Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-03-30 / 13. szám
soooooccoeeoeeeeoeoeoooooeoosoesooe I I amwESm MtMW Körösi Csorna Sándor 1784 tavaszán született az erdélyi Háromszék megyében, egy, szitáiról híres hegyi faluban, a Kovászna melletti Körösön. Máig bizonytalan születésének a napja, csak az ismeretes, hogy a helvéciai hitvallású, azaz kálvinista Csorna András és Getse Krisztina gyermekét április 4-én keresztelték. Szegény, de szabad székely katonacsalád fia. Gyermekkora alig ismert. Elemi iskoláit még szülőfalujában végezte, majd tizenöt évesen, 1799 őszén a nagyenyedi Bethlen-kollégiumba kerül szolgadiákként. Egyik tanára szerint: „Ez idő tájban ébredt föl benne a legelső vágy, Ázsiát egykor beutazni". Több iskolatársa, tanára emlékezik rá ezekből az időkből. Mind erős akaratúnak, önmegtartóztatónak, a függetlenségéhez végtelenségig ragaszkodónak jellemzik, tehát olyannak, aki életét egy nagy célra tette föl, s azt minden akadályt legyőzve el akarja érni. Enyedi tanulmányait befejezve angol ösztöndíjjal tanul a göttinge- ni egyetemen. Itt már tanulmányaiban is tudatosan készül a nagy útra. Különösen (a már korábban elsajátított, ismert, élő európai és klasszikus nyelvek mellett) keleti nyelKétszáz éve született Körösi Csorna Sándor vek iránt érdeklődik, s az összes, a korban ismert művet, mely a magyarok életével foglalkozik, áttanulmányozza. Göttingeni tanulmányait befejezve, már megállás nélkül halad kitűzött útján. Az otthon, Erdélyben felkínált állásokat, bár egyik kedvezőbb a másiknál, nem fogadja el, csak céljának él. Később, már India határán, visszaemlékezve írja: „A liberális tudományok között legkedveltebbjeim voltak a nyelvészet, a földleírás és a történelem. Mivel pedig szüleim már elhaltak, s egyetlen fitestvérem nem szorul segedelemre, elhatároztam, hogy elhagyom hazámat, s keletre jövök, s a hogy lehet, biztosítván mindennapi kenyeremet, egész életemet oly tanulmányoknak szentelendem, melyek jövőben hasznára lehetnek az európai tudós világnak általában és különös világot vethetnek bizonyos, még homályban levő adatokra, nemzetem történetében". Elindulása előtt még a szláv nyelveket tanulmányozza Zágrábban (Oroszországon keresztül óhajt Közép- Ázsiába jutni.). Hosszú és örökre befejezetlenül maradt útját 1819 novemberében kezdte meg. Mi volt hát végül is igazi célja ezzel a keleti úttal? A fönti sorok első része inkább magyarázat addigi keleten végzett munkájára, az igazi célt a befejező félmondat tartalmazza. De melyek voltak a nemzetünk történetében még homályban lévő adatok? Mit remélt útjával elérni Körösi, s akik ismerték elinduláskor, s később a magyar tudósvilág és közvélemény mit várt tőle? Nem mást, mint annak idején Juliánustól, Mátyás király keletre küldött követeitől, azóta is minden keletre induló magyartól: választ arra, hol volt a magyarok őshazája, találkozott-e, beszélt-e kint maradt testvérekkel, rokonokkal? Ezt a célt, igazi célját, tudjuk, nem érte el, nem is érhette el. Délre indult Bukaresten, Szófián, Egyiptomon, Cipruson (a pestis miatt tett ilyen kitérőt) keresztül, Libanonban szállva partra. Innen már gyalog, karavánokhoz csatlakozva folytatta