Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-03-30 / 13. szám
BÁBA MIHÁLY Fazekas, amikor belépett a kis irodai szobába, halkan köszönt s jóformán rá sem pillantott a dosszié és újsághalmaz mögött gubbasztó, fényes, tar koponyájú személyzetisre. Miközben két lépést előbbre ment az íróasztalig, zsebéből előhalászta a munkakönyvét. Kinyújtotta a kezét, a munkakönyv remegett benne.-Tessék, ebben minden benne van- mondta, s hunyorogva pislogott a gyár személyzetisére. A személyzetis felemelte a fejét, valami köszönésfélét morgott, jobb kezének hosszú újjai simogatóan futottak májfoltos fejbőrén, aztán közömbösen átvette a felé nyújtott munkakönyvét, s vele néhány írást. Belelapozott, olykor Fazekasra pillantott.-Tessék - mutatott az asztal előtt árválkodó székre. Fazekas leült. A személyzetis hosszú ujjai pergették a munkakönyv lapjait, előre, hátra, aztán a kétrét hajtott ilyen-olyan igazolásokat. Rá kellene gyújtanom, gondolta Fazekas, talán tompulna ez a feszültség bennem. Mégis várt. Mozdulatlanul ült.- Minden rendben lenne itt - mondta a személyzetis néhány pillanat múlva -, csak egyet nem értek: miért lépett ki? Fazekas megmozdult a széken. Ujjait összefonta, öklét térdére fektette.- Én nem kiléptem, én elmenekültem- mondta ingerülten. A személyzetis ledobta a munkakönyvét. Fazekasra meresztette a szemét.- Hogyhogy elmenekült? Nem értem! Hogy lehet Budapesten az egyik kerületből a másikba, elmenekülni?- Nem érti? Miért is értené - legyintett Fazekas. A személyzetis arca megrándult, szája szögletéből kis ráncok futottak szét az arcán. Mintha mosolygott volna.- Szakiként, nekünk ember kell, de mi ez? - bökött a munkakönyvre. - Ebben nincs se fegyelmi, se eltávolítás, semmi, egyszerűen csak önként kilépett? Mit jelent ez.- Nem mindegy magának? - pattogott Fazekas. Zsebéből előkotorászta a cigarettáját, s gyufa után kutatott.- Nem. Az ilyen „önként kilépett“ bejegyzés mögött mindig lappang valami. Senki sem lép ki önként, ha rendesen dolgozott, ha elégedett volt a keresetével meg a beosztottjaival, egyszóval a munkahelyével. Érti? - dőlt előbbre egy kicsit a személyzetis. - Érti? Ezért akarom tudni, hogy mi lappang a szaktárs önkéntes kilépése mögött? Fazekas bal kezében szorongatta a cigarettát, jobb tenyerével meg megtörölte verítékben úszó homlokát.- Rendben van - mondta. - Ha van türelme, hallgassa meg. Rágyújtott. Várta, hogy a mélyen leszívott füsttől kicsit megnyugodjon. A feszültség lassan engedett benne. Amikor látta, hogy a személyzetis lassan türelmét veszti, megszólalt.- Nem akarom kerülgetni a forró kását, mert tudom, ha valamit meg akar tudni rólam, megtudja az előző munkahelyem személyzetisétől. Szóval: negyvenéves koromig egy kortyot sem ittam. Illetve, megfogadtam az apám tanácsát, megrágtam a bort. Soha nem voltam részeg, nem ismertem ezt a különös, furcsa érzést. Mert az: különös és furcsa! De tizenöt évvel ezelőtt váratlanul meghalt a fiam. Alig múlt tizennégy éves, érti, és meghalt. Érti maga ezt? Tegnap még volt, beszélt, viccelődött, kérdezgette, hogy kész-e a gimis sapkája, aztán egyszer csak vége mindennek, nincs többé! Érti ezt? Szinte szétmorzsolta ujjai között a cigarettát. Másikat vett elő, megpróbált rágyújtani, de a gyufaszál mindig kettéroppant kezében. A személyzetis, aki nem dohányzott, de cigarettát, gyufát tartott az asztalán, udvariasan tüzet adott. Közben arra gondolt: teremtő isten, ha a mi kis egyetlen lányunk meghal, beleörültem volna.- Minek mondjam el, hogy mi történt vele? Meghalt és kész. Rajta már úgysem segíthetek. És jobb, ha nem bolygatjuk azt a szörnyű eseményt. A személyzetis úgy érezte, hogy kiszáradt a torka. De nem nyúlt a pohár után. Mintha az előbbi felvillanó iszonyú gondolat megbénította volna. Hallgatta Fazekas szavait.