Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-03-02 / 9. szám
**? ms? * — I ms éni dunk. Vaddisznókonda friss csapája keresztfa,,: tezi. Koca süldővel. Délre tartottak. Mi is. :ól. A legközelebbi nyiladékon keletnek fordu- ! is lünk. Nem keresztezzük a konda nyomát, tte. - Akkor ezek bent maradtak a Mátyás irtásban - mondja Pista meg kellene próbálni a terelésüket.- Hát próbáljuk - egyezem bele, és le- szállva a szekérről, egy vastag fenyötörzs mögött helyezkedem el. A kocsi elzörög, a vadőr majd a beváltásnál áll rá a csapásra. A nagy nyugalom csendet parancsol . Még egy gally sem mozdul. De ott bent mintha mégis rezdülne valami. A fenyöszál- fás szederszőnyeggel fedett zöldjének egyik váltóján vaddisznókonda közeledik. Hatalmas koca vezeti négy szép süldőjét. Az anya megáll, és hátrafülelve hallgatózik, majd lassú ügetéssel jön. Ha a csapat tartja, akkor alig sörétlövésnyire ér ki a nyiladékra. A szálfa mögé lapulva lesem közeledésüket. A második süldőt kancsinak nézem. Hasa alatt pamacsot hord. Már a drilling távcsövében üget A koca, mielőtt a nyiladékba lép, megáll A süldők is. A kancsi lövésemre egyet nyikkanva felborul. A három süldő megugrik. Nem úgy az anya. Visszarohan az elesetthez, felborzolja sertéit és nagyokat fújva körbefut. Keresi az ellenséget. Gyorsan újabb golyót csúsztatok a fegyverbe. A három süldő a nyiladék másik oldalán várja anyját. A leghátsót veszem célba. Azt is földhöz vágja a golyó, de csak két-három visítás után csendesül el. A koca erre az újabb áldozathoz rohan, még mérgesebben topog, nagyokat prüszköl, és helyben forogva támadásra készül. A fa mögé lapulva töltöm újra a drillinget, nehogy észrevegye mozgásomat. Biztosan támadna, és nagyon sajnálnám agyonlőni az ilyen bátor anyát. A megmaradt süldők eltűntek. A koca azonban kitart. Két süldője között jön-megy és láthatólag nem tud belenyugodni elvesztésükbe. A vadőr közeledésére hajlandó csupán eloldalogni, de akkor is csak ímmel- ámmal, többször megállva és nagyokat fújva Pista - amikor meglátja - kézzel-lábbal integet, és nem érti, hogy miért nem lövök. A történeteket elmesélve már örül a koca megkímélésének. Régebben ismeri bátorságát. A nyár folyamán a malacokba botló vizsláját két alkalommal is a lábaihoz zavarta, de csak a kutyát támadta, az ember élői kitért. Nem sok ilyen vaddisznóanya él erde- inkben. A két süldő szépen kitisztítva kerül a szekérre. Megelégedetten térünk rá a falu felé vezető útra. A lovak vígan kapkodják lábukat, mert a rúd a meleg istálló felé mutat. Feri bácsi ínyét a süldőmájból készült resztéit ízei izgatják. Pista örül a koca megmenekülésének, nekem pedig a sikeres vadászat élménye jut. Az istállónál búcsúzkodunk. Feri bácsitól a búcsú hosszabb időre szól, mert a májusi őzvadászatig nem valószínű, hogy találkozunk.- Erőt, egészséget, Feri bátyám - szónál! tom meg a kezét -, maradjon ilyen fiatalos, tán mert ha nem lenne ősz, még ötvenévesnek is alig látszana. seb Erre összehúzza a szemét, legyint egyet, eje és így válaszol:- Eh...! Nem úgy van az. Mert tudja, az mérnök úr, ahol a dombon dér van, ott is a völgyben már megette a fene a tököt. s Még akkor is nevettük ezt az aranyköpést, IS d amikor gépkocsiba szállva hosszú porhóro- uszállyal futottunk a hazafelé vezető úton. Az elhagyott vár éjfélkör sem tölt el félelemmel, de az elhagyott lakás délelőtt is ijesztően hat rám. Az elhagyott vár természetes. Ki lakna manapság egy várat? Az elhagyatott- ság a vár tartozéka, szerves része, de az ember nélküli lakást éppúgy sajnálom, mint a lakás nélküli embert. Elhagyott lakás alatt nem olyan lakást értek, amelyből elmentek az emberek, nem a bútor, szőnyeg és edény nélküli lakást, melynek csupasz falai omladoznak, üres ablakrámáján befúj a szél, bever az eső, betódul a sötét. Nem, én elhagyott lakás alatt olyan lakást értek, amelyben laknak, amely tele van függönnyel, szőnyeggel, bútorral és edény- ' nyel, olyan lakást, amelybe emberek járnak, hogy ott egye- * nek és aludjanak. Üzemben levő, lakott lakást. Mégis elhagyottat, mégis magányosat! S pont azok által, akik benne laknak, sajnos éppen azok által elhagyottat. Hárman vagy négyen, de az is lehet, hogy öten lakják. Valamikor ketten voltak. Sok közös álmuk közül az egyik megvalósíthatatlannak látszott: a lakás, a suttogó szavak és csókok menedékhelye. Ez volt ugyanis az az időszak, amikor még súgva szóltak egymáshoz; a forró csókok és álmok ideje volt; és ez mind egy másik álomtól, attól a bizonyos lakástól függött. Aztán egy szép napon megvolt a lakás. Ott álltak benne, bejárták valamennyi helyiségét, amelyek eddig csak helyiségek voltak, sok köbméter leDÉNES GYÖRGY