrök! - aggályoskodc- Bízd rám! - vetette olda esztergályos.- De én, hát én?... vonak- Gyere csak! Te is közit - mordult rá cimborája. Áthatoltak a teraszon, a járda járókelőin. És pont & szaladtak neki. A vasesztergályos elmer lette, mintha ott sem állana, kötelességszerűleg elébe ta- Tilos kérem az átjárás!- Jó, jó! - bólintott mosol' esztergályos: - de én közit és ő is! Azzal, minthogy a rendőr állotta útját, a vasesztergál megkapta a két karját, levet és félretette útjából. A rendőr még meg sem t; szavát. Már az úttesten át csatlakoztak. Juraj Hovorka: ÉNEK A BÉKÉRŐL József Attila MÁJUS A rengő lomb virágban ég, és készül a gyümölcsre, a nyílt utcára lép a nép hogy végzetét betöltse. Iramlanak a bogarak, friss jelszavak röpülnek. S az aranyba vont ég alatt,- mert beköszönt az ünnep, - a szabadság sétára megy. Hős népe ágat lenget, s ő kézenfogva vezeti szép gyermekét, a rendet! MIKOR AZ UCCÁN ÁTMENT A KEDVES Mikor az uccán átment a kedves, galambok ültek a verebekhez. Mikor gyöngéden járdára lépett, édes bokája derengve fénylett. Mikor a válla picikét rándult, egy kis fiúcska utána bámult. Lebegve lépett - már gyűlt a villany s kedvükre nézték, csodálták vígan. És ránevettek, senki se bánta, hogy ő a szívem gyökere-ága. Akit ringattam vigyázva, ölben, óh, hogy aggódtam - elveszik tőlem! De begyes kedvük szivemre rászállt, letörte ott az irigy virágszált. És ment a kedves, szépen, derűsen, karcsú szél hajlott utána húsén!