útját, Bagdadon és Perzsián keresztül Közép-Ázsiába igyekezve. Már eljutott Bokharáig, mikor a közeledő orosz had hírére keletnek fordult, hogy Afganisztánon és Indián keresztül a Himalája hágóin áthatolva jusson be Közép-Ázsiába, ahol úticélját elérni vélte. Nyugat-Tibetbe érve áll be az igazi fordulat életében, bár ö ezt akkor még nem sejti. Itt találkozik egy angol utazóval (kormányügynökkel), Moorcrofttal, aki a reményét vesztett tudósnak ajánlatot tesz: készítse el a tibeti nyelv nyelvtanát és egy tibeti szótárt! A feladat hízelgő, az utak Közép- Ázsiába az állandó háborúskodások miatt elzárva: Körösi rááll az ajánlatra. Ekkor még nem tudja, hogy ezzel végképp letér eredeti útjáról, de azt sem, hogy ezen az úton jut el majd a világhírig. 1822-től rendkívül viszontagságos körülmények között, több tibeti lámakolostor celláiban nélkülözve készíti el élete fő műveit, melyek végül is 1834-ben jelennek meg nyomtatásban: a tibeti-angol szótárt és a tibeti nyelvtant. Hogy milyen körülmények között, annak illusztrálására álljon itt egy angol utazónak a leírása: „És most azon magyar tudós felé fordulok, aki a legérdekesebb tárgyak egyike, melyekkel ez utazásomban találkoztam. Egész télen át, íróasztalánál ülve, tetőtől talpig gyapjú ruhába burkoltan reggeltől estig dolgozott, minden melegítő tűz nélkül. Egyszerű tápláléka az itteni szokás szerint készített zsíros tea volt. Ott ült ö ködmönébe öltözve, kezeit ölébe téve; és ily állapotban olvasott reggeltől estig, alkonyat után világító mécses nélkül; a föld szolgált nyoszolyául s az egyszerű, csupasz falak voltak egyedüli oltalma az égalj zordon- sága ellen“. Csorna boldog lehetett, hogy adott szavát emberfeletti munkával beváltotta. De mit is értek valójában művei? A szótár 40 000 szót tartalmazott, s a régi tibeti nyelv kutatásának máig használt egyetlen eszköze. A nyelvtan korábban útmutató mű volt, mára már kissé elavult, bár nem is olyan régen új kiadása jelent meg. Mindkét műve a kor nyelvtudományának legmagasabb színvonalán készült, s mivel a tibeti nyelv kutatásában úttörő munkák voltak, szerzőjük számára biztosították a világhírt. Mindkét művének címlapjára neve mellé büszkén illesztette oda meghatározásként: ,, székely-magyar Erdélyországból ‘ A székely-magyar azonban a hosszú évek során sem felejtette el igazi célját, a célt amiért keletre indult, hogy világot vessen bizonyos, még homályban lévő adatokra nemzete történetében. Még hosszú évek kényszerű pihenője következik (a tudós persze nem ül tétlenül, a tibeti buddhista irodalomból készít kivonatokat és jelenteti meg őket), míg újra kezébe veheti 1842-ben a vándorbotot, hogy végső célja felé haladjon. Nem tudja még, hogy „végső célját“ egy észak-indiai városban, Dardzsilingben éri majd el. Az oly hosszú utat megtett vándorral a malária végez 1842. április 11-én. Befejezésül hadd álljanak itt Széchenyi István írott szavai: „Egy szegény árva magyar, pénz és taps nélkül, de elszánt kitartó hazafiságtul lelkesítve, Körösi Csorna Sándor - bölcsőjét kereste a Magyarnak, és végre összeroskadt fáradalmai alatt. Távol a hazátul alussza örök álmát, de él minden jobb magyarnak a lelkében.