Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-04-06 / 14. szám
A zongoráért igen A------------------------N em tud om, milyen napja lehetett, hiszen nem firtattam, hogyan aludt és hogyan ébredt, de sejtem, hogy minden klappolt körülötte. Mosolygott, nevetett, hahotázott, kérdezett, figyelt, tanácsokat adott. Akármiről is beszéltünk, mindenről eszébe jutott valami. Hol egy bizarr ötlettel állt elő, hol egy izgalmas gondolatot vetett fel, hol „sosem felejtem el “ sztorikat mesélt, hogy magánéletében kiskapuit tárta ki előttem. Minden szimpatikus volt benne. Humora, intelligenciája, modora ugyanúgy, mint életfelfogása önkritikája. Bölcs, egyszerű, nyílt kártyákkal játszó ember.- • • • az orvosok mást mondanak, ugye?- Az orvosok csak állnak és hümmög- nek. Tanácstalanok velem szemben, össze-vissza küldözgetnek, állukat fogva nézegetnek és kész. Iszonyú, hogy mi mindenen mentem már keresztül. Árammal ültettek, hosszú tűket szurkáltak az izmomba és úgy kellett mozgatni a kezem. .. majd kiugrott a szívem! Még pszichológusnál is voltam, aki azzal vigaszTEREFERE ANTAL IMRÉVEL igazi show-man.- Érdekesnél érdekesebb fordulatokkal van tele az élete; hogy csak a legnagyobbakat említsem: agysebésznek készült, de zongoraművész lett, aztán fura mód mégis a tévénél kötött ki. Vagy csak nekem furcsa mindez?- Maguktól jöttek a fordulatok. Még javában zongoráztam, amikor meghívtak műsorvezetőnek. Talán emlékszik még a Halló, fiúk, halló, lányokra. Népszerű műsor volt, borzasztóan szerették a nézők. Sosem felejtem el: mi szólaltattuk meg először a tévében a beatzenét, mi döntöttük el, szabad-e farmert hordani vagy nem - nekem ez hecc volt, jópofás- kodás. Aztán begörcsölt a jobb kezemen a harmadik ujjam és azon nyomban határoznom kellett, hogyan tovább. Hát Így kerültem a tévéhez.- Fogalmazhatott volna úgy is, hogy így fordított hátat a koncertpódiumnak. Vagy olyan nehéz kimondani ezt?- Másról van szó. Arról, hogy még most sem vettem búcsút a zongorától, pedig éppen tíz éve, hogy utoljára játszottam. Én még mindig reménykedem, hogy meggyógyul az ujjam, pedig... talt, hogy száz év múlva biztosan rendbejön a bibi. Hát várok, majd csak letelik az a néhány év.- Látom, nem nagyon vette a szivére a dolgokat.- Mit panaszkodjak? A sors így is nagyon kegyes hozzám. Eddig mindent elértem, amit el akartam érni.- De hisz agysebésznek készült és nem az lett.- Csak tízéves koromig foglalkoztatott az orvosi pálya, aztán el is felejtettem.- A tévétől is búcsút tudna venni?- A zongoráért igen, de másért nem nagyon látom értelmét. Tudom, sokan szidják a tévét, én szeretem, mert sosincs két egyforma napom. Ha gépies munkát kellene végeznem, bele is bolondulnék.- S az olyan műsortól, mint a Szeszélyes évszakok, nem kap gutaütést?- Hát nem vette még észre azt a finom gúnyt, ahogy egy-egy számot bekonferálok? Most pedig azokhoz a kedves nézőkhöz szólok, akik még mindig nem kapcsolták ki a tévéjüket... én igyekszem úgy vezetni ezt a műsort, hogy senki se vegye komolyan.- Sok minden fűződik a nevéhez: nemzetközi karmesterverseny, Savária- kupa, népdalverseny... Van valami, amire Dárius összes kincséért sem vállalkozna?- Van. Politikai műsort például sosem vezetnék, mert arra egyszerűen képtelen lennék. Egyébként szerintem az az egyik legfontosabb dolog az életben, hogy az ember tisztán lássa és merje bevallani, mihez nem ért. Azon pedig, hogy mindenki nem lehet angol arisztokrata, fölösleges bánkódni.- Miért? önnek ez is megfordult a fejében?- Van értelme erről beszélni, ha az anyagi háttér nincs biztosítva hozzá?