Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-03-23 / 12. szám
V g nagyon elfoglalt vagyok. Majd írás- gerósítem a meghívás elfogadását. rernando elkezdte várni a megerősí- dig is, hogy leküzdje türelmetlensé- jészftő reformokat rendelt el, melyek iák egy ünnepélyes álarcosbálba ké- jsterkélt palota kinézését kölcsönöz- jtolsó ötlete az volt, hogy megparan- észitsék el az elnök portréját - a fes- »nyképről másolta le és azt szalon- jmbetúnóbb pontjára akasztatta, hét múlva megérkezett a megerősí- Fernandót, aki már nyugtalankodott miatt, élete legnagyobb öröme érte. d üznnepnap volt számára, a közelgő fcplőünnepfélesége. Mielőtt lefeküdt, neleségével az erkélyre, hogy meg- e a kivilágított kertet és idilli álomba zárja ezt az emlékezetes napot. Ám lahogy elvesztette érzékelhető tulaj- írt, mert bármerre fordította szemét, nando mindenütt csak önmagát látta, tan, cilinderrel, szivarral a szájában, yan háttér díszlettel, melyben - akár- yes turistaplakátokon - Európa négy zetesebb városának emlékművei ke- < össze. Távolabb, ábrándképe egyik »ben az erdőségből érkező, az ö ara- negrakott vasúti kocsikból álló sze- látott. S mindenfelé, mint az érzéki- jgóriáját, egy mozgó, áttetsző női látott, akinek a lába egy kokotté, a egy márkinőé, a szeme egy tahiti lányé volt, s egyáltalán semmiben sem hasonlított a feleségéhez. A bankett napján elsőként a rendőrkopók érkeztek. Délután öt órától a sarkon álltak őrt, kínosan igyekeztek megőrizni inkognitó- jukat, de elárulta őket a kalapjuk, túlzottan fesztelen viselkedésük és mindenekelőtt a szörnyű bűnszagú levegő, a nyomozók, titkos ügynökök és minden titkos foglalkozást űző ember gyakori kísérője. Aztán egymás után érkeztek a gépkocsik. Belsejükből miniszterek, képviselők, diplomaták, üzletemberek és értelmiségiek szálltak ki. A portás kinyitotta előttük a kaput, az ajtónálló bejelentette őket, a lakáj átvette ingóságaikat, don Fernando pedig az előcsarnok kellős közepén állva, udvarias és meghatott mondatokat mormolva kezet nyújtott nekik. Amikor már a szomszédságból az egész nagypolgárság a ház elé csődült, s a bérkaszámyák lakói is váratlanul vigasságot csaptak, megérkezett az elnök. Szárnysegédei kíséretében bevonult a házba, és don Fernando, megfeledkezve az etikett szabályairól, keresztapai ösztöntől hajtva annyi érzéssel vetette magát a karjai közé, hogy kárt tett az egyik vállbojtjában. A meghívottak szétszéledtek a szalonokba, folyosókra, a teraszra és a kertbe, viccek és epigrammák közepette diszkréten iszogatva a negyven nagy láda whiskyt. Majd letelepedtek a számukra fenntartott asztalokhoz - a legnagyobb, orchideákkal díszített asztalt az elnök és az élvonalbeli férfiúk foglalták el -, s megkezdődött a zajos falatozás és társalgás, miközben a szalon egyik sarkában a zenekar megpróbált, eredménytelenül, bécsi hangulatot teremteni. Az estély közepén, amikor a rajnai fehér borok már átestek a megtiszteltetésen, s földközi-tengeri vörösborokkal kezdtek telítődni a poharak, megindult a társalgás. Ezt a fácán érkezése félbeszakította, s csak a végén, amikor felszolgálták a pezsgőt, tért vissza az ékesszólás, a dicshimnusz zuha- tag eltartott egészen a kávéig, hogy aztán konyaktengerbe fulladjon. Don Fernando eközben nyugtalanul látta, hogy a teljes gőzzel beindult estélye saját törvényeit követi, s neki nem nyújt alkalmat bizalmasan elbeszélgetni az elnökkel. Annak dacára, hogy a protokoll előírásaival ellentétben, e becses vendég bal oldalán foglalt helyet, nem talált alkalmás pillanatot egy kis kitérőre. Ráadásul, a felszolgálás végeztével az asztaltársak felkeltek, hogy