“ Reméljük, hogy így van. KOVÁCS LÁSZLÓ Weosooeoe« Bennünk növekvő csillag Riportvázlat a nyelvről és egyebekről Tegnap már marokra fogta a kiságy rácsát, úgy aludt el. A biztonságot keresné? Az álomba szenderítő simo- gatást? Markolja ezt a vékonyka fadarabot, s közben altatót mond magának.- Gaj, gaj... gó, gó... gaj, gaj gaj... Honnan ez a képesség, honnan a csecsemősírástól ez az emberi evolúció mércéjével mérve is tízezredévekre levő bizonyossága a nyiladozó értelemnek? Néha sírt elalvás előtt. Az egyre intenzívebben átélt izgalmak, a fürdés melegvizes gyönyöre után, a készülő étek várásának türelmetlen perceiben énekelt neki. Népdalokat. Keresetlenül, a szabad képzettársítás nyomán felbukkanó látszólagos összevisszaságban. A dal lecsendesítette. Nem elhallgattatás volt ez, nem a másként szólót elnémító csendreintés fegy- házszigora. Az édesanya csendesítette le gyermekét, aki figyelt, majd mosolygott. S a harmadik napon, mint a mesében, már válaszolt.-Gaj, gaj ... gó, gó ... gaj, gaj, gaj... Talán egy időre elfelejti - tudós emberek állítják, bizonygatják. Ugyanígy azt is, hogy a tanulás képessége már az emberi magzatnak is a sajátja. Mindennap marokra fogja a kiságy rácsát, s mielőtt elalszik, altatót mond magának. Az édesanyjától tanult érzelem, a test méhmelegében megtanult biológiai kapcsolat alakult át emberi léptékűvé. Beszélgetett a két test: érintkezett egymással. A vér melege, a szív lüktető dobogása, a tenyér óvó simogatása szólt hozzá. Most ez változott meg, ez gyarapodott valami egészen mássá: emberi kapcsolatteremtéssé. Az evolúció minden újszülöttben megismétlődik. Az emberré- válás néhány hónap alatt több tíz- ezerszeresen felgyorsítva reprodukálja a természet csodáját... Már tudja, ha fölé hajolnak és simogató, lágy hangok veszik körül, lehet, kell, szabad válaszolni. Az anyanyelvre gyermeknyelven. A játék felszabadító. A beszéd, a kimondott szavak értelme vetül át a cselekvésbe. „Megy a kocsi, fut a kocsi: patkó dobogás...“Tucatnyi apró láb dobog, dübög, döngöl. Félrebillenö bokák, meg-megcsukló térdek. „Megy a vonat, fut a vonat: zúgó robogás.Ajkak adnak nyomatékot. A vonatzakatolás ritmusára mozognak a karok. Testben lényegül át a szó önmagán túli mássá: az értelmezés elindította mozgássá. Miután kifulladva leültek, s néhány másodperc alatt kifújták magukat, elhangzik az első kérdés.- Ki hogyan szólítja az édesanyját?- Anyúú! ,- Anyuci!- Anyuka!-Anyuci! ... - Majd megszeppen, s rövid gondolkodás után kivágja - Van olyan gyerek is, aki mamának hívja.- Édesanyának, vagy édesanyámnak senki sem szólítja? - Kérdez kissé elbizonytalanodva az óvónő. Egyetlen kéz emelkedik a magasba. Mintha kiveszett volna ez a szó. Ma már felnőttként sem tudom megállapítani, milyen indítékok vezették szüléimét, hogy így kívánják meg önmaguk számára a tiszteletet. Édesanyám és édesapám a parasztcsaládok éppen felbomlóban lévő társadalmából kiszakadva neveltek kettőnket. A szavak, amelyekkel őket megtiszteltük, máig is a legteljesebb, legigazibb érzéseket szülik bennem. Gondoljuk csak el, mily nehéz durva, indulatos szavakat párosítani az édesanya, az édesapa szóhoz! S mennyivel köny- nyebb az anyut, az aput kivagyi módon megbélyegezni... A