Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-03-30 / 13. szám
A múlt század második felében élt lengyel forradalmár, Ludwik Waryhski nevét viseli az építőipari kotrógépeket gyártó warsói üzem. Tavaly múlt 150 éves, s a hosszú idő alatt több változáson ment át - kis manufaktúrából nagy vállalattá fejlődött. A második világháború előtt indult fejlődésnek, a háború kirobbanása idején 3 ezer munkást foglalkoztatott - mozdonyokat gyártottak. A háború előtt is erős forradalmi mozgalom jellemezte, sok kommunista dolgozott itt, ezért a gyárat vörös mozdonynak hívták a kapun elhelyezett plakett s a rajta levő vörösre festett mozdony miatt. A német megszállás alatt is folyt a termelés, de a munkásság, ahol csal lehetett, szabotált, egy. év alatt öt mozdonyt sem „tudtak“ elkészíteni. A háború alatt a gyár 90 százalékban tönkrement, a gépeket leszerelték, elvitték. A felszabadulás után a munkások hozzáláttak az újjáépítéshez- hamarosan megindult a termelés. Először Varsó számára gyártottak a központi fűtéshez kazánokat, majd mivel a város romokban hevert, szállítószalagokat az építkezéshez — havonta 100 darabot. 1953-tól számítódik a gyár új fejezete, amikor is a Szovjetunió rendelkezésükre bocsátotta a mechanikus földmegmunkáló gépek dokumentációit, s kotrógépeket kezdtek gyártani. 1960-ban továbbléptek, hidraulikus kotrókat gyártottak - már saját tervezésüe- ket, s ma Lengyelországban monopolhelyzetben vannak. Tavaly a tervezett 1600 darabon felül plusz 20-at gyártottak. A termelés 70 százaléka exportra megy, főleg a Szovjetunióba, ugyanis a Waryríski-kotrók jól bírják a hideget, mínusz 40 fokban is kifogástalanul működnek. xxx A 2400 munkást foglalkoztató gyár munkaerőgondokkal küzd.- Kétszáz munkást azonnal fel tudnánk venni. Ezt Antoni Czer- vihski mondja, az üzemi szakszervezet elnöke. - Szükség volna esztergályosokra, marósokra, szóval szakmunkásokra. Mérnökökre nem, azokból szinte sok van. A fluktuáció is meglehetősen nagy: a múlt évben 100-an mentek át más vállalathoz, részben lakásukhoz közelebbi munkahelyet keresve, részben a nagyobb fizetésért, de sokan a nehéz munka miatt - egy kotrógép 20 tonnát nyojn, és az emberi erő nélkülözhetetlen. - Át kell térnünk a teljes mechanizációra, de egyelőre erre nincs lehetőség. • Mennyi volt tavaly az átlagbér?- Tizennégy ezer kétszáznyolcvan zloty, de vannak üzemek, ahol tizennyolc ezernél is több volt. Antoni Czervinski tizenhat évesen került a gyárba, negyvenkilencben tanoncként kezdte, aztán esztergályos lett, majd elvégezte a technikumot s műszakvezetö- ként dolgozott mindaddig, míg meg nem választották az újonnan alakult szakszervezet elnökévé - két évre. Nyolcvankettőben 30 taggal alakult meg az új szakszervezet, s az első gyűlésen - akkor már 170-en voltak - elnököt és 10 tagú vezetőséget választottak. Ez év elején már 540-en léptek be az új szakszervezetbe, igaz, ebből 210 a nyugdíjas.- Teljesen egyedül vagyok erre a munkára. Ha majd több lesz a tag, szükség lesz egy titkárnőre, aki legalább a telefont kezeli. A munka sok. Reggel hatkor jövök, általában négykor megyek. Naponta tíztől tizenkettőig itt az irodámban találnak, ezek a hivatalos fogadóórák, a többi időt a személyes kontaktus veszi el. Az elnöknek a lehető legtöbb időt kell töltenie a kollektívával, a legtöbb problémát közvetlen a műhelyben oldjuk meg. • Milyen volt a helyzet a gyárban nyolcvanban?