elálmosodott, emésztésbe kezdő csoportokat alkossanak, s ő, házigazdái szerepében kötelességének tartotta, hogy egyik csoporttól a másikhoz szaladgáljon, fémseriegekkel, vállveregetés- sel, szivarral és ellenvetésekkel újra felélénkítse őket. Végül, éjfél felé, amikor az ittas miniszter- elnök díszes visszavonulásra kényszerült, dón Fernandónak sikerült az elnököt a zeneszalonba vezetnie, s ott letelepedve az egyik kanapéra, melyhez hasonlón a versailles-i udvarban hercegnőknek vallottak szerelmet vagy koalíciókat robbantottak szét, a fülébe rebegte szerény követelését.- De többé nem lesz benne hiánya - válaszolta neki az elnök. - Épp ezekben a napokban ürül meg a római nagykövetségünk. Holnap a minisztertanácsban javasolni fogom, vagyis elrendelem a kinevezését. Ami meg a vasutat illeti, tudom, hogy van a képviselőknek egy bizottságuk, mely már hónapok óta ezt a tervet vitatja. Holnapután összehívom a dolgozószobámba a tagjait és önt is, hogy a lehető legelőnyösebben oldják meg ezt az ügyet. Egy órával később az elnök távozott, miután többször megismételte az ígéreteit. Miniszterei, a képviselők és a többiek követték, a szokás és a gyakorlat által előre meghatározott sorrendben. Hajnali kettőkor még néhány rang nélküli udvaronc ténfergett a bárban, akik arra vártak, hogy kinyissanak még egy palackot vagy alkalmuk adódjon titokban elemelniük egy ezüst hamutartót. Csak reggel háromkor maradt magára don Fernando és a felesége. Pirkadatig fennmaradtak nagyszabású estélyük romjai között benyomásokat cserélve és reményteli terveket szövögetve. Végül is azzal a meggyőződéssel tértek nyugovóra, hogy limai lovag még soha nagyobb dicsőséggel nem szórta el a pénzét, s nem kockáztatta nagyobb előrelátással a vagyonát. Déli tizenkét órakor dón Fernandót felesége kiáltozása ébresztette. Amint kinyitotta a szemét, meglátta az asszonyt, ahogy újsággal a kezében nyomul be a hálószobába. Kitépte kezéből a lapot, elolvasta a főcímeket, s egy szó nélkül aléltan ágyára omlott. Hajnalban az egyik miniszter, kihasználva az estély nyújtotta alkalmat, államcsínyt hajtott végre és lemondásra kényszerítette az elnököt. LÓRINCZ EMŐKE fordítása TÖRÖK ELEMÉR Tavaszi égen tél zokog Járok hófoltos mezőben, s nyárra gondolok erősen, hallgatom csendben, hogy szalad kövek közt csengve a patak. Zsendülő füvön őznyomok, tavaszi égen tél zokog, felhők úsznak, habfehérek, vágtató tajtékzó mének. Tekintetem körbehordom, s megpihen a Mojvadombon, szemem a kékséget Issza, ide vágyom mindig vissza. Hazajöttem szülői táj, keringj, kiálts fehér sirály, ti égbe nyúló jegenyék, nyugodalmam itt lesz-e még? Szórd szét tavasz szép díszeid, tüntesd el a tél jeleit, ébredjek mindig örömre, szívemet gond ne gyötörje. Lengjen körül tiszta derű, dalt zengjen arany hegedű, ragyogják be arcom örök, szivárványszínű fénykörök. SZITÁSI FERENC Legyél kedvesem, hazám Gyere, itt a tavasz, öleljelek meg újra itt a zsenge fűben a domb alatt, fedje be fejed a csönd virágkoszorúja. Gyere, Itt a pillanat: havas kezed takarja be a szám, ha feltör bennem a derű,- ágak csúcsára a barka - legyél kedvesem, hazám, kinek vállát betakarja az alkony lágy hamva. Gyere, itt a tavasz; a szél hangja sem az, mint márvány-télben: - törvény a zöld levél is a jegenyésben. Blúzod alatta az ébredő vágyak kaput nyitnak a kívánságnak. Gyere, hív minden, béke-fehér az ingem... tők - fűzte hozzá, s marasztalhatatlanul s közben a táska heves ingajárása egy idő mutatójaként kísérte, mígnem eltűnt iljban. : ember, volt, aki ha nem az országúton élte- Nézd csak, ez Piroska belebújója - pörgették Karaba nyelvét -, igaz, Pista