Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-04-13 / 15. szám
N emcsak az arcára, a szavaira is jól emlékszem: „Én egy öregasszony vagyok, drágám... - írta Erzsinek. - Sokat vagyok egyedül, de ezt is jól viselem, emelt fővel, egy kis büszkeséggel... Hidd el, a legnehezebb kibírni azt az öregséget, mely fiatalsággal áltatja magát." Ott ült a tolókocsiban a színpad bal felén, feketében, világítóan fehér hajjal, rezzenéstelen, alabástrom arccal, szombat délután, valamikor három évvel ezelőtt. Vlasta Fabiánová a Macskajáték Gizáját játszotta a prágai Tyl Színházban. Emlékszem, úgy ült a kocsiban, hogy egy pillanatig sem kételkedhettem bénaságálban, úgy beszélt, hogy szavaiból áradt a higgadtság, a céltudatosság, de jóízű nevetése mögött vibrált a magány, mert ha gondtalan is volt Giza élete ott Garmisch-Partenkirchenben, a szíve mélyén mégis úgy érezte: Budapesten maradt nővére mellett lenne csak igazán jó a közérzete. Giza és Erzsi telefonbeszélgetéseit már csak az emlékezet és a filmszalag őrzi - Dana Medrická váratlan halála egy megismételhetetlen sikersorozat végére tett pontot.- Sosem felejtem el azt a napot - kezdi mesélni Vlasta Fabiánová. - Tavaly volt, január tizenhetedikén Éppen hogy csak befejeztük Budapesten A csoda vége című film forgatását Vészi Jánossal. Dana már az utolsó napokban is összeszoritott fogakkal dolgozott. Aztán olyan rosszul lett, hogy kórházba kellett szállítani. Ez volt tizenhetedikén. Akkor még mindketten hittünk benne, hogy ősztől majd az Új Színpadon játsszuk tovább az Örkény- darabot. Egyikünk sem sejtette, mi következik... Nem volt olyan nap, hogy ne mentem volna be hozzá a kórházba, de a családtagjaihoz hasonlóan én sem jutottam be a szobájába. Amikor meghalt, huszonegyedikén azt mondta a nővér, hogy hallotta Dana utolsó szavait. „ Tudja, akkor már eszméletlenül feküdt - súgta bizalmasan -, s szemrehányást tett magának, mert megölte a macskákat." Hát persze: a nővér semmit sem értett ebből, hiszen nem látta a Macskajátékot. Okkal feltételezte, hogy Danának otthon macskái lehettek. Csak én tudtam, mit jelentenek ezek a szavak. Mi ugyanis szent ígéretet tettünk egymásnak, hogy soha, de soha nem mondjuk le az előadást, mert annyira szerettük. A többi szerepben új és új arcok tűntek fel körülöttünk az évek során, de mi egyszer sem voltunk fáradtak a darabtól. Pedig gyakran volt olyan szombat-vasárnap, hogy négyszer játszottuk. Pontosan tudom: négyszáztizenkilenc- szer tűzték műsorra a Macskajátéés nehéz, nagy ezüst poharakban a fehér bor is.- Talán arra is emlékszik még, mit érzett, amikor először olvasta el a Macskajátékot.- Hát hogyne! - csattan fel a hangja. - Azt, hogy életem legnagyobb szerepe vár rám. És azt is megéreztem, hogy én leszek Giza.- Miből?- Abból, hogy tudtam, Erzsi szerepe egyenesen Danáért nyúlt. Szóval elolvastam a könyvet és leültünk beszélgetni. Jól figyeljen! Dana rám nézett, s csak annyit kérdezett: ,,na, mi van?" Én rögtön tudtam, mire gondol, hiszen ismertem öt, a leikébe láttam. Meg volt hatódva a darabtól, nagyon jól tudta, mit tart a kezében. Elolvastam, mondtam hosszú hallgatás után. Te leszel Erzsi, majd meglátod, tettem hozzá. „És Gizához „NEM MONDTUK LE SOHA" Prágában - Vlasta Fabiánovánál-< kot, de mi minden alkalommal úgy viselkedtünk, mint Pavlov kutyája. Hét eiött egy perccel, mielőtt a függöny felgördült volna, összefutott a szánkban a nyál. Kitárt ablak mellett, meleg, márciusi napfényben ülünk a Moldva- parti lakásban. A falakat mennyezetig érő könyvesszekrények takarják el, házi színészmúzeumnak nyoma sincs a lakásban. Mindösz- sze két arc néz ránk a könyvek közül: Bohumil Záhorsky, a férj és Dana Medrická, a barátnő. Vlasta Fabiánová élénk színű, földig érő ruhában ül a kanapén, s bár arcán nyoma sincs festéknek, szeme alatt egyetlen ráncot sem fedezek fel. Mozdulatai fiatalosak, hangja közvetlen. Ha szüksége van valamire, csak kiszól a konyhába és Lyda asszony, az unokanövére pillanatok alatt eleget tesz kérésének. így kerül az asztalra a pirított burgonyaszirom mit szólsz?" - kérdezte. Erre azt válaszoltam: ez lesz életünk legiz- galmasab szerepe. „De te inkább Erzsit játszanád, ugye?" - csillant fel a szeme. Ne félj, én Gizából is főszerepet csinálok, majd meglátod, mondtam nevetve.