Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-04-20 / 16. szám
tszonnégy órával le elcsodálkozott, ég mennyi idegen z kissé lehangolta, lit, az AJTO-hoz a eljutni, és nem- arr/a, hogy bejus- ott állt meg, mint izelött. Az AJTÓ luszonnégy órával hányán voltak itt ipi esetből, inkább ndesen az AJTÓ Tii köze az egész- ta, hogy majd csak -t, esetleg belülről, /árakozott és leste it, amint komóto- itót. Minden csen- lotta szabálytalan >re lüktetését a kis- Márpedig csodák m bánta volna, ha n az AJTÓ-ja mö- ís volt. tolta - nem azért leljek, itt pocsékol- Határozott moz- rÓ elé. Izgatottan lazította nyakken- kilincset. A hideg tás alatt lehútötte. ni a kilincset. Meg- © erősebben kel- g könnyű ezt meg- séggel sincs min- Még pár pillanatig itienül szorongatta nt akinek minden Meresztette. irogtak B. B.-ben? Megtörtén, lassan són, de nem volt it keresni a poros ■anolyan volt, mint utcára, ugyanúgy, fal ezelőtt. A nap eső. Az utcákon ló emberek tapics- nelyek egyre na- tn gondolt az ott- !, de ez csak a ki- n átázott az inge, nem törődött az elálló fülű, csúf semyők alatt. Az ak a szivárványra, tetők fölött tündö- sztgette is a sze- t. Bosszúsan rug- Minden percben n lépésnél. Gyáva ísak az AJTÓ járt íem kérdezte meg deg ruhája kelle- jadt rá. Két hétig lőgyulladása lett. lett, ezért el kellett t a kudarcot soha majd elfelejteni, sodák sincsenek, karriert futott be. an még el-elpirult, ett el az útja... JANA SIMULCÍKOVÁ Végre nyílt az ajtó, amelyen Erika az előbb bejött, és megjelent az apja. Erika belenézett a friss levegő hiányától megsápadt arcába, és a nyakába ugrott. Kis idő múlva az apja megszólalt:- Kicsit tovább tartott, míg ideértem, nem számítottam rá, hogy a kapu zárva lesz. A kapus csak hosszú rábeszélés után engedett ki. De csak azzal a feltétellel, hogy azonnal visszamegyek. Erika odaadta apjának a borítékot, az kivett belőle néhány bankjegyet, és átadta neki.-Tedd el, hogy a legközelebbi napokban ne kelljen a betétkönyvről kivenned... - majd hozzátette: - Azt hiszem, a sebész már feni rám a kését. Ha nem sikerülne a műtét, Gabika tudja... Erika félbeszakította:- Ugyan, apa...- Igazad van, minek erről beszélni. Az apja ránézett a bőröndre. Lesoványodott arca felragyogott. - A kislányaimért mész, ugye? Nem fognak fölengedni. Most nagyon szigorúan veszik. A bőröndöt elviszem a szülészetre én magam, te meg addig várakozz az épület előtt. Búcsúzóul futó csókot lehelt Erika arcára, s intett neki, hogy maradjon addig, míg ő el nem megy. Szemmel láthatólag igyekezett, hogy délcegen, fürge léptekkel távozzon. Kis idő múlva Erika is elindult az apja után végig a nyomasztó folyosókon. Nem bírt szabadulni attól az érzéstől, hogy valami helytelen dologban segédkezik az apjának. Kint nem is kellett sokáig ácsorognia. Szerencséje volt. A taxisofőr - aki éppen most hozott be valakit, megígérte, hogy a parkolóban megvárja. Erika nem akarta, hogy az időt a mentőautóra való várakozással töltsék. Aztán megpillantotta Gabikát. Méltóságteljesen lépett ki az épületből, a takaróba bugyolált kicsit magához szorítva, s a másik kezében ügyetlenül fogta a bőröndöt. Arcán a csalódottság árnya futott keresztül, hogy nem látja Ivánt.-Teljesen hulla - mondta Erika, alighogy üdvözölték egymást, és elvette nővérétől a bőröndöt. - Tegnap óta még nem volt ideje kijózanodni.- Annyira ünnepli a lányát? - csodálkozott Gabika. - Vagy a bánatát fojtja italba, mert nem fia született?