- Csak nem azt akarja mondani, hogy üres zsebbel jár?- Most már van nálam egy kis pénz, de régebben bizony lapos volt a pénztárcám. Ma már mindenem megvan, amit szeretek. Mondjuk egy képmagnó jól jönne, de nem kínoz a hiánya.- Ha nem ismerném a képernyőről, akkor azt hinném, csak most ilyen nyugodt.- Hát mitől legyek gátlásos? Nekem is egy fejem és két kezem van, mint másoknak. Engem nem hat meg az angol királynő vagy a római pápa és nem izgat fel a hivatali rang vagy a társadalmi pozíció sem. Én mindenkiben csak az embert látom.- A tévé mellett a filmgyár udvarán is otthonosan mozog. Első szerepét a Szevasz, Verában kapta 1967-ben, a legutóbbit, a nyolcadikat pedig a Circus Maximusban. Hívták vagy jelentkezett?- Hívtak. A kezembe nyomtak egy mondatot, amelynek se füle, se farka nem volt. Úgy szólt: Szóval, maga a mérő?! Barátom, a film rendezője agyba- föbe dicsért érte. Azt mondta, hidegen, elidegenítve játszottam. Hát így kezdődött. De még ennél is nagyobbat szórakoztam A mesterember című amerikai film rendezőjén. írt egy levelet, hogy találkozni akar velem és meghívott a Gel- lért Szállóba. Megkérdezte, tudok-e angolul, olvastam-e a könyvet, aztán arra kért, álljak föl. Én fölmagasodtam a százhetven centimmel, ő mec^de-oda forgatta az állam és azt mondta: nagyon szép szerep az öné, egy őrült rabot fog játszani. De meg sem kellett szólalnon a filmben! Hokedliról kellett leugrálnom - szívtelenül. Hogy miért kellett ehhez angolul tudnom, ma sem értem. Különben a filmszínészet! munkában sem látok semmi különöset. A filmben egyetlen trükk van csupán: úgy kell csinálni, mintha...- A show-mannek nehezebb dolga van?-Talán igen, talán nem. Ha tud csevegni, nyelveket beszélni, táncolni, kártyázni, szóval mindenből egy kicsit, akkor nyert ügye van. SZABÓ G. LÁSZLÓ HALLO, ANYA A gyermek és ifjúsági televíziós műsorok szlovákiai fószerkesztőségének a dramaturgiájában igyekeznek mind nagyobb teret szentelni a felnőtté váló ifjúember különböző problémáinak, érzelmi életének, társadalmi magatartásának. Ezek közé az alkotások közé sorolhatjuk a Halló, anya című tévéjátékot, mely egy fiatal szerző, Oleg Makara forgatókönyvéből készül Lubomír Fifik redezésében. A történet főszereplője Peter Dulla egyetemi hallgató és társai, azonban ami veiül és körülöttük történik, az nemcsak a főiskolás ifjúságra jellemző. A diákok pszichológusjelöltek, akik többek között amatőr színházi előadást is szerveznek. A szerző szándéka: erőteljesebben rávilágítani az emberi kapcsolatok pozitívumaira és negatívumaira, palsztikusan bemutatni például a diákszerelmet, beszélni a nemkívánatos jelenségekről, a magára maradt édesanya és fia viszonyáról stb. Oleg Makara jól ismeri a környezetet és a szereplőket, amelyről, illetve akikről ír. Szövegében helyet kapnak a diáknyelv jellegzetességei, s ezen a nyelven is vágyak, célok, tervek. Peter Dulla ambiciózus fiatalember, tudósjelölt, aki valamivel „idősebb“ társainál, elsősorban azért, mert tudja, hogy mit akar és mit akar elérni az életben. Es éppen ebben hasonlít sok más, nem főiskolás kortársára. (mb) A tévéjáték főszereplői Peter Matő és Ivona Krajéovicová (Mária Kusnírová felvétele) A tévéműsorok tetszéséről A nagy königsbergi bölcselő szerint az esztétikai élmény szükségképpen szubjektív, az enyém vagy a tied. Mióta a televízió lett a társadalom fő esztétikai élményszállítója, az ítélet alanya áttevődött a személyről a csoportra, az énről a mire. A tetszés egyéni döbbenetből, értelmiségi magánvállalásból társadalmi méretű ítélkezéssé szélesedett. A szubjektív