- Szóval „harcba szállt“.- Igen, egyetlen célom volt: Erzsivel egyenrangú szerepet faragni Gizából. Hogy rettentő nagy feladatra vállalkozom, azt tudtam, hiszen három órán át mozdulatlanul ülni a tolókocsiban, nem gyerekjáték. Soha ilyen nehéz szerepem nem volt még. Mozdulatok nélkül, visszafogott gesztusokkal játszani pokoli nehéz dolog. S mindennek tetejébe még csak nem is nézhettünk egymás szemébe. Mindketten mondtuk a magunkét anélkül, hogy kontaktusban lehettünk volna. Mi, akik több mint húsz éven át egymás tekintetébe kapaszkodtunk... Ha a pró„Egyedül maradtam... bákon véletlenül összenéztünk, Székely Gábor, a darab vendég- rendezője már ránk is szólt: vigyázat, határvonal húzódik köztetek. Giza Nyugat-Németországban tartja a telefont, Erzsi Budapesten. Sokáig tartott, amíg megszoktuk ezt a paradox helyzetet. Székely Gábort mindketten nagyon szerettük, minden kívánságát respektáltuk, mert éreztük, csodákat művel. Az első nagy siker a főpróba volt. Sohasem tolongott még annyi ember a kulisszák mögött. Mindenki visszafojtott léleqzettel fiaveit bennünket. És a siker később sem maradt el. Minden egyes előadás után hosszú percekig zúgott a taps. Emlékszem, amikor műsorra tűztük a darabot, az igazgatónk fanyalogva fogadta az ötletet. Állandóan azt kérdezgette, kit érdekel majd az öreglányok élete. Az előadás minket igazolt, akik első perctől fogva hittünk a Macskajáték kirobbanó sikerében. És ami meglepő volt: minden előadáson legalább annyi fiatal ült a nézőtérben, mint amennyi idős ember. Úgy vélték, egyszer talán velük is megtörténhet mindaz, ami a két Szkalla lánnyal, hogy elszakadtak egymástól. «- Évekkel ezelőtt Budapesten is vendégszerepeitek a darabbal. Örkény István is látta az előadást?- Sajnos, nem. Akkor már súlyos beteg volt. Sosem felejtem el: a szállodai szobában Örkény levele várt bennünket. Meg egy csodálatos virágcsokor és egy halom kozmetikai cikk. Micsoda figyelmes volt! Arra kért, látogassuk meg, s mi boldogan tettünk eleget a meghívásnak. Azt mondta, ha meggyógyul, eljön és megnéz bennünket Prágában. Mert hallott a sikerünkről... Hiába vártuk, nem javult az állapota. Csendben maradunk. A magas, szép arcú asszony egyenes testtartással az ablakhoz megy. A Moldvát nézi talán? Vagy a felszálló sirályokat? Nem tudom. De sejtem, mire gondol. Aztán megfordul és újra a szemembe néz.- Egyedül maradtam - mondja halkan. - A férjem után a legjobb barátnőm is itthagyott. Olyan vagyok, mint egy fa, amelyről letörték a legvastagabb ágakat. A gyökereim még életben tartanak, de a szél már azt csinál velem, amit SZABÓ G. LÁSZLÓ I A Magyar Területi Színház Thália Színpada Kassán (KoSice) - Daniela Kapitánová rendező irányításával - a jeles magyarországi író és sikeres színpadi szerző, Páskándi Géza Egy ember, aki megunta a bőrét című tragikomédiájának színre vitelére vállalkozott. A darab meséje bizonyára sokak számára ismerős lesz, hiszen az író Moliére Botcsinálta doktor című bohózatból vette át azt, annak mintegy parafrázisát, XX. századivá korszerűsített változatát' készítve el ezzel. A Thália Színpad színészei - László Géza, Gombos Ilona, Várady Béla, Pólós Árpád, Danyi Irén, Skronka Tibor és Molnár László - mellett egy új arccal is találkozhat ebben a darabban a néző: Péva Ibolyával, a Miskolci Nemzeti Színház művésznőjével, aki- a társulat vendégeként - Páskándi színmüvének két szerepét is magára vállalta. Ö alakítja majd a favágóból bottal doktorrá vert Sganarelle megunt feleségét, Martine-t, és a vendéglátójának házában szolgáló szoptatós dadát, Jacqueline-t is, akinek bájaira bizony a mi botcsinálta doktorunk is szemet vetett. • Mi az oka - kérdeztük az egyik próba végeztével Péva Ibolyát hogy vállalkozott erre a vendégszereplésre?