- Ugyan, dehogyis! örül. Tisztára meggabalyodott - bizonygatta Erika hevesen. Gabika a maga módján fejezte ki örömét. Teje, mondta lelkendezve, annyi van, hogy más babákat is tápláltak vele, Pavlínka pedig gyönyörű. Egyáltalán nem olyan vörös, mint Alenka volt az első napokban, inkább barna, mintha le volna sülve. A szeme mint a szivárvány színeiben játszó égszínkék üveggolyó, amivel a gyerekek játszanak tavasszal, a szájacskája pedig szív alakú. Erika ekképpen megismerkedve az anyai boldogsággal, olyan izgalomba jött, mintha magának is része volna benne. Elfutott a taxiért és megkérte, hogy a kocsival álljon a kórház főbejáratához. Útban hazafelé mindenről értesült, ami a kórházban történt. Kapóra jött neki, hogy nem kell beszélnie. Ugyanis nehezen tudná megmagyarázni Gabikának - állapította meg magában szégyenkezve -, hogy otthon nem készült fel Pavlínka fogadására. Még csak a cumisüvegeket és a cumikat sem főzte ki, ki sem porszívózott, és persze nem is főzött meg. Tulajdonképpen gondolni sem volt rá ideje. Igyekezett jóvátenni, ami még jóvátehetö. Megkérte *Részlet A nyakigláb lány című regényből a gépkocsivezetőt, hogy álljon meg az önkiszolgáló élelmiszerbolt előtt, és a boltban telerakta a kosarát mindennel, ami csak a keze ügyébe került. Hadd lássa Gabika, hogy nem sajnálja a pénzt, s képes rá, hogy a nővére házi kisüzemi termelését kollektiven dolgozó nagyüzemmé alakítsa. Az elképzelése is megvolt hozzá. Egy nap alatt, mondjuk, megfőznek négyféle ételt, egész hétre, egy további napra betervezik a heti nagymosást, pénteken estefelé közösen elvégzik a takarítást, s a többi napon mindenki a személyes érdeklődésének megfelelő, vagy egy közösen szervezett vonzó tevékenységnek szentelhetné az idejét.- Ma darakása lesz vajjal és csokoládéval - jelentette ki aztán sokkal szerényebben, mikor szuszogva másodszor tért vissza a taxihoz, ölében cipelve az árut.- Ivan majd megköszöni! - fejezte ki nemtetszését a nővére.- Tessék! Az üzemi konyha ajtaja nyitva áll előtte!- jegyezte meg Erika hangosan, és már elő is készítette a taxisnak szánt külön borravalót, amiért olyan készségesen vállalta a gólya szerepét. ★ Ivan felöltözve, megborotválkozva várta őket, gyűrött ábrázata ragyogott a boldogságtól, s örömét Erika egy cseppet sem találta színleltnek. Forrón magához szorította Gabikát, mint ahogy az egy boldog apához illik. Ebben a pillanatban Pavlínka figyelmeztetett a jelenlétére, akit Gabika az előbb mint egy csomagot letett a hevemre. Panaszosan nyekeregni kezdett, amiért senki sem vesz róla tudomást. Mindhárman - egymást igyekezve megelőzni - odaugrottak, de míg Ivan és Erika félszegen kissé hátrább álltak meg, Gabika a tulajdonos büszkeségével kicsomagolta Pavlínkát a takaróból és a sapkáját is lehúzta, hogy megmutassa fejecskéjén a finom kis fekete hajat. Ivánt azon nyomban elfogta az apai büszkeség.- Gratulálok - szólt Gabikához. - Ez valóban művészi alkotás. Hanem az eleven kisbaba - tanújeléül annak, hogy nem csupán gyönyörködésre termett - nyugtalanul forgatni kezdte a fejecskéjét jobbra-balra, mint minden csecsemő, amikor a táplálék forrását keresi.- Ó, igen... hát persze. Papizni fogunk. Mindjárt...- beszélt hozzá Gabika, s hangjának új, dallamos színezete volt. Úgy hangzott, mint a tavaszi gerlebúgás. Hófehér, tisztaságtól illatozó pelenkát hozott, kipólyázta Pavlínkát, s arcával a kicsi gömbölyű hasacskájához közelített, hogy a meleg érintés győzze meg róla: nemcsak álom az egész. Aztán az újszülöttet gyorsan becsomagolta, mire határozott, egyre erősödő tiltakozás harsant, a parányi kezek ökölbe szorultak és mozgásba lendültek, mintha az ütemet vernék a harsány hangú énekhez. Erika lassan, kelletlenül elindult a konyhába, és Ivánt, kettesben maradva a feleségével - akit teljesen lekötötték az anyai kötelességek -, hirtelen elfogta az idegesség.