Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-03-23 / 12. szám
IV /legnyikordult a bérház kapuja, apró IVI emberke lépett ki rajta, és elindult Vyéehrad felé. A házak falán függő gázlámpák csak közvetlenül maguk alá vetik a fényt. Az apró termetű férfi arca árnyékban maradt, s fokozatosan beleolvadt a várba vezető alagút homályába. Alois Hudec gyakran járt erre, nem kellett ügyelnie a lépéseire. A háború alatt sokat sétált Vyéehrad környékén, főként azután, hogy visszautasította a németek ajánlatát: nem volt hajlandó a Kuratóriumban, a hitleristák ifjúsági szervezetében foglalkozni a fiatalokkal. Attól fogva megtiltották neki, hogy betegye a lábát a tornaterembe. Nos, gondolta, amíg nem tartóztatják le, vagy nem veszik a fejét a pankráci börtönben, legalább kijár a friss levegőre. Kiszellőzteti a tüdejét, gyönyörködik Prága látképében. A közeli Krok utcában lakott. Keservesen teltek a napjai. Már a háború kitörésekor rosszullétek gyötörték, szédült, mintha az egész világ egy hatalmas körhinta lett volna. Elüldögélt a konyháiban a széken, s nézte, ahogy az öreg óra ingája ütemesen leng fél métert jobbra, fél métert balra. Agyonhajszolta magát a munkában, a végtelennek tűnő számOTA PAVEL oszlopok fölött 6s a tizenöt évi gürcöléssel a tornateremben. S mindezt betetőzték a németek, meg akarták bosszulni a berlini olimpiai játékokon aratott győzelmét. A gyakori házkutatások alkalmával sosem mulasztották el, hogy meg ne fenyegessék:- Egyszer még velünk jön... Éjszaka lidérces álmok gyötörték. A felesége egyszer az utca kövezetén talált rá, betörte a fejét. Állandó edzéshez szokott szervezete nehezen viselte a tétlenséget. A háború alatt gyalog járt a munkahelyére - fél Prágán keresztül. Több ezer kilométert gyalogolt azokban az években. Akadtak emberek, akik nem köszöntek vissza neki. Nem maradt számára más, csak a gyaloglás, a szeretett Vyáehrad és a hajnovkai kertecskéje. A kertben túrta a földet, akár a vakond, amely kerüli a fényt és az embereket. Csak néhanapján köszöntöttek rá derűsebb pillanatok. Kertjének kerítése mögül egyszer váratlanul felharsant az ismerős buzdítás, amelyet valaha a versenyeken hallott:- Hu-dec, Hu-dec! A kiskapu előtt egy idős tanár állt az osztályával, s a lányok és fiúk teli torokból kiabálták a nevét. Aztán elmentek. Az öregúr elmenőben még valamit lelkesen magyarázott nekik, és úgy hadonászott közben, mintha tornázna. Az ilyen szívet melengető emlékekért járt ki a közeli Vyéehradra is, ahol csak a végtelen kék ég borult föléje. A levegő- ég ilyenkor képzeletbeli szaltók és átfordulások színterévé változott. Alois Hudec felhuppant a felhőkre, és tornázott. Előbb a négy fivérével a falusi házuk udvarán. Bemutatókat rendeztek a környező falvakban, lajtorjás szekérrel járták a környéket. A kocsis most az égbolton hajtott, tollbokrétás kalapban pattogtatta ostorát. Az apró termetű tornász még szinte kamasz volt, amikor 1931-ben Párizsba utazott, Kánkán, tengernyi gépkocsi, fényes kirakatok, gyönyörű nők. A joinville-i katonaiskola udvarán az a versenyző nyeri el a világbajnoki címet, aki minden szeren és könnyűatlétikai számban legalább hatvan-hatvan pontot szerez. Egyik tornaszertől a másikhoz lépett, kötelet mászott, átugrotta saját testmagasságát, először kápráztatta el a világot a gyűrű- gyakorlatával. Tizenöt órai versenyzés után egyedül ő teljesítette a megszabott feltételeket.- Bravó, Üdék, Tsékoszlovaki! Odahaza Plzefi pilseni sörrel, Beroun a híres kalácsaival várta az újdonsült világbajnokot, s Prága rajongva vitte végig a Vencel téren. Vysehrádrói mindig más emberként tért haza. Lenn, a megszállt városban más volt a helyzet. A németek jegyrendszert vezettek be, Hudecék nyomorúságos fizetésből éltek, nem volt miből a feketepiacon vagy vidéken élelmiszert vásárolniuk. Csupán egy alkalommal csillant fel a remény - egy fogorvos rendelőjében.