- Hetekig, hónapokig azt hittem, hogy nem bírom erővel, energiával. És tudtam, hogy meg kell alkudnom az élettel, és csak azért, hogy elviselhetőbbé tegyem a magam számára az életet, inni kezdtem. Sört, bort, pálinkát, ahogy jött. Nem válogattam. Kezdetben magam is meglepődtem, mert rettenetesen bírtam az italt. Sorra kidőltek mellőlem a nagy piások, akikkel elkezdtem, és én még mindig talpon voltam, sőt, búcsúzóul kértem egy konyakot, s hozzá két deci rizlinget, tisztán. A személyzetis levette szemüvegét, felkönyökölt, állát tenyerébe ejtette, s megfeledkezve a korábbi belésajgó iszonyú gondolattól, már úgy hallgatta Fazekast, mintha egy öregedő ember mondaná el neki, a kíváncsi hallgatónak a hajdani, talán soha meg nem történt eseményeket. Fazekas rábámult, fátyolos volt a tekintete, csak a személyzetis körvonalait látta.- Úgy éltem akkor, mint akit örök álomba ringatnak a nappalok és az éjszakák. Hogy mennyi ideig tartott ez az időszak? Nem tudom, nem is akarom tudni! Mindenesetre éreztem, hogy valami nincs rendben. Otthon a három gyerek kisírt szemmel bámult rám, ha hazatántorogtam, a feleségem szeme meg szikrázott. Nem szólt, de megértettem mindent. Valamit tenni kellene, töprengtem. De hogyan? Hiszen akkor már csoportvezető voltam, ragadtak hozzám az emberek, az „ivócimbörák“, mintha én csak azért élnék, hogy magamhoz vonzzam és itassam őket. Érti? A személyzetis tenyeréből felemelte állát, bólogatott.- Igen, hogyne, értem - mondta s gyorsan odábbtologatott néhány dossziét az asztalán, mert zavarban volt. Fazekas gúnyosan mosolygott. Elnyomta a körmére égő cigarettát, másikra gyújtott.- Lám, maga érti, én nem. Hiszen én nem voltam más ember, mint most vagyok. Mégis, akkor megérezték, hogy... Hirtelen elhallgatott. A levegő kaszált.- No, de hagyjuk ezt. Néhány százas ide vagy oda, nem számít, vagyishogy: nem számított.- Már hogyne számítana - tiltakozott a személyzetis.- Magának igen, de nekem akkor nem számított. Semmi sem számított. Érti? Ittam, hogy ne gondolkozzam, s nem törődtem vele, hogy hányán isznak még a pénzemből. Ittam, érti? És ha kijózanodtam, újra ittam. Mit akar tőlem?- emelte fel a hangját Fazekas. - De most én a hátsó ajtón kiosontam.. .- Hol? - döbbent meg a személyzetis.-A hátsó ajtón - mondta Fazekas, amikor megtörölte verítékben úszó arcát.- Én nem tagadom, nem is fogom sohasem tagadni.-A személyzetis fészkelődön a széken, felállt, a kis asztalon álló pohár vízért nyúlt, kortyolt egyet.- Nem értem! Mit nem fog tagadni? Fazekas előbb a szemébe nézett, aztán már csak bíborszínű koponyáját bámulta. Érdemes ennek az embernek beszélni? Nem figyel rá, biztosan a legszívesebben a pokolba kergetné. De mért olyan zavart? Nem tudja, amit én, hogy mit jelent az a „hátsó ajtó!“- Szóval mit nem fog tagadni? - kérdezte még egyszer a személyzetis.- Azt, hogy a hátsó ajtón osontam ki - pattogta Fazekas. A személyzetis tágra nyitott szemében zavart fények lobbantak. Fazekas megvonta vállát és folytatta:- Fél esztendővel ezelőtt, amikor már nem bírtam tovább ezt a különös, furcsa, kettős életet, elmentem az orvoshoz és kértem, utaljon be elvonókúrára. Nehezen állt rá, az mondta: furcsa, hogy valaki csak úgy, önként... Nem érdekel, mondtam én, most vagy soha, amíg a feleségem meg a gyerekeim nyaralni vannak, így is történt, beutalt, behívtak, bementem, és megkezdődött a szörnyű tortúra. Nem akarom elvenni az étvágyát, de higgye el, rettenetes volt, amikor egy trampli nő jött, öntötte a csuporba a rettenetesen savanyú szemelt rizlinget, s nekem már a látványára hányingerem lett. Node nem oda buda, meg kellett innom, az utolsó cseppig, addig nem mozdult mellőlem. És én már abban a pillanatban fordultam is a falhoz, és csurgattam le a csempén a két nappal korábbi ebédet is. Fazekas szusszantott. Csóválta a fejét, mintha maga sem akarná hinni azt, amit elmondott. A személyzetisnek meg mintha fennakadt volna a szeme, hápogott, nyeldesett. Soha nem tudta volna elképzelni, hogy gyötrik a betegeket, mert szerinte, még ezekben az ágról szakadt, semmi emberekben is akad egy csepp érzés, amelyik tiltakozik az ilyen tortúra ellen.