ítéletek eltömegesedése társadalmi eredetű objektivitásnak vetette meg ágyát. Napról napra mindenki gyakorolhatja az elutasítás, elfogadás cézári gesztusát, de furcsa módon ezzel nem nőtt, hanem csökkent ítélkezési szabadságunk. Elveszett az esztétikai ítéletek megfontoláson alapuló magabiztossága, leomlottak a hajdan oly metszőén pontos tetszésítéleteket vázazó értékek. Ma esténként mindegyikünk Kantként ül tévéje előtt s nyomban mondja is társának, ha valami tetszik vagy nem tetszik neki. Ezenközben szomjúhozza a másik véleményét, mert csak addig biztos saját magában, míg amaz nem mond ellent. Az értékelés másnap a munkahelyen folytatódik. (...) Korábban életművek kellettek, hogy valaki értékek birtokosává, s ezen keresztül értékítéletek termőjévé válhasson, mára az értékelés mindenkié lett. Az esztétika demokratizálódásának ünnepei is lehetnének a tévéműsorokkal kapcsolatos szüntelen vélemény-hasonlítgatá- sok, ha eszmecseréink során nemcsak tetszésünket, nemtetszésünket, hanem meggyőződéseinket, hiteinket, kiérlelt nézeteinket is nyíltan megmutatnánk. De sietnünk kell, mert az előző esti programot kitörli emlékezetünkből a rákövetkező, és ha sokat töprengünk, akkor lemaradunk a véleményvásárban, hallgatásunk talán az egyet nem értés jelévé válik. így napról napra feltöltekezünk tet- szési ítéleteinkkel, hogy másnap adhassunk. ha venni is akarunk. Nem a szép, a jó, az igaz iránytűje kormányoz bennünket, pusztán a rettegés, hogy a másiknak is tetszett-e vajon az, ami nekünk tetszett? Olykor viadal alakulhat ki közöttünk, de mindvégig ingoványos talajon mozgunk, mert csupán a bizonytalanság közössége köt össze partnerünkkel. így azután sosem az értékekben, mindig csak az aznapi értékelésben vajúdjuk ki a közmegegyezést. (...) Rosszmájú filozófusok állítják, hogy a tetszés óhatatlanul épít a hazugságra, mivel velünkszületett romlottságunknál fogva magát a hazugságot szeretjük. Az igazság sosem tetszhet maradéktalanul. Még a leghízelgőbb igazság is nehezen adja magát oda, hiszen gondolkozni, töprengeni, sokszor tenni kell érte. Az ily módon megkövetelt erőfeszítés eleve versenyképtelenné teszi az igazságot az azonnali kielégüléssel kecsegtető hazugsággal szemben. (...) Á jóra hagyatkozó mutogatási stratégiát gyakran éri a feldicsőítés, a kritikátlan azonosulás vádja. Ez így is van, ha a jót nem igazságában, hanem pusztán tetszé- si reakciót kiváltó ingerként mutatják be. Ha a bemutatásban a jó működés társadalmi igazsága, megbecsülést érdemlő méltánylása, a szerkezet feltárása kerül előtérbe, akkor az igaz módon talált jó sokakban a nemtetszés reflexét váltja majd ki. Az igazságában megmutatott, nem a tetszésre, hanem a megismerésre hagyatkozó jó láttán ugyanis óhatatlanul felteszi magában a kérdést a néző, hogy másutt, az ő környezetében miért nincs jó működés, miért annyi fölösleges munka, annyi dúsan fizetett henyélésre alkalmat adó poszt? Az igazul bemutatott jóban a rossz ismerszik meg. A leghevesebb ellenérzők, a nemtetszés verdiktjét hangoztatok éppen azok sorából kerülnek ki, akik a rossz működéseknek nem csupán áldozatai, hanem okozói. A teszés és nemtetszés által megosztott közönség jelzi ilyen esetekben a valódi sikert, mely sokkal jelentősebb társadalmilag, mint a mindenkori tévésorozat hőse által megdobogtatott szívek milliós nagyságrendű száma. Van a nemtetszésnek tehát egy válfaja, melyet a bátrabb műsorkészítők felvállalhatnának. (Részletek a szerző Kant a televíziót nézi című, a Filmvilágban megjelent esszéjéből.) ÚJ SZÚ 14 CSEPELI GYÖRGY 1984. IV. 6.