- Nézze, Hudec úr, ebben a fiókban hetvenötezer korona van az ön számára. Alois Hudec értetlenül pillantott fel.- Hozza el az olimpiai aranyérmét. Fogakat csinálok belőle. A háború után ön majd úgyis nyer egy másikat. Az olimpiai érem mások számára csupán aranyat jelentett. Egy időben már olyan kétségbeejtő helyzetben volt, hogy a konyhai mérlegre tette. Hét dekát nyomott. Aztán mégis meggondolta magát: nem adja el soha, inkább éhen pusztul. Az érem volt az egyetlen dolog, amit valaha is kapott. Egyik győzelmét a másik után aratta, de első osztályon csak addig utazhatott, amíg a parádés vonat kifutott a prágai pályaudvarról, és kattogtak a fényképezőgépek. A „testvérünk vagy...“ csak a nótákban meg az ünnepi szónoklatokban volt érvényes. Ragyogó állásokat ígértek neki, de az ígéretek csak ígéretek maradtak. Mindig elhangzottak, amikor valahol a világban győzelme tiszteletére felvonták az árbocra a nemzetiszínű lobogót. Aztán egykettőre megfeledkeztek róla. Vasárnap még Bécsben versenyzett, de hétfőn reggel hatkor már Brnóban az esztergapadnál kellett állnia. A prágaiak később elcsalták a fővárosba, és segédtisztviselőt faragtak belőle. Tizenhat órát dolgozott és edzett naponta. Versenyt verseny követett. Gyakran előfordult, hogy verseny közben is fájdalomcsillapítót vett be. A Jugoszláviái versenyre harmadosztályon utazott kétoldali sérvvel. Budapesten izomszakadással nyert a gyűrűn világbajnokságot. Nem, a berlini aranyról nem mond le. Az épületeken, stadionokon, már dölyfö- sen lengtek a horogkeresztes zászlók, amikor harcba indult az éremért. Pedig Berlinben egyetlen cseh versenyzőnek sem lett volna szabad győznie. Korláton a versenybírák igazságtalan pontozással a negyedik helyre szorították, a nyújtón pedig „nem vették észre" a gyakorlatot befejező, addig sosem látott szaltót. Alois Hudec a gyűrű alá lépett. Még egyszer végigtekintett a húszezres tömegen, mintha az elkövetkező másodpercekben nem várna tőle mást, csak igazságot. Felugrott, apró teste mozdulatlanná merevedett. Megfeszült, mint az íj, és keresztfüggésbe ment át. A következő másodpercekben már uralta a köteleket, valósággal egybeforrt velük. Egy keresztfüggés helyett ötöt csinált, és nemcsak az előírt három másodpercig tartotta ki őket, hanem szinte a végtelenségig. Voltak, akik már nem viselték el a feszültséget, és lelkesen tapsolni kezdtek, a taps nót- tön-nőtt: Hudecnek sikerült megnyernie a közönséget, hiszen tudása legjavát nyújtotta. Hátra szaltóval ért földet, s alapállásba merevedett. Tudósok, művészek, politikusok, a szertorna világhírű mesterei tolongtak körülötte, hogy kifejezzék elismerésüket. Gyűrűgyakorlatát még a részrehajló versenybírák is olyan pontszámmal értékelték, amelyre az olimpiai játékok történetében még nem volt példa. A barna inges náci urak és kefebajszos vezérük kénytelenek voltak állva tisztelegni a himnusz előtt, amely a cseh hazáról és a Tátra fölött cikázó villámokról szólt. Egy későbbi prágai bemutatóját követően az újságírók így vélekedtek: „Hudec nem nyújtott olyan teljesítményt, mint Berlinben. Soha többé nem látunk tőle olyan gyakorlatot, amilyet Berlinben mutatott be. Csodákra csak akkor képes az ember, ha népének becsülete a tét, ha elkeseredetten küzd, és tudja, hogy csupán emberfeletti erőfeszítés mentheti meg.