-Ä teremtésit - dünnyögte halkan a személyzetis és eltakarta arcát. De fülelt, mintha valami különös hírt hallana a világ hírmezejéről. Fazekas már az ötödik cigaráttáját morzsolta szét a tömött hamutartóban, idegesen rágyújtott megint és komiszul fújta a füstöt, szinte bele a személyzetis arcába. S ekkor, váratlanul felnevetett. A személyzetis arca elől elkapta a kezét.- A szobatársaim - folytatta vidámabban Fazekas -, kitűnő fickók voltak. Fogatlan vén trógerok, hajdanvolt, selyemfiúk, kitartottak, se korukat, se nemüket nem tudta az ember az első szempillantásra megállapítani. Néhány szippantás után görgette a történetét tovább: - Talán a legszömyúbb a lopás volt. Egymás cigarettáját, gyufáját úgy fújták meg, hogy közben mindenki ártatlan pofát vágott. Hiszen akadt közöttük olyan, akit harmadszor, negyedszer hoztak be kényszer-elvonókúrára. A zsebesek még a kabátbélésből is kilopták a cérnát s egy csikkért tovább adták. Tűt is szereztek hozzá. De hogy honnan, az rejtély. A doktor, aki a szomszédos ágyon fetren- gett, a nővér szerint csak azért lett doki, vagyis csak azért hívták dokinak, mert egyszer felvételizett a jogra, de nem vették fel. A fáma szerint ő részegen fogant egy zug-jogásztól. De ki tudja? Lehet, hogy rendes ember lett volna belőle, ha nincs törés az életében, azaz, ha nem ismeri az alkotmányt, hogy minden embernek joga van a tanuláshoz. Ennek persze utána kellene nézni, mert tudom, hogy nem egészen így van. Szóval, lehet, hogy én is rendes ember vagyok továbbra is, megbecsült csoportvezető, vagy azóta művezető, ha nincs az a rettenetes júliusi nap! Ha nincs az a nap, amikor a fiam meghalt! Hány éve is már ennek? Uramisten, tizenöt. És még mindig milyen szörnyű. A személyzetis idegesen meredt a fekete telefonkészülékre. Mint hajótörött a mentőkötélre. Csak szólalna meg, csak szólalna meg, hogy megszabaduljak ettől a különös vallomástól! Mi a fenét érdekei ez engem? Minek kellett nekem faggatnom, hogy miért lépett ki az előző munkahelyéről önként? Mi következhet még ezután. Fazekas, mintha a gondolatára válaszolt volna:- Szóval én akkor, onnan a hátsó ajtón osontam ki, amikor az orvos azt mondta, hogy mehetek haza. De én most a gyárból is a hátsó ajtón osontam ki. Érti? Fazekas ökle hangosan csattant az asztal lapján.-Csendesebben - intette le a személyzetis, hol az ajtóra, hol a telefonra pislogva, ahonnan a megváltó segítséget várta. - De miért, miért? - tette hozzá ingerülten. Fazekas keserűen kaszált a levegőbe. Kár ennek egy szót is mondani, gondolta, nem értett meg semmit abból, amit mondtam. Kelepcében vagyok!- Hogy miért? Hát nem érti? Ott engem úgy ismernek, mint egy részeges korhelyt, mint egy indült alkoholistát, vagy mit tudom én, hogy mit! Hiába akartam én menekülni, nem lehetett. Jött az egyik: gyere komám, igyunk egy fröccsöt, igyunk egy pohár sört. Ha azt mondtam: most nem megyek, mert nincs kedvem, vagy otthon várnak, akkor az átok ezer változata zúdult rám. Még fenyegettek is, hogy újabban nagyon fennhordom az orromat, hogy alig-alig ismerem meg a régi cimboráimat, komáimat, akik pedig nem egy esetben segítettek rajtam, vonszoltak haza, mostak ki a mocsokból, és ezért még megjárhatom. A cseppnyi szünet csak arra volt jó, hogy újabb cigarettára gyújtson, aminek látásától is megborzongott a nemdohányzó személyzetis.