Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-03-30 / 13. szám
ÚJ szú 15 1984.111.30. immwm Húré és Urga a két régebbi elnevezése a Mongol Népköztársaság mai fővárosának. Hűre mongolul nagy kolostort jelent, Urga minog nyelven palotát. Mindenképpen a bogdo-gegen, a világi és vallási uralkodó székhelyéről van szó. Az első elnevezés a lámaizmus hegemóniájára emlékeztet, amely vallási és gazdasági elnyomást jelentett a nép számára, a másik a gyarmatosítást idézi, amely az előző elnyomást még megsokszorozta. Az Ulánbátor - Vörös Vitéz - névvel csak 1924 óta találkozunk. Ezt a nevet Szuhe Bátorról, a mongol népi állam kolostort, amelyben ma is folynak a lámaista istentiszteletek. A 300 000-es városban pezseg az élet. Csodáljuk a város fiatalságát - hiszen lakóinak fele 18 évesnél fiatalabb -, csodáljuk az építkezések ütemét és örömmel tölt el bennünket, hogy ebben jelentős mértékben vesz részt országunk is. A főtéren, amelyet Szuhe Bátor szobra ural, állandóan sok az ember. Ez a szobor azon az emlékezetes helyen áll, ahonnan a mongol népi forradalom vezére hatvan évvel ezelőtt megismertette A ,, modern“ dél ujjai hasonlóak a mi kabántunkéhoz, főleg ha nyári viseletről van szó. A régi mongol dél ujjai azonban hosszúak és böek. Védenek a hidegtől és a széltől. Inkább a férfiak, mint a nők öltöznek európai módon, de már első pillantásra látni, ki mennyire szokott hozzá ehhez az öltözékhez. A mongol illem megköveteli, hogy ha viselője valakivel társalog, és tiszteletét fejezi ki annak, akkor az öltözék ujjait a kezében tartja, és ellenkezőleg, ha a mongol ki akarja fejezni haragját és felháborodását, leengedi a dél manzsettáit és hátat fordít. a mongol népet az új élet távlataival. A fehér kormánypalota, egész Mongólia legnagyobb épületkomplexuma, előtte Szuhe Bátor és Csojbalszán mauzóleuma, az Állami Zenei és Drámai Színház csodálatos épülete, egy hatalmas nemzetközi szálló, áruháiz, a mongol szakszervezetek épülete, filmszínházak, a főposta és az állami rádió épületei határozzák meg a város képét az új lakótelepekkel együtt, amelyek ötletesek és színesek. Ott, ahol mindez ál, hatvan évvel ezelőtt nem volt semmi olyan, amiről érdemes lenne szólni. Amikor a jelen eme emlékműveit építették, mindenki segített, aki csak tehette - egyszerű emberek, tudósok, művészek, egyetemi tanárok, férfiak, nők, fiafalok. A HAGYOMÁNYOS„DÉL“ ÉS AZ EURÓPAI DIVAT Egy kollégium előtt ismerkedtem meg két mongol diákkal. Mindketten európai módon voltak felöltözve. Elmondhatjuk azonban, hogy a főváros lakóinak többsége, főleg azonban a vidéki nők még mindig a színes mongol „dél-t“ hordják. A hagyományos öltözet - a dél - a mongolok állítása szerint maga a harmonikus egységbe foglalt szépség, praktikusság és hagyomány. A délt télen és nyáron is hordják, nők és férfiak egyaránt. Természetesen a dél is fejlődött, és hatással volt rá a divat, de alapjában változatlan. Mongólia fiatalsága megalapítójáról, a nemzeti hősről kapta a város. De Mongólia ekkor már a szocializmus felé vezető útra lépett. A Vörös Vitéz városa, amely hazánktól közel hétezer kilométerre fekszik, a Túl folyó völgyében terül el 1300 méterre a tenger szintje felett, ami a Csorba-tó fekvésének felel meg a Magas-Tátrában. A völgyet minden oldalról hegygerincek övezik. A város legjellemzőbb kulisszáját a több mint kétezer méter magas természetvédelmi övezet, a Bogd-ul hegység képezi. A város története 1639-ig nyúlik visz- sza, amikor lámaista kolostort alapítottak itt, melynek lakói azonban szintén vándoroltak, mint egykor minden mongol. 1717 és 1779 között a kolostor 17-szer költözött át, s vele költözött és vándorolt az egész jurtaváros. A mai fővárost nem lehet összehasonlítani a régivel, még ha fennmaradtak is a város egyes részei, amelyekben a fakerítések mögött még jurták állnak. Ulánbátor átváltozása modern - ma már azt is mondhatjuk, hogy ipari - várossá, feltartóztathatatlanul és gyorsan folyik. Ezál'al változáson megy át a mongolok viszonya is új városukhoz, az új életformához. De a hagyományt és a jurtákhoz való viszonyt megőrizték. így aztán nem csoda, hogy a mai Ulánbátorban is tanúi lehetünk annak, hogy a több emeletes házak szomszédságában a jurták körül szorgoskodnak lakóik. A fiatalok viszonya a jurtákhoz körülbelül olyan, mint a mi fiataljainké a nagyapák házikóihoz. Egy kis hagyomány, egy kis szecesszió. A jurták ma már többé-kevésbé a hétvégi házak szerepét kezdik betölteni. VÁNDOROK HELYETT TURISTÁK Mongólia messze fekszik a tengertől, magas hegyek veszik körül. Magas a fekvése, kontinentális az éghajlata, vagyis nagyon száraz a levegő, kevés a csapadék, nagy a hőmérsékletingadozás a nappalok és az éjszakák között, de az év folyamán is. A nap folyamán a