“ Hudec túlélte a háborút, amelyet a horogkeresztesek robbantottak ki. A Vyéehrad alatt méltóságteljesen hömpölygőit a folyó, elnémultak a fegyverek. Ezután már nem járhat fel ide, nem futja majd az idejéből. Munkához lát a tornateremben, nem vesztegethet el egyetlen percet sem. Ma megy az első edzésre. Felballagott a Vyéehradra, hogy elbúcsúzzék képzeletbeli tornatermétől. Ma egy valóságos tornaterembe lép be, ahol nyikorog a nyújtó, leng a gyűrű. Lesétált a folyópartra. A vinohradyi tornaterem fényes ablakai világítottak az éjszakába, az elsötétítés már a múlté. Úgy lépett be a terembe, mint egy alvajáró, lassan, élvezettel vetkőzött, ízlelgette az atlétatrikó és a hosz- szú tornásznadrág érintését. A teremben már vártak rá, a zsúfolásig megtelt karzatról kislánya integetett feléje, aki még sohasem látta tornázni. Tenyerét bemártotta a fehér magnéziumporba, és lassan végigsimította a nyújtó hideg vasát. Sokkal izgatottabb volt, mint Berlinben. Kissé nehezen húzta fel magát. Lassan küzdötte le a gyakorlat súlyponti elemeit, de olyan hévvel tornázott, mint ahogy a szomjas ember kortyolja a vizet. Az emberek ujjongtak, s a gyerekek egyre unszolták:- Hudec bácsi, mutassa be nekünk a szaltóját! Habozott. Talán mert nem tudta felbecsülni a távolságot, mintha cserbenhagyta volna a hatodik érzéke... Mégis forgásba lendült, óriáskereket mutatott be, bonyolult vetődéseket, mintha játszott volna, pedig csak a nehéz befejező gyakorlatot készítette elő. Hogy is írták annak idején, hogy mesélték? „Hudec magasan a nyújtó fölé repült, és egy szaltóval földet ér." Szeme előtt elhomályosult a tornaterem, a karzat, elmosódtak az arcok. Elengedte magát, már repült is a levegőben. Izmaiban azonban túl sok erő halmozódott fel. Átrepült az ugrószőnyeg fölött, s akár a pilóta, aki elveszti uralmát a gépe fölött, a kemény padlón ért földet, megpróbált felállni, de mindkét lábába éles fájdalom hasított. Törött lábbal vitték ki a tornateremből. Amint összeforrtak a csontjai, máris járni tanult, s hamarosan eljött a nap, amikor először mehetett a villamoson munkába. Haza azonban már gyalog indult, lépésről lépésre: egy, kettő... Csurgón róla a veríték, mire hazaért. A felesége megsimogatta nedves haját, amelyben egyre több volt az ősz szál. Aztán eljöttek Alois Hudecért, hogy vegyen részt.egy bemutatón. Az oroszok akarták látni, sokat hallottak már róla. Tanulni szerettek volna tőle. Elvitték őt a vinohradyi tornaterembe, és felsegítették a gyűrűre. Egy esztendővel később már győzelmet arat New Yorkban az Egyesült Államok elleni találkozón. Majd Dániában megismétli sikeres szereplését. Es egyszeriben vége. Kiöregedett. Már nincs rá szükség. Egy szemfüles szabómester felvarrja a kabátja hajtókájára: A Sokol Sportegylet Szeniorja feliratú szalagot. S az emberek mintha kerülnék. Csak az emlékei maradtak meg és az olimpiai aranyérme. Aztán megrendezik a háború utáni első spartakiádot, s a megnyitón felvonulnak az ország legjobb sportolói. A nézők tapsolnak, a taps egyre viharosabb, a stadion fényei felerősödnek: A hangszóró bejelenti: „Alois Hudec, a szertorna abszolút világbajnoka, a berlini olimpiai játékok győztese.“ Rávetődnek a reflektorok fényei. Ősz haja ezüstösen csillog, kissé görnyedten áll. És ismét felharsan a lelátókon:- Hu-dec, Hu-dec! Kihúzza magát. Az Érdemes Sportoló jelvényt szorongatja a kezében. Ha hazatér, az olimpiai aranyérem mellé teszi. Ez a szerény kis jelvény ugyan nem aranyból készült, de számára legalább annyit ér. Élete utolsó napjáig arra emlékezteti majd, hogy ennek az országnak a népe nem feledkezett meg róla, és örökre megőrzi emlékezetében. POLÁK IMRE fordítása D on Fernando Pasamano e nagyszabású esemény részleteit már két hónappal előre kidolgozta. Elsősorban a rezidenciájának kellett általános átalakuláson átesnie. Mivel régimódi hodályröl volt szó, szükségessé vált néhány fal lebontása, az ablakok megnagyítása, a padló parketta kicserélése és az ablakok átfestése. Ez a reform újabbakat vont maga után, s mint az olyan emberek, akik mikor új cipőt vesznek, úgy vélik, hogy azt új zoknival, majd inggel, aztán öltönnyel, és így tovább fokozatosan, egészen az alsónadrágig, kell felavatni - dón Fernando is kötelességének érezte felújítani az egész berendezést, a szalon pohárszéke- itöl kezdve az éléskamra utolsó