-Akkor azt mondtam magamban: elég, nincs tovább, ha egyszer sikerült a hátsó ajtón kiosonnom, akkor megpróbálom még egyszer. Érti? Nem akarok a régi környezetemből látni senkit, nem akarom, hogy utánam szaglásszanak, nem akarok .semmit, csak dolgozni és élni, érti? A személyzetisnek ott azt mondtam, ha kérdezik, mi lett velem, mondja azt, hogy vidékre mentem, de az is lehet, hogy Nagyfára! Ettől talán megborzadnak. A bajszomat is levágatom, a pofámon meg sebet ejtek! Elég, elég ez, amit mondtam, vagy még tovább gyötör? A személyzetis elsápadt. De csak egy pillanatra. Mert gyorsan összeszedte magát, mint a riadt katona, aki mellett gránát robbant, és érzi, tudja, hogy ő él.- Nem, nem, minden rendben van - mondta száraz hangon. - Holnap már kezdhet is. Fazekas felállt, biccentett. Háta görbébb lett, válla lecsúszott, mintha súlyos terhet cipelne. Indult haza. De itt nem kereste a hátsó ajtót.I r r c c (< r r k I. a n n n n v s k te ö r< le L re b . ... ...... • . < >• • . %. -.-. > .. Körülbelül harminc évvel ezelőtt történt, hogy egy Morgan Johnson nevű fiatal legény szeretett szülővárosomban telepedett le. Abban az időben az én szülővárosomban nem volt szokás megkérdezni az újonnan érkezőt, hogy honnan jött. Morgan Johnson ezt sohasem említette, így ezt senki sem tudta. Különben sem beszélt magáról semmit, úgyhogy személyét valami titokzatosság lengte körül. Morgan Johson szigorú kinézésű volt. Az orrán végighúzódó sebhely, fekete szemöldöke, mely majdnem összeért, fekete haja, szúrós fekete szeme, és ahogyan az emberekre nézett, szigorúságát még jobban hangsúlyozta. Mikor harmincöt évvel ezelőtt először végigment a Santa Fe Ave- nue-n, mindig akadt valaki, aki megjegyezte:- Ez egy nagyon veszélyes ember! Természetesen, mikor 'ismét végigsétált a Santa Fe Avenue-n, valaki, aki előzőleg már hallotta, mit beszéltek róla, nem bírta ki, hogy tovább ne adja:- Ha nem tudná, ez egy valóban nagyon veszélyes ember! Nemsokára mindenki, aki a sebhelyes orrú, fekete szemű Morgan Johnsont meglátta, megjegyezte!- Ez nagyon veszélyes ember! Végül is, az én kedves kis szülővárosomban tudomásul vették, hogy Morgan Johnson veszélyes ember, és mindenki igen nagy tiszteletet tanúsított iránta, aki meglátta őt, amint fel-alá sétál, és mogorva pillantásával végigméri az embereket. Ha véletlenül egy kocsmába tévedt, ahol vitatkoztak valamin, a vitát azonnal abbahagyták. Ha bármit mondott, mindenki helyeselt, mert természetesen senki sem akart kikezdeni egy veszélyes emberrel. A sebhely Morgan Johnson orrán tanúsítja, hogy valamikor sok verekedésben vett részt, és az, hogy még él, és itt járkál az én kis szülővárosomban messze nyugaton, azt bizonyítja, hogy tud magára vigyázni. Morgan Johnson senkivel sem közölte, hogyan szerezte a sebhelyet, de végül is valaki úgy hallotta, hogy tíz veszedelmes emberrel verekedett egy éjszaka New Yorkban, egyikük rálőtt és megsebezte az orrát. Természetesen Morgan Johnson mind a tíz gonosztevőt meggyilkolta. Hogy ki találta ki ezt a történetet, senki sem tudta, de Morgan Johnson soha sem tagadta, még akkor sem, mikor áldozatainak száma elérte a húsz: hogy Morgan Johnso tagadott semmit, amit tek. Befogta a szájí a saját dolgával törőd Hát igen! Morga hosszú évekig lakott i városomban ott mess; és ha idegenek jött« mindig akadt valaki, £ sította őket:- Ez nagyon vészé DAMON RUNY< Hm Időközben Morgan . venedik évéhez köze tak, akik reszkettek, jönni látták, és csak ak tak meg, ha már távol De mi történt egy s: Morgan Johnson ép| ment az utcán, mikor ( ember, név szerint Zih kifelé dülöngött a Gree mából. Ez a Ziháló G egyszerű kis birkapi a Huerfano River l< Azért hívták „Ziháló“. ■H 1