megszólítás mégis egyre inkább csak az irodalmi nyelv része lesz. Nem hallani rádióban, televízióban, az újságok nevelési rovataiban sem tartják fontosnak. Pedig, ha van a nyelvnek, a beszédnek etikai vetülete, a szó sugallta értelemnek, a lehetséges értelmezésnek erkölcsépítő funkciója, akkor ebben a két szóban töményen sűrűsödik. Kevés, a gyermekeinket naponként érő szózuhatagban nagyon kevés az a néhány alkalom, amikor Levente Péter a rádióban, vagy a televízióban ezt mondja: - Játsszuk, hogy mi egy család vagyunk! Ki lesz az édesanya? Ki lesz az édesapa?... Az óvodai foglalkozás tovább folytatódik.- Mit gondoltok, hogyan beszélt veletek az édesanyátok, mikor még egészen picik voltatok? - A kérdés egy pillanatra elnémítja a gyerekeket. Majd valaki ösztönösen elkezdi.-Akkor még nem beszélgettünk, de anyuci mondta, hogyha sírtam, ő kitalálta a bajomat.- Ez így igaz, hiszen a csecsemők nyelve a sírás. De azt ki tudja, hogy mi volt az első szó, amit megtanult?- Anyu meg apu felvették magnóra amit mondtam...- Igen, de mit mondtál?- Nem tudom, mert már régen hallgattuk a magnót. - Válaszolja az elszomorodó kislány.- Ki tudja, mi volt az első szava, amikor beszélni kezdett?- Mama... - A szó hallatára valamennyien egyszerre kezdenek kiabálni. Mindenki ezt a szót mondta ki először. Ez természetes.- Most már óvodások vagytok, egyre szebben, tisztábban beszéltek. Mi lenne az a szó, amit először tanítanátok meg a kistestvéretekkel? Talán Tünde felelni tud rá, neki nemsokára megszületik a kistestvére?- Anyuka is mondta... én azt tanítanám, hogy papa, mama.- Tamás, te nagyon akarsz valamit mondani. Tessék!- Azt, hogy én azt tanítanám meg, hogy csillag, meg azt... hogy... virág!- Miért?- Mert ezek a legszebb szavak, s én azt akarom, hogy ő is tudja ezeket. Ebben a pillanatban nem következhet más, csak a költészet. Felhangzik a vers... „Édesanyám virágosat álmodtam, / napraforgó virág / voltam álmomban, / édesanyám, te meg fényes nap voltál, / napkeltétől / napnyugtáig ragyogtál." Szavak, érzelmek vonják hatásuk alá a gyerekeket. A beszéd, a nyelv számukra játék. A szavak már nem csupán a szükségleteik, óhajaik kifejezésének az eszközei. Általuk, bennük viszonyulnak a környezethez, a közelükben élőkhöz, a már tanult nyelv szavaihoz, a barátaihoz. Önmaguk a nyelvben, s önmagukban a nyelv már viszonyítási alap abban az életkorban, amikor az ember felismeri önmagát, megkeresi és megtalálja autonóm, mindenkitől különböző énjét. Játszanak vele. Fölé hajolnak, s nézik. Kifejezéstelen arccal. Visszanéz, figyel. Már, már sírásra görbül a szája, s abban a pillanatban észreveszi, látja a mosolyt, meghallja a kedves hangot. Beszélnek hozzá, és ő boldog, elégedett. Parányi életének első állomásán túljutva kéri, igényli a szót. Már válaszol is, felel rá. A maga módján mondja:- Gaj, gaj... gó, gó... gaj, gaj,gaj.. Roppant emberi törvény erejét érezhette meg; a társas lét, az emberi kapcsolatok legteljesebb törvényét: a nyelvet. Bárhogyan is hangozzék a világban, lényegét a segítségével, kifejező tudás és emberség adja. (Köszönettel Szobi Eszter és Kiss Erzsébet óvónőknek és tanítványaiknak.) DUSZA ISTVÁN • Andrejkovics Pál reprodukciója
