Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-04-06 / 14. szám
c? - kérdezte. ondta a kislány lesütött Ugatva mentek egymás i &karsz jönni? - kérdez- csak a fejével intett, hogy ildtek? illát vonogatta. szüleim. ? Ive beszélgetni, az eső )gott, s a szél a vizet ányszor kinyitotta, üres. szopogatni kezdte a cukrot. Mire elkészült - három szemet félretett kabátja zsebébe a babfőzelék is megmelegedett. Megette.- Más nincs? Az úr újra elmosolyodott.- Nincs.- Hát akkor gyerünk az ágyba, apafej! - mondta a kislány.- Ha akarja, megmoshatom a lábamat. Szemben a házzal egy mozgó villanyreklám váltogatta fényeit: ha kialudt, a szoba teljesen elsötétedett, de egy perc múlva újra izzani kezdett, s önmagát izgatva - mint a rossz lelkiismeret -, néhány pillanat múlva pokoli vörös fényre gerjedt. A kislány egy vérvörös dunyha íjma mim [alommal is hátranézett, k-e. Nem látszott egyéb- srnek; nagy, fekete sze- az utcára ereszkedő kö- t. /agy? — kérdezte. Nem tizenhárom ■gtanultad! sarkon bement egy cuk- n kijött, s egy kis, fehér a kislány felé. I - mondta. ik a fejével intett, hogy í kell? villantotta szemét. Az úr odott, először, amióta lefordultak egy kapuba, k három emeleten: amielvonó sárgán kivilágított jhant mellettük, s kiborí- a homályos lépcsöház- tlakjával elfordult, remegyek, nehogy együtt íta a kislány. - Hányadik ültek le, az úr ételmara- t a gázon, Marika egy a kuporodott, s rögtön alatt, vérvörös párnákon feküdt, szemben az úr teste is vérvörös volt, mint maga az ördög, a szeme fehérje ijesztően világított.- Eresszem le a redőnyt? - kérdezte.- Nem kell apafej - mondta a kislány -, ez Így nagyon mulatságos! - Felemelte a kezét, megmártogatta a vörös fényben, megcsillogtatta körmeit, egy ideig elnézegette őket, aztán hirtelen elaludt. Mikor egy idő múlva álmában oldalra fordult, lassan felemelte vékony karját, s átkulcsolta az úr nyakán.- Mennyit ad? - kérdezte reggel, megállva az ágy előtt.- Micsoda? A kislány egy ideig lehorgasztott fejjel hallgatott, majd hirtelen felvetette szemét.- Hallja, itt nincs mese! - morogta, s a keze ökölbe szorult.- Mennyit ad?- Mennyit akarsz?- Tíz forintot. A blúz alá csúsztatta a pénzt, a két apró melle közé, aztán leült, egyik cipőjéből kihúzta a fűzőt, s hátrakötötte vele a haját.- Egy levélbélyegre nem adna még? - kérdezte lesütött szemmel.- Kinek akarsz írni?- Magának.- Nekem? Hisz még a nevemet sem tudót! A kislány elnevette magát. - Hogyne tudnám - mondta, s hirtelen úgy elpirult, hogy a szégyen még a nyakát is ellepte- hisz ott a réztábla az ajtaján! Odakünn az utcán csendes őszi napsütés melengette a kövezetét; itt-ott egy tócsa hirtelen kinyitotta szemét, és villogva szembenézett a nappal. A kislány egyenesen a Lehet téri piac felé vette útját. Sietnie kellett, nehogy lekéssen a szekeresekről; de még korán is ért oda, jó egy félórával csöngetés előtt, s így kedvére szemezhetett a tömötten bugy- gyanó uborka-, paradicsom- és paprikahegyekkel, melyeknek nedves, nyers szaga betöltötte az egész utcát. A szekérsor végén egy magában üldögélő öreg parasztot nézett ki magának, aki karimás fekete kalapja alatt álmosan hunyorgott a napban. Megvárta, míg nem szólal a csengő.- Hogy ez a paradicsom, bácsi? - kérdezte. — Nyolcvan fillér? Annyit nem adok.