- Akkor hát megyek - hallotta Erika a nyitott ajtón keresztül a hangját. Gabika meglepődött.- Hová? Hisz Erika már készíti az ebédet.- Inkább majd eszem valahol egy káposztalevest. Tudod, ittam egy keveset, és most kívánom a savanyút. A városban megveszem a kádat, a mérleget, meg mi is kell még? Nézek kocsit, és este összerakom a régi gyerekágyat... - ígérte buzgón, csakhogy minél előbb elmehessen hazulról, ahol immár fölöslegesnek érezte magát. Pavlinkának valahogy nemigen tetszett a szülői ház, hangos bömbölésbe kezdett, s órákon át sírt. Hasztalan adogatták a nővérek kézről kézre, csitítgatták, dugdostak cumit a szájacskájába. Csak estére csendesedett el, az apja karjában. De akkor már megfürösztötték az új kádban, olajjal bekenegették, és jó étvággyal teleszívta magát a finom anyatejjel.- No látod - jegyezte meg Erika, amikor Ivánt a tévé előtt találta bóbiskolva, az ölében Pavlínkával. - A gyereknek születésétől mindkét szülőre szüksége van. Ivan némán fölemelkedett, és a kicsit odavitte a heverő- höz. Mintha már szóra sem érdemesítené Erikát. KOPASZ CSILLA fordítása DANIEL HEVIER-tói és -ig Elnézem ezt a kockás inges férfit, hogyan gyakorolja a liftben, a fényreklámok égboltja alatt, a nyúlketrecek előtt, a külvárosokban, a szülőszobák üvege alatt, a benzinkutaknál, a húsért sorakozók között, a forgóajtókban, a nyitott újságok mögött, otthon a rekamién, éjjel egy taxiban, a zuhanyrózsa ezüstszín esőjében, a fogorvosi székben, a vadászpuska távcsöve mögött, mindenkor és mindenütt,-tói és -ig tartó útjai során az élet mindennapos félelmetes, fárasztó, kegyetlen, mégis gyönyörű mesterséaét. TÓTH LÁSZLÓ fordítása Július Polák: A régi és az új város izorultunk már a nagy- Erős havazások, go- :ak. A kishonyha vé- g a csirizeit kisablak él rohamait. Hanem itt erős, barna ajtó óvta dörgésnek hallott rajta sen. Lassú, megfáradt itt, de a kopogtatásba ladta. Négyet ütött az s ujjaival. Erről mindig ►- mondtuk majdnem- hagyta helyben egyló estét! - állt meg az Na, hasznos-e? a hasunk után járunk mellől édesapám. Kö- |ta a leveses fazekat, s tette, s a vendég felé :, András bátyám!- biztatta apám is. ásával, az enyém már sorált? k hoztak egy kis kós- a rossz malacot. ótlan, de hát én úgyis togattam. Nem olyan lint amikor egy ültő soltam nyolc-tíz töltött lőnek, ugye? —*. gondolkozott az ideghez még messze jár! Hiszen tudod, te is jártál odakint. Már ugyan Szibériát nem tapasztaltad. Mert az az igazi. Meg-megállt kezünkben a kanál. Figyeltünk.- Persze mindent szokni kell. Az ember meg olyan, hogy mindent meg tud szokni. Jobban, mint az állat. Azok ott föl ANNUS JÓZSEF sem vették ázt az ormótlan hideget. Ilyen időben kiskabátban jártak. Még Lenin is...- András bácsi látta Lenint? - kapta föl a fejét a húgom.- Hohó, Erzsikém! Hogy láttam-e? Két hónapig őriztem én a palotáját! Már, ugye, nem egyedül, de én voltam a na- csalnyik. Szóval a parancsnok. Hanem úgy kezdődött ez az egész dolog, hogy bejött a lágerbe egy oficér, oszt aszondja: no emberek, ki akar felcsapni Lenin katonájának? Ki az a Lenin? Azt mondja, hogy az orosz Kossuth Lajos. Nahiszen, akkor megyünk! Mehetünk is. Puska, muníció, elemózsia, minden. Be is vetettek bennünket mindjárt. Akkor már vagy három hete kergették a fehér labancokat a Balhés tó körül. Hanem mink oszt egy délután elláttuk a házszámjukat. Hogy ezt elvégeztük, átvezényeltek bennünket Pé- tervárra. Édesanyám kibontotta a héjában sült krumplit a takaróból. Kínálta az öreget ebből is. Vett belőle. Kicsit labdázott vele, hűtögette. Aztán lecsipkedte a bundáját, a vállam fölött az asztalhoz nyúlt. Sóba mártotta a krumplit, s ette lassan, jóízűen.