hőmérséklet ingadozása eléri a 20-30 fokot is. Ennek ellenére az ország nagyon távolról is vonzza a vendégeket. Itt halad át a világ körüli turistautazások egyik szakasza, hegymászók érkeznek ide, hogy legyőzzék a hegyóriásokat, a biológusokat vonzza a sztyepp élete, az archeológusokat és a geológusokat pedig a sivatag. Ha az ember csak egy kis ideig álldogál az Ulánbátor Interhotel recepcióján, vagy végignézi a mongol utazási iroda autóbuszainak sorát, olyan benyomása támad, hogy a múlttal összehasonlítva alig változott a helyzet - csak a vándorok helyett most turisták érkeznek, és az apró, eleven, de gyors lovakat benzinnel táplálkozó „lovak“ váltották fel. Valódi vándorok ma már alig érkeznek Ulánbátorba, s azok is csak inkább kíváncsiságból, hogy lássák Gandant, az egyetlen Sétáló óvodások (A szerző felvételei) I A fém művészete Az üzbegisztáni Ucskuduk városában élő Jurij Parhomenko véletlenül lett művész. Eredeti szakmája szerint hegesztő és lakatos, de kotrógépek javításával is foglalkozott. Egy nap betévedt az ifjú szakemberek klubjába, amelynek a berendezését meglehetősen jellegtelennek találta. Jurij felajánlotta, hogy változtat rajta, s hamarosan elkészültek a díszes ajtókilincsek és rácsok. így pattant ki a harmincéves munkásban, önmaga számára is váratlanul, a művészi adottság. Tudomást szereztek erről a városatyák is és egyre-másra megbízatásokat adtak Jurijnak: cirádás kapukat rendeltek a kórház számára, emblémát az óvodának, utcai lámpákat... Parhomenko, aki közben kitanulta a kovácsszakmát, nagy kedvvel és fantáziával alkotott. Egyre nőtt az igény díszítő jellegű forrasztott és hegesztett tárgyai iránt. Ma két sivatagi városban, Ucskudukban és a szomszédos Szovjetabadban nem létező növények karcsú szárai indáznak a kerítéseken, a lámpák fantasztikus fémlombokon lógó gyümölcsként ontják a fényt, a szökőkutak vízsugarai csodás virágok kelyhéből szökkennek a magasba. Ezt a vasba álmodott mesés növényvilágot, amely alkotásainak fő eleme, Parhomenko szerint a természet utáni vágyódás hívta életre. Jurijnak mint művésznek valójában nincsenek iskolái és mesterei. Vázlatokat sem készít; alkotásait az ihlet és a képzelőerő diktálja. Ez az alkotói stílus a népművészekre jellemző, azzal a különbséggel, hogy az anyag, amelyet Jurij megmunkál, nem tartozik a hagyományosak közé. Ha történetesen agyagból, fából vagy textíliából készítené műveit, máris az összehasonlítások egész sora kínálkozna, hogy megállapítsuk, mennyi a hagyomány és mennyi az eredetiség ezekben az alkotásokban. De Jurij művészetét nincs mivel összehasonlítanunk. Mint művészi rangú kovácsmesternek alkalma volt megszemlélni, hogyan dolgoznak a szakma hivatásos művelői. Nagy élmény volt ez számára, noha az ő módszerei merőben mások. De vajon hogyan sajátította el a fogásokat, miképpen alakult ki egyéni ízlése?- Talán örököltem - vélekedik Jurij. - Apám és nagybátyáim is a fém megmunkálásával keresték kenyerüket. Nagyapám pedig festő volt. Nagyanyám híres kubányi kovácsdinasztiából származott. Bennem, úgy látszik, ötvöződött a technika és a művészet. (Szovjetunió) NÁDAM - OLIMPIA A SZTYEPPEN? A városban kószálva találkoztam Ce- ven Dugurral, a több mint 80 éves volt repülőszerelővel, két magas mongol kitüntetés - két sarki csillag - tulajdonosával, aki meghívott, látogassunk el a sportpályákra, ahol a város lakói a Nádamra, az országos sportünnepségre készülnek. A Nádam gyökerei az ősi időkbe nyúlnak vissza, hasonlít az ókori görögök olimpiai játékaihoz, csakhogy tartalmát a sztyepp befolyásolja. A hagyományos verseny három sportágat foglal magában - a birkózást, a lovaglást és az íjlövészetet. A testhez simuló selyemöltözékbe és magas szárú, puhabőrből készült csizmákba öltözött birkózók felvonulása valóban impozáns látvány. A lovaglás ősi mongol sport, a sztyeppeken elképzelhetetlen az élet ló nélkül. A legérdekesebb az íjászok versenye volt, amelyet már a 11. század óta rendszeresen megrendeznek. Az íjászstadion a Túl folyó völgyében van. A bíró jeladására a versenyzők elfoglalták helyüket a vonalon. A döntnö- kök a célpontok vonalán helyezkednek el. Minden íjász tizenkét nyilat, lő ki. Amikor már minden készen állt, felhangzott egy ősi ének, amely jelt ad a lövésekre. Ha a nyíl nem ért célba, a bírók graciózus mozdulattal jelezték a távolságot, amelyet nem tett meg. Dallal fejezték ki csalódottságukat. Ellenkezőleg, ha a nyíl célba ért, a bírók örömmel lendítették magasba karjukat, és vidáman énekelték a dal másik részét. Fantasztikus látványt nyújtott ez az ősi színjáték, amelynek minden résztvevője - a versenyzők és a szurkolók is - csak a versengés örömének éltek. (Folytatjuk) Dr. MILAN PIOVARŐI Mongóliái képek Ceven Dugur, a volt repülőszerelő