- Nem adsz? - dörmögte az öreg.- Akkor ott marad. Marika megvetően elbiggyesztette száját.- Inkább visszaviszi Pócsmegyerre?!- kiáltotta kipirulva. - Holnap ezt már a malac sem eszi meg, úgy kifolyik a keze alól! Én is csak a kutyámnak viszem, mert az véletlenül nagyon szereti a paradicsomot. Egy kiló zöldpaprikát is vásárolt még az öreg gazdától egy forint húszért és egy negyed kiló hagymát hatvanért. A kis zsineges szatyor, amelyet még odahaza, elmenetelekor gyúrt zsebébe, már szépen kikerekedett. Bent a piacon még egy kiló krumplit is kiböjtölt a hosszú sor végén, ízesitónek pedig egy pöttöm darab kolbászra fizetett be magának. Gondterhelt redókkel homlokán megszámolta pénzét: hat forint hatvan fillérje maradt. Vehetne még egy kis hibás almát, egy kilót egy forintért. Egy fél kilót vett. Újra megeredt az eső, csuromvizes lett, mire hazaért. A második emeleten egy percre megpihent; akkor kezdett Pamacs ugatni, a visszhangos lépcsőház egyszer*e megtelt panaszos vonításával. Az ajtólyukban állt, s hátrafeszített lábakkal, messzire kinyújtott nyakkal bámult le a mélységre.- Csitt, pamacs - mondta a kislány, s tenyerével letörölte arcáról az esővizet -, lecsó van ebédre s három szem savanyúcukor. Ebéd után meg levelet írunk. „Kedves rózsám, én szerencsésen hazaértem, a Pamacs kutyám már nagyon türelmetlenül várt“ - így kezdődött a levél, amelyet azonban már nem tudott befejezni, mert a ceruzája hegye lekopott. Hideg is volt az ablaktalan-ajtótlan helyiségben, amelybe a szél besöpörte az esőt, az ujjai is meggémberedtek. Az ágyon heverve egy ideig eljátszogatott a kutyával, aztán - minthogy vasárnap volt, s az eső már csak lassan szemezett- kettesben sétálni mentek. DÉNES GYÖRGY Tavasz a berek alján Meztelen lépeget a tavasz egyre följebb az ébredő dombok nedves-zöld gyepszőnyegén, ott sündörög már a sártól ragacsos vézna gyalogutakon meg a berek alján, ahol fürtösödik a fűz s a berkenye, s már a som is pattantja sárga csecsbimbóit. Ahol a kislányok lengeteg csapata szellózködik s kacagásuk fennakad a mézgás ágak barnászöld rácsán, majd lecsöppen, mint a hasas esőcsepp s tovább szikrázik még a sarjadó füvek között. Micsoda tavasz! Bájos, mint az a kislány, aki fitos orral szaglászik a levegőbe s titokban megtapogatja zsenge mellét, bájos, mint a húsvéti bárány, amely ártatlanul béget s bolondos kedvében néha eliramlik a tág mezőn, majd megtorpan, s körbe-körbe bámul nagy, buta szemével, aztán fölveti farát és megint tovaugrík. Micsoda tavasz! Az agyagos főidből felgyöngyözik a víz, kis tócsák pillognak a lábunk alatt, bennük a sziporkázó ég nézegeti szeplőtlen képét, s belecsöppend csillogó rézkrajcárjait a nap. Micsoda tavasz! A méhek is kirepültek, már zöngicsél a barackfák kibomló szirmain a selymes kis rovar, hogy mézgyüjtó kedvén ne essen csorba, s betölthesse sorsát, mint minden élő itt a földön. Néz, amott meg egy búbos pacsirta illegeti tolibóbitáját, s a vízirigó is dalba kezd: zit, zit, klink, klink, a tömzsi varjak vidámabban csipegetnek a süppedt szántón, hiszen érzik a föld tavasz-szagát. JÁN SMREK Egy-két szó Ha feljegyezek szívembe egy-két szót, a világ-kínok tüskéin átjutok holnap könnyedén, s észre se veszem egyedül vagyok, senki sincs velem, botorkálok a süket rakparton, toronyból a kongó