- Finom ez, akárki akármit mond. De sokat ért ez akkoriban!- Hogy volt aztán? - sürgette a mesét húgom.- Hiszen azt mondom. Egy alkalommal, amikor éppen én voltam a sztrázsa a palota előtt... Gyönyörű épület volt ám az, halljátok. Tán még a Ferenc Jóska házánál is szebb, mert azt is láttam. Ennek tizenkét hatalmas márványoszlop tartotta a gangját. Az utcafrontra kereken hetvenhét vörös csillag világított! Nacsak, elég az hozzá, ott lépkedek a strázsán, szedegetem a bakancsot, mert ott aztán tényleg hideg volt. A lábbeli meg bizony hitványka. Majdnem úgy jött ki, hogy csizmában járok, mezítlábos nyomot hagyok. Nacsak hajnal felé ballag föl a lépcsőn egy csöpp ember. Nálam is alacsonyabb, kis szakálla van, fekete báránybőr sipka a fején. „Sztoj!“ - kiált rá a társam, egy Furák nevű apátfalvi illető. Hanem én lekaptam azonnal: ,,Ne kapkodj már Fe- rus, az istenedet. Hát nem látod ki jön? Lenin!“ Mert valójában ő volt. Én aztán jelentettem neki szabályosan, ahogy valamikor tanultam: Hapták, tenyér a nadrágvarráson. Megveregette a vállam, s nagyon barátságosan kérdezte: „Hová is való maga, András?“ „Én, jelentem, Leiére, Makó mellé.“ „Ahá, szóval magyar?“ „Igenis“.- Lenin tudott magyarul? - ámult a húgom.- Hogy tudott-e? Méghogy ő ne tudott volna? Tizenkét nyelven beszélt. Magyarul is csak úgy tudott, mint te vagy én. No, elég az hozzá, azt kérdezi, tőlem: „Oszt nem fázunk András?“ „Hát mitagadás, tekintetes Lenin elvtárs, a kezünk meg a lábunk egy kicsit. Ugye, mifelénk csak nem ilyen goromba a tél.“ „Na várjon csak!“ - avval benyúlt a zsebébe, kivett két olyanforma sült krumplit, mint ez itt a szélén. A markomba nyomta. „Ez igen! - mondom neki. - Hanem ne osztogassa már el, hát magának mi marad.“ „Vegye csak el nyugodtan - azt mondja -, marad még nekem. Pakolt az asszony rendesen.“ „Na, ez fölmelegít“ - mondom.- „Igen, igen, de mi lesz a lábával? Nézzük csak azt a bakancsot.“ „Elég jó kis lábbeli ez..“ „Jó ám, csak nem ide. Jöjjön velem!“ Tétováztam egy kicsit, de aztán intettem a komának, hogy álljon a nagyajtóhoz, én meg elindultam Lenin után. Vagy százig való lépcsőn mentünk fölfelé. Egy olyan nagy szőnyeges, csiliáros terembe vezetett. Leült egy székre, engem is leültetett. Aztán azt kérdezi: „Hányas lába van?“ „Olyan negyven körül.“ „Na, akkor ez éppen jó lesz!“- avval nekihajol fűzi kifelé a saját bakancsát.“ „Na, de ne csináljon már ilyet- mondom neki. - Az enyémnek már alig van talpa...“ „Éppen azért. Tanuld meg, fiam, hogy mindig annak kell a jobb lábbeli, aki a nehezebb strázsát állja!“ Hiába szabadkoztam, csak rám erőltette a jó kis bakancsot. Mert jó volt, az biztos. Békanyelves. Nem folyt abba be a viz, ha nyakig ért is neki. A talpa is rendben levő, nemrég verethetett rá fémtalpat, a faszögek még egészen látszottak. Illett is, kapcával éppen passzentos lett az én lábamra. Ki is tartott az nekem végig, tán még haza is abban jöttem, úgy vélek rá.- Még most is megvan? - kapott a szón a húgom.- Lehetséges... Ámbár alighanem az ólpadláson volt az is, amikor az udvar leégett.- Milyen kár. Képzelje, ha megvolna! Lenin bakancsa...- Hát ugye, nem mondom, Ámbár sok lábbelit szétosztoqatott ö... LENIN (ATOM JA