- Ugyanaz, amiről a darab szól. En is, miként Sganarelle, elkívánkoztam régi, megszokott környezetemből, s szerettem volna kibújni, legalább néhány hónapnyi időre, a bőrömből. Az ember, s ehhez mégcsak színésznek sem kell lennie, időről időre ellenállhatatlan késztetést érez, hogy környezetét felcserélve megújuljon maga is. És a kassaiak ajánlata ennek a megújulásnak a lehetőségét jelentette számomra, s ugyanakkor jó lehetőséget ad arra is, hogy megismerjem- és nemcsak futó turistaként -, egy másik országban, hogyan élnek az emberek, milyenek a szokásaik, a lehetőségeik, s milyenek ők maguk. Az ilyesmi mindig az újdonság erejével hat az emberre, s új környezetbe, új emberek közé kerülve - ha lehet így mondani - az ö szellemi és lelki „vérkeringése“ is felfrissül. • Az említetteken kívül a felkínált szerep, illetve a felkínált szerepek nem jelentettek csábítást?- Dehogynem. Elsősorban azért, mert szeretek Moliére-t játszani, öt-hat évvel ezelőtt a színházunk A mi Moliére-ünk címmel a francia klasszikus négy bohózatát is színre vitte egyetlen este keretén belül. Az üstfoltozó, a Doktor Fregoli, a Pástétomsütő mellett így Botcsinálta doktort is bemutattuk ebből az alkalomból, amelyben én - akkor Sára asz- szony néven - ugyancsak a Dada szerepét játszottam. Mondanom sem kell, szerettem ezt a szerepet és szívesen találkoztam vele újra. Igaz, örültem volna, ha csak az egyik szerepet kell eljátszanom. Túlságosan rövid idő áll a rendelkezésemre ehhez a két szerephez. Meg aztán, a botcsinálta doktor történetének ebben a Páskándi által megírt változatában Martine alakját szeretem jobban, ó a karakteresebb figura, míg Jacqueliné- hoz egyelőre nem találtam meg az utat. Ami számomra igencsak figyelmeztető ebben a játékban, s különösen Martine és Sganarelle alakjában, az, hogy az élet mindennapi gondjai, nyűgei, ha nem óvjuk meg tőlük őket, hogyan zúzhatják szét, hogyan tehetik tönkre az emberi kapcsolatokat. • Milyen szerepei voltak a közelmúltban?- Doriné például Moliére Tartuffe-jé- ben, amit Major Tamás rendezett Miskolcon. Aztán Peackoknéé a Koldusoperában, az elkényzetetett Lenkéé a-Szabin nők elrablásában, s végül az egyik legizgalmasabb és legszebb feladata Marieté Boris Vian Mindenkit megnyúzunk című darabjában. Páskándi-darabokban is játszottam az elmúlt években, így A ketté- fürészelt zongora című vígjátékában például. • Milyenek az első benyomásai Kassán, hogyan sikerült beilleszkednie a társulatba?- Kassa nagyon szép város, a belvárosa szebb, mint Miskolcé, úgyhogy szívesen tartózkodom itt. A társulatban kedvesen, szeretettel fogadtak, mindenki nagyon segítőkész és barátságos volt hozzám. Egyébként az otthoniakkal szemben összehasonlíthatatlanul rosszabb feltételek közé kerültem itt; szinte a vándorszínészet hőskorára emlékeztető módon élnek és dolgoznak kassai színésztársaim. Igaz, ók nem ekhós szekéren járják a vidéket, hanem - mondjuk így- „ekhós autóbuszon“, de ugyanazzal a nemes hivatástudattal, mint másfél évszázaddal korábbi elődeik. Engem nagyon megkapott az á küzdelem, amit itteni színésztársaim folytatnak napról napra azért, hogy bizonyítsák: mennyire rászolgálnak a bizalomra, s mennyire fontos az a munka - az anyanyelv és az anyanyelvi kultúra ápolása -, amit napról napra végeznek. • Hallottam, hogy esetleg a Thália Színpad következő produkciójában, Ján Jilek A csodatevő Borbála-ág címmel bemutatásra kerülő mesejátékában is elvállalna egy szerepet. Igaz-e ez a hír?- Volt róla szó, igaz, de még nem döntöttem. Döntésem föltehetően olyan lesz majd, ahogy - Shakespeare-rel szólva- az ész és a pillanat sugallja, vagy ahogy a végzet határoz. • Köszönjük a beszélgetést. T. L. ÚJ SZÚ 14 II 1984. IV. 13. „Ekhós autóbuszon“ Beszélgetés Péva Ibolyával