- Ont bizonyára az úgynevezett Szolidaritás-korszak érdekli. Az üzemben létezett Vasas-szakszervezet, ennek a munkások 30 százaléka volt a tagja, a Szolidaritásé 70. De nagyobb nézeteltérések, sem összetűzések nem voltak, mert a gyári Szolidaritás nem szervezett sztrájkot, csak a felsőbb utasításokat követve nem vette fel a munkát. Olyankor előfordult, hogy a vasasok sem dolgoztak, hiszen itt az egyik munkája függ a másikétól. De az sem ment ritkaságszámba, hogy maguk a Szolidaritás-tagok sem sztrájkoltak, mert benne van a vérükben, hogy ha bejönnek a gyárba, akkor dolgozni kell. Antoni Czerwinski nemzedéke építette újjá a várost.-A munka hőse nem létezett a hetvenes években, nem becsülték a munkást. S az eredmény: a fiatalok nem jelentkeznek szakiskolába. Lehet, hogy a mi hibánk is, hogy nem oltottuk gyermekeinkbe a munka tiszteletét. Hosszabb időre lesz szükség, hogy a munkás tekintélyét helyreállítsuk. • Nagy volt a kiesés a sztrájkok miatt?- Nem volt kicsi, de a tervet 81- ben, 82-ben is teljesítettük. • Mit nyújt az új szakszervezet a tagjainak?- Mi a gyár szakszervezete vagyunk, nincs az, hogy csak a tagoknak juttatunk. Számít ránk a vezetőség és a munkástanács is. Három vállalati üdülőnk van, s aki igényt tart beutalóra, minden második évben megkapja. Például Zakopanéban egy hely 9000 zloty- ba kerül, de a családtagokra eső havi összeg szerint fizetnek. Ha például az átlagkereset alacsony, a család minden tagjára csak kétezer zloty jut, akkor az üdülés teljesen ingyenes, s a véradók és a lakkozóműhelyben dolgozók évente üdülnek - teljesen ingyen. Szociális juttatást nyújtanak a gyermeküket egyedül nevelő anyáknak és a sokgyermekes családoknak. A nyugdíjasokról ugyancsak gondoskodnak. Akinek alacsony a nyugdíja, 5400 zloty- 700 nyugdíjasnak mintegy a fele- évente egyszeri szociális segélyben részesül, másfél ezer zlotyt kap. A 8000 zlotys nyugdíj esetében ez az összeg 1000 zloty. Azonkívül járhatnak az üzemi konyhára, s igénybe vehetik a büfét is. • Van-e lehetőség a tagtoborzásra?- Az elmúlt év azzal telt el, hogy a szakszervezet létét tudatosítsák az emberek. Nyolcvannégyben a tagszerzésre összpontosítunk. Mindent nyíltan csinálunk. A szak- szervezeti vezetők semmilyen előnyben nem részesülnek. Közülünk senki sem megy üdülni. Ha, tegyük fel, két jelentkező van egy beutalóra, s az egyik szakszervezeti vezető, akkor biztos, hogy nem ő kapja. Erre nagyon vigyázunk, nehogy a munkások szemünkre vethessék, mint ahogy a múltban volt, hogy aki funkcióban van, hasznot húz belőle. A szakszervezet igyekszik beszerezni a hiánycikkeket. A múlt évben a munkások 12 tonna cukrot, 16 ezer pár zoknit, 25 mosógépet, 30 hűtőszekrényt, porszívókat, vasalókat, teát kaptak, s az igazságos elosztásra a szakszervezet ügyelt. Végigjárjuk a csarnokokat. A munkaerőhiány szemmel látható - több gép némán áll. Antoni Czerwinski nem válik ki a munkások közül. Az egyik sárgára festett kanalas kotró előtt megállít:- Nézze csak... Hát nem gyönyörű?! KOPASZ CSILLA 4 mm mamim Száraz tények Dél-Afrikából A tavalyinál is súlyosabb év köszöntött kilenc dél-afrikai országra: Angola, Botswana, Lesotho, Szváziföld, Mozambik, Namíbia, Dél- Afrika, Zambia és Zimbabwe kukoricatermő övezeteiben az idén is elmaradtak az esők, néhol már a harmadik, egymást követő évben. A tavaly októberben elültetett kukorica számára a januári-februári esők létfontosságúak lettek volna. A Dél-afrikai Köztársaságban legfeljebb 7 millió tonnás kukorica- termésre számítanak, ami a tavalyi 4,9 millió tonnánál több, de