polcáig. Azután a szőnyegek, lámpák, függönyök kerültek sorra, meg a képek, hogy beborítsák a falakat, melyek mióta megtisztultak, nagyobbaknak is tűntek fel. Végül, mivel a műsor keretében kerti hangversenyt is terveztek, kertet kellett teremteni. A japán kertészek csapata oda, ahol korábban valamiféle vadon nőtt gyümölcsös volt, tizenöt nap alatt * csodálatos rokokó kertet varázsolt, formába nyesett ciprusokkal, zsákutcaszerú ösvé- ' nyekkel, vörös halakkal teli lagúnákkal, bar- í lánggal a házi istenségek számára és egy rusztikus fahíddal, mely képzeletbeli patakot s szelt át. De a legnehezebb mégis a menü összeállítása volt. Don Fernandö és felesé- c ge, mint az ország belsejéből származó emberek többsége, életében eddig csupán i; vidéki lakomákon vett részt, melyeken a vidámság whiskyvel vegyült, s úgy értek véget, hogy a társaság puszta kézzel falta fel a ten- s gerimalacokat. A rendkívüli tanácskozásra E egybehívott rokonság csak tovább növelte jj a zűrzavart. Végül don Fernando úgy dön- +- tött, felmérést végez a város legelőkelőbb s szállodáiban és éttermeiben; ebből megtud- n iiatta, hogy léteznek főúri ínyencségek és a drága borok, melyeket repülőgépen kell ho- d zatni a délszaki szólöskertekböl. Mikor mind- 0 ezek a részletek tisztázódtak, don Fernando 2 némi aggodalommal állapította meg, hogy az s estély, melyen százötven személy fog segéd- c kezni, negyven felszolgáló, két zenekar, egy •* balettegyüttes és egy filmoperatőr, az egész v vagyonát felemésztette. De aztán a számlák s összegezése után a kiadás csekélynek tűnt n neki, ahhoz a hatalmas haszonhoz képest, n melyre a bankett révén szert tesz. s a- Egy nagykövetséggel Európában és vas- a útvonallal a hegyek közti birtokaimra rövi- debb idő alatt visszaszerezzük a vagyonúnkat, mint egy kakaskukorékolás - mondta a feleségének. - S én nem is kérek többet. Szerény ember vagyok.-Azt kéne még tudni, eljön-e az elnök - válaszolta a felesége. Valójában don Fernando egész az utolsó percig halogatta a meghívást. Neki elég volt az a tudat, hogy az elnök rokona (azoknak a hegyvidéki rokonságoknak az egyikéről volt szó, melyek épp oly bizonytalanok, mint kimutathatatlanok, s nem tisztázódnak soha, mert félő, hogy házasságtörésből erednek), hogy teljesen biztos legyen a meghívás elfogadásában. Ennek ellenére, a nagyobb biztonság kedvéért, kihasználva első látogatását a palotában, egy sarokba vezette az elnököt és alázatosan közölte vele a tervét.- Nagyon örülök - válaszolta neki az elnök. - Nagyszerű ötletnek találom. De pilla* Mai perui elbeszélő N aponta szólítja a város, akár otthonra is lelhetne benne. A hívás ismerős bizsergés- in« ként zsibog lábaiban, miközben az idökeltezés és kii az időjárási viszontagságok az ő esetében mellőz- a hetö körülménynek tekinthetőek. Már és időtlen idők óta. Úgy hangzik el a szólítás, mint ahogyan a csalogatás történik. Karaba ezt tudja, nagyon is tudja, akár csak azt is, hogy az aztán nem a mosto- — hasors ámyvilága, amikor két lakott helyen van a pacalnak és a sörnek egyazon íze, zamatja. Gondoskodott róla, hogy a városban mindennap f elintéznivalója akadjon, anyagbevásárlását szándékosan aprózta, mert úgy legyen, hogy az ő menetrendjét egyszer s mindenkorra már csak a végállomás akassza meg: az elmúlás. Mikor gyalog elindult a városnak, rendszerint akkor szálingóztak hazafelé az etetők, s mikor érkezett, már ezen az utcán sántikált a póstás. Átvette tőle a tegnapi újságot, visszaszolgáltatta a tegnapelőttit, s minden egyes alkalommal le- emelte fejéről a sapkát.- Hálásan köszönöm, Piacsek úr - szólt az . sz ember háta mögé, s csak azután kereste tekintetét.- Nincs valami javítani való? iett s f< Bal vállára lendítette a karót, még inaséveiből kar származó táskájának hintamozgása mint megany- dől nyiszor, most is rövid udvariaskodás végét jelezte, ten