tette neki a szépet, de Lászlóval vesztek a sötét éjszakába, mégis Jánost lepte meg a gyermekáldással, s látod Óda Pali, aki a tanácsra vitte, s mégis jött a felfordulás a Pistára R JÓZSEF it, akkor a kaptafa mellett - amióta csak dta, s mikor az még csak sarjadzott, akkor sz. - Karaba vagyok, Karaiba, a suszter gei - kövér és lágerokra emlékeztető bak- , (no meg, hogy a sors fölvitte az ember .) modern topánkák, kedves pletyka- és stársak. emlékező szerelem-gyerek gyüttével. E meg Marosa, a Harag Marcsa saroknélkülije... A töpörödött suszter odavágott a cipőknek - hát ezek már sose hallgatnak? -, aztán ránézett a magáéra. - Hát te nem szólsz? - de az hallgatott, s ez megnyugtató muzsika volt. Most levetette magakészítette lábbelijét, s a sámlira tette.- Na, mi van, te nem szólsz? - nézte, nézte, félszemével hunyorított, a nyugtató muzsika elhallgatott. Erre a cipőnek lába nőtt, a lábnak teste, a test ifjúságot hajtott. Nézte, nézte Karéiba a zöld ifjú pödrös bajuszát, nem bírta erővel, s megszólalt. A zöld ifjú a hangra szemlátomást zsugorodott, s már tűnt teste, vált láthatatlanná lába, csak a cipő maradt, s megint szólt a bársonyos muzsika, de egy karmesteri mozdulattal félbeszakította - érezni lehetett, amint súlyával a konyhára nehezedik. Most a cipész vad mozdulattal intett, s a zene dübörögve szakadt alá. A cipőből villanás közepette gomolygó füst tört elő, majd egy katona, haját vitte a szél, mellette bárányok rohantak el és tehenek, eszébe villant, hogy ezeket nincs kinek megfejnie. Puskájával csapkodott, s mint szívós akác a szélben, úgy hajlongott, fél mozdulattal a melléhez ért, szájából vér buggyant ki, Karaba is a melléhez kapott, remegő ujjakkal megérintette a beforrt sebet. - Jaj! - hördült fel, a hangra eltűnt a katona, a füst visszaszivárgott a cipőbe, a zene elakadt, s riadt csönd jelezte a várakozást. A kis suszter matató ujjakkal kereste-kutatta a kirojtosodott ing gomblyukait, s hívóan felemelte a karját. Mozdulatára engedelmesen indult a zene, fölsírt az idő hegedúhúrja, a cipő, a kopott cipó fényleni kezdett, mint ahogyan kívánatos, úgy ragyogott, s kinőtt belőle ismét a legény, de bővül a kép, tágul a varázskép, a legény karjához kapcsolódik egy másik kar, a karhoz egy cseresznye-üde menyecske, s mikor az ajkak egymáshoz értek, Karaba föltartotta a történést, a hegedű hangja körbe cikornyázta a képiét, talán így szeretett volna Karaba elmúlni, de ebben a pillanatban Harag Marcsa saroknélkülije élesen fölnevetett, a kép olvadni kezdett, elsőként a menyecske veszett a lángokba, majd a deli fiú. Karaba belevágta körmeit a saroknélkülibe, s kihajította az ablakon. Hegyezte fülét, jön-e a muzsika, de az már messze járt. Fölemelte cipőjét, megtörölte kézfejével, most a másikat szólította. Jött az készségesen, ugrálni kezdett, s lépikedte a kopiogóst. Karaba szájához emelte a demizsont, s mikor érezte vére hevülését, utána kapxstt egy aláhulló pántlikának. Tyuhaj - s vadul pörögni kezdett, s fölzúgott a dal: Lány, lány, barna lány... állandóan csak ezt az egy sort ismételte, s egyre fokozódott a ritmus: lány, lány... pörgés, hullás, zuhanás, mélybe, álmok karjaiba. Ha így esett, megannyiszor, csak hajnal tájban ébredt, s amint tehette, karójára akasztotta táskáját, s megindult a városnak. Otthonról nem hozott magával semmi, gondolkodó valót, mert azt meg nem bocsátaná az út, a mező, a szél, s a körT nyező falvak felröppenni készülő cseréptetői. Karójára akasztott táskájának heves ingajárása egy különös idő mutatójaként kísérte, s ballagott a virradat elé. (Nagy Zoltán felvétele) drássy Tibor: Torreádor