az 1981-ben betakarított mennyiség felét sem éri el. Zimbabweban az idei kukoricatermés az 1981. évi 1,8 millió tonnának alig 25-30 százalékát éri el. Miközben Zambia és Namíbia földjeit valósággal letarolta az aszály, Dél-Mozambikon és Szváziföldön januárban másfélszáz emberéletet követelő ciklon söpört végig özönvízszerű esők kíséretében, elsodorva a termőtalaj felső rétegét. Mozambik kénytelen emiatt 90 ezer tonna gabonáról lemondani. A FAO becslése szerint az érintett országok idei, belföldről nem fedezhető gabonahiánya mintegy 3,4 millió tonna lesz. E hiánynak éppen fele jut az 1982-ben még 5 millió tonnát exportáló Dél-afrikai Köztársaságra. A kontinensnek e legtehetősebb országa, valamint északi szomszédja, a gyémántban gazdag Botswana meg tudják fizetni importjukat. A többieknek viszont erre nincs elég devizájuk. Zambia 300 ezer tonnás feltételezett behozatala például az ország 60 millió dolláros devizatartalékának háromnegyedét emészti fel, Mozambik- nak pedig az idén meg kellene tízszereznie tavalyi 62 ezer tonnás importját. A hiányzó mennyiség csak segélyekből volna fedezhető. A nemzetközileg felajánlott összes segélyekből csak mintegy 686 ezer tonna gabonát vásárolhatnának a dél-afrikai országolt, 285 ezer tonnával kevesebbet, mint amennyire a FAO becslései szerint szükségük lenne. Szakemberek szerint sem a segélyek, sót még a kiadós esők sem tudnák megoldani a legsúlyosabb élelmiszergondot, azt, hogy a megtermelt gabonát nem tudják eljuttatni a fogyasztókhoz. Mozambikban például az ország számos területét elzárták a korábban Dél-Afrika támogatását is élvező lázadók. Egy amerikai szenátor becslései szerint e térségben a legutóbbi esztendőkben 100 ezer ember halt éhen. Észak-Zambiában az okoz gondot, hogy a kukoricát Zaire-ba csempészik át az ottani háromszoros ár miatt. Dél-Afrikában az országba beékelt fekete bábállamocskákban súlyos éhínség dúl. A FAO legutóbbi felmérése szerint a dél-afrikai országokban egyrészt magasabb árat kellene fizetniük a gazdálkodóknak, másrészt jóval rugalmasabb szervezetekre kellene bízniuk a vetőmag és műtrágya szétosztását, az agrártermékek felvásárlását. Az eddiginél jóval több pénzt kellene adni a mezőgazdasági kutatásnak és fejlesztésnek a terméseredmények növelésére, az időjárás viszontagságaival, a különféle betegségekkel jobban megküzdő növényfajták kitenyésztésére. Az afrikai országok csak így tudnák leküzdeni azt a jelenlegi vészes tendenciát, amelynek lényege, hogy az egy főre jutó mezőgazdasági termés, de az élelmiszerfogyasztás is immár tartósan évről évre csökken. (HVG) Nyolc dél-afrikai ország belföldről nem fedezhető gabonaigénye 1984-re, tonnában „Gorilladiktatúrák u Argentínában immár Raul Alfonsín polgári kormányzata van uralmon, miután 1976-tól vérgözös katonai uralom nehezedett az országra. Azalatt harmincezer elhurcolt, megkínzott és „eltűnt“ embert gyilkoltak meg. A gyilkosokat, beleértve uralmon volt tábornokokat is, bíróság elé állítják. (Igaz, hogy katonai bíróságok előtt helyezik vád alá őket.) Azt mondják, Argentína különleges eset: ha a katonák nem kezdték volna el az örült Falkland-háborút, nem kellett volna oly hamar visszalépniük. Valójában azonban azért vitték bele honfitársaikat „a nemzeti becsületért“ vívott külső háborúba, mert ezzel tovább akartak hatalmon maradni, megtartani a kezükből már régen kicsúszott igazi hatalmat. Egyetlen idegenforgalmi irodának sem jutott eddig eszébe, hogy körutazást ajánljon