időt hallgatom, egyedül járom az öreg utcákat, melyek nekem arany porban álltak, hol minden kapu várva várt engem, kérte s viszonozta a szerelmem, hol emberiség-tisztelet s a meghitt szeretettyen ajkam beszédre nyílt. A törvény változik - az ember nem, csókra s asszonyra vágyik éhesen, fiatalságra, lombsusogásra, kéz-érintésre, szem-kacagásra, az érő szőlőfürtben a dalra, szivet melegítő tüzes italra. Érik már a gyönyörű pillanat, mikor a szőlő gazdag termést ad, s frakkba öltözik a szőlősgazda, szívünk őt látni így akarja. Mennek az ünnepi percek: szeptember, azt vidd el, akit eddig nem vittél el, de azokhoz, kik jármot hordtak nemrég, készséges és könyörületes légy. Mi, utódai agg szenvedésnek, kiket ítélet nélkül elitéltek, mi, szerelmet sóvárgó koldusok, mi, sohasem részeg józanok, az ifjúsággal, szellemmel és gyönyörrel töltött égő hordókat mi megöleljük. SZITÁSI FERENC fordítása ró ► mmm? izerelt, hazajött, s el- 3nda Lefoszlott róla e tapadt a nimbusz. : svejkek. Történeteik rtállás, az erő. „Mikor toberdón...“ ■zök én is, és mind te meséidre. Mosoly- t a mosoly mögött ott yi önérzet. Mint gyer- együgyű játékokban kedés; fönnmarad-e lepottyan az útszéli-belül rendbe akarja jy a mesternek minél valója legyen, az ap- at fölhordja a padlásfiókok is, amelyekbe lyúlt senki. Az egyik- it közül, kihullik egy fénykép. Sárga és hományos, de azért kivehető, hogy kit ábrázol.- Volt apád katona? - Volt! Persze. Még azt is megmondom, hogy milyen fegyvernemnél szolgált. Te meg se szólalj, beszél a kép önmagáért. Sarzsi semmi, a galléron üres a posztó, de a derékszíjon lelógó hatalmas pisztolytáska árulkodik. A te apád gyalogos volt, de nem ló nélküli. Géppuskás irányzó! A rendfokozat nélküli honvédegyénnek csak bajonett dukált, de ez alól a géppuskás kivétel volt. Hogy honnét tudom? Mert én is voltam katona, s mert valami emlékek bennem is mocorognak apám szavaiból. Hajdanában sok szó esett ilyesmikről. Forgatom a képet, és gondolkodom. Hátlapján egy évszám és egy város neve. Karlovác-Károlyváros. így, kétféleképpen írva. Áll az egy tömbből kifaragott súrü kis ember, s mérgesen néz szembe a lencsével. A fején sisak, mellén két kitüntetés, a Károly-csapatkereszt és a Kisezüst. Bakancsa fölött, bokájától a térdéig keményen megtekert lábszár- védő. Aki ilyen fényképet tudott fölmutatni a húszas években, könnyebben kapott munkát. íme, ö is megtalálta az utat az áilamvasutakhoz. De akkoriban szaporodtak meg a félkezú altisztek s a fekete szemüvegű, csöndes trafikosok is. Mert a vitézi állam jótékonyságot gyakorolt kipróbált s kimustrált hőseivel, akiknek a fiait majd elvitte egy új háború. Volt apád katona? Volt! Megjárta a Don-kanyart, keze- lába kékre fagyott Voronyezsnél, de azért valahogy csak hazakeveredett. Egy fiókban ott sárgul az ö katonakori képe is, de ő már nem beszél a hajdani hősiességről. Este nézi a tévét, látja távoli harcterek csatajeleneteit, kimegy a konyhába, és iszik egy pohár vizet. Majd bejön, ha kezdődik a nagyfilm. Néhány éve van a nyugdíjig, ezt még ledolgozza, s reméli, hogy szép évek következnek azután is. S ha nem fogalmazza is meg így soha, csöndesen hisz benne, hogy a ma apróságaihoz már nem jut el a hajdani játék a vadzab kalászával: Volt apád katona? Kanovits György felvétele