a félelem és a rettegés tanulmányozására, holott hosszú éveken át lehetőség nyílt volna rá Dél-Amerikára koncentráltan: például Franco- Spanyolországból Rio de Janeiróba, onnét pedig Uru- guayon és Paraguayon át Buenos Airesbe, majd vissza Chilén, Bolívián, Perun keresztül - az egyik katonai diktatúrát a másik után szemlélhették volna meg a turisták. Persze könnyen lehetne ilyen körutazásokat rendezni Afrikán és Ázsián át is. A külső kép majdnem a legkisebb részletekig egyezik az egyes országokban: a repülőtereket erősen felfegyverzett őrség biztosítja, ugyanaz a helyzet a fontos középületek előtt, éjszakai kijárási tilalmak, s az emberek tartanak attól, hogy idegenekkel politikai kérdéseket beszéljenek meg. Persze vannak az elnyomásnak fokozatai. Argentínából most értesülünk a gyilkos rendszer bűneinek szörnyű részleteiről, ezzel szemben legalább kívülről úgy látszik, hogy a nigériai katonai rendszer viszonylag mérsékelt, persze nem is régen következett be az ottani katonai államcsíny. Valamennyi katonai diktatúra közös vonása viszont, hogy azonnal indokolják az előző - többnyire polgári - kormányok megdöntését, hogy azok csődbe vitték az országot, és a nemzet kárára szélesre tárták a kapukat a korrupció és a nepotizmus előtt. A gazdasági önigazolásnak megvan a logikája - mindenesetre csak egy nagyon meghatározott vonatkozásban: a több mint 60 országnak, amelyekben a katonák 1946-tól 1979-ig államcsínyt hajtottak végre, fejletlen a gazdasága és még mind a mai napig az, beleértve még Portugáliát, Görögországot és Törökországot is. S ha a gazdasági viszonyok politikai válságokra vezetnek (s ez nem kivétel, hanem szabály), akkor ennek olyan okai vannak, amelyeket egy bármilyen összetételű kormányzat sem tud egyhamar megváltoztatni: gyarmati múlt megfelelő gazdasági struktúrával, monokultúra, igazságtalan kereskedelmi feltételek a világpiacon. Hangsúlyozottan: egy fejlődő ország kormánya kudarcot vall, mielőtt letenné a hivatali esküt. Amennyiben a katonák veszik át a hatalmat, klasszikus reagálást figyelhetünk meg a nyugati, értsd kapitalista sajtóban: A többé-kevésbé liberális alkotmányok elvesztését a lapok első oldalain panaszolják, a gazdasági részben viszont annak a reménynek adnak hangot, hogy immár tért nyerhetnek a" „rendezett“ gazdasági viszonyok. Brazília évekig a modellje volt annak, hogy ez a tudathasadás érvényesült a nyugati lapokban, de Pinochetet is előzetes babérokkal övezték azért, hogy rendet csinált, s ismét egészséges beruházási légkört teremt. (Valójában a nemzetközi tőke rokonszenvét érezte, mert az Allende idején az összes párt hozzájárulásával államosított rézbányákat ismét magánkézre adta, vagyis az amerikai vállalatoknak visszaadta.) Maradjunk csak az előbbi példánknál - mit nyújtanak a katonai rendszerek valójában Buenos Airesben, Brazíliában és Santiagóban hazájuk nemzetgazdaságának? Kétségtelen, hogy a korábbi polgári kormányoknál kevesebbet. Chile teljesen csődbe ment, Brazília pedig a legnagyobb nehézségekkel küzd, hogy a nemzetközi tőke segítségével átütemezze növekvő adósságainak visszafizetését. Argentínában pedig a junta gazdálkodása arra vezetett, hogy a három számjegyű inflációs ráták majdnem normálisak. Mindenütt, ahol katonák vannak uralmon, lényegesen nagyobb arányú a munkanélküliség, mint hasonló más országokban, a reáljövedelmek 20-40 százalékkal csökkentek, megnőttek a nyomornegyedek, szaporodott az erőszakos bűncselekmények száma. (Vorwärts)