Alkonyat Mi ez a képtelen lebegés? Ez a fényzuhatag. Mi ez? Véraláfutás a lombon, megborzongnak a levelek. Ragyog a táj. Még csupa pompa. A légben kristály-oszlopok. De árad már a hús fuvallat a tág mezőn. Fut a homok. Nézd, milyen részeg mágia: énekszó, tündérlányok tánca. Mozdul a tölgy és fölkacsint az óriási holdvilágra. Eső Megered az eső, sír-rí a csatorna, N a jércék a szemétdombról elhúzódnak sorba. Víz, víz, csuromvíz, a kert csupa tajték, fészkelödik a saláta s új levelet hajt még. vegö még mindenféle kezdet előtt, még egyetlen tárgy és egyetlen emlék nélkül, csak lehetőség, de óriási lehetőség, kiindulás és ígéret. Lassankint - mintha csak tudnák, hogy a lehetőségeket nem szabad elszalasztani- tárgyakat helyeztek el a lakásban: szekrényt, lámpát, ruhafogast ruhával, mindent szép sorjában. Mintha előre éreznék, mintha még félnének bármit is határozni ebben a pusztaságban, melyet rosz- szul sokféleképpen, jól viszont kevésszer lehet betölteni, mintha félnének az első beavatkozásoktól, melyek a többi sorsát is eldöntik, mintha tudnák, hogy itt már minden végleges marad, és bármelyik választott lehetőség örökre kizárja a többi lehetőséget. Mintha tudnák, hogy semmit sem szabad a véletlenre bízni és elhamarkodva feláldozni. Csakhogy nem tudták. * Az esetek többségében ók maguk hagyták a dolgot a véletlenre, a sietség áldozatai lettek, mely jogtalanul uralkodott rajtuk, s kezdték ők is a véletlenre bízni a dolgokat. Alkalmilag venni, beszerezni, bírni valamit. Sietni kezdtek, mintha már nem is lehetőségekről, hanem másodpercekről volna szó. Bárhová nyúltak bármiért, és elhelyezték bárhová. Tudták: itt egy szobor állhatna, ide egy kép kellene, ide asztal kell. Kiválasztották hát a szobrot, a "képet, az asztalt. És a szobor - bármilyen szobor is - ott áll, ahol állhatna; a kép - egy bizonyos kép - ott függ, ahol tán függhetne, az asztal - bármilyen asztal - teljesíti a kötelességét. Mások nem egyedül határoznak. Építészt hívnak. S az- mivel tanulta - dönt: itt piros felület lesz, itt pedig fekete tárgy. Ide alacsony bőrdíványt teszek, s a mennyezetet sárgára festetem. Sokféle árnyalata van a sárga színnek, de ő tudja, melyiket választja. Az igazi, a hőn óhajtott sárga szín megvan, a dívány is a helyén áll, a hamutartók rézből készültek. Az egyik sarokban fotel. Az építész kívánsága volt. Az építész elmegy, és senki sem tudja, miért van mindez éppen így. Senki sem érti a piros felületet meg a fekete tárgyat, senki sem ül a sarokban szomorkodó fotelba. A fotel azonban továbbra is ott áll. Az építész nem volt olcsó, bizonyára tudta, mit akar, és mit hogyan akar. Nagyra tartják - nem az ízlését, hanem a tiszteletdíj magasságát. S megkezdődik a közös élet. Az ágyakban alszanak, a ruhával tömött szekrényeket nyitogatják, az asztalnál ülnek. A kép saját arculatát, színeit ismétli, utat vagy hullámverést, a szobor a formáját és mozdulatait, de már fölöslegesen, nincs kinek, mintha mindez csak az ő hibájuk volna, amit kénytelenek elviselni, amitől nincs menekvés. A lakást berendezték. Ettől a pillanattól kezdve olyan minden, mint egy menekülés meg árulás. Elmúlt az asztal dicsősége, amit kiválasztottak, megvettek és elhoztak az ürességbe, mely otthon lehetett volna, és akart is otthon lenni. Nincs már az asztalnak ereje, hogy övéit magához vonzza étkezésre. Mindenki más időpontban, mindenki egyedül, mindenki rohanva érkezik az asztalhoz. Újságot, táskát, ételt, ruhát hajítanak rá, sok mindenféle holmi hever rajta, valaki mindent ledobál és kiabálnak valakire, az asztal már nem asztal, csak része valaminek, a süllyedő hajó egy darabja a víz színén, fölösleges deszkadarab az óceán őrjítő messzeségében. Az embereknek már nincsenek saját tárgyaik, s a tárgyaknak nincsenek saját embereik. Valamikor tudták, hogy a lakásba lámpa, függöny, váza és virág való. Megvették. A lakásnak mindene megvan, tehát lakás, mi egyebet akar még? Mindennek megvan a feladata. A lámpát este meggyújtják, világít, a függöny eltakarja az ablakot. A vázába művirágot dugtak, s ez olyan, mint az élő, anélkül, hogy mint az élő - elhervadna. Valakinek még néha eszébe jut, hogy a vázának egy bizonyos helyen kell állnia, és valamikor ott is állt, de nem törődik vele. Rendetlenség mindenütt. A székeknek is megvolt a helyük, a lámpa estefelé már örült, hogy fénysugarával körülöleli azokat, akik egykor annyi gyöngéd gonddal kiválasztották. Minden máshol van, minden megváltozott, és fölöslegesen hull rá a fény. Csak hull, mintha már képtelen volna ott lebegni, ahol lebegnie kell: az emberek feje fölött és szeme előtt. A lakást berendezték. Járkálnak benne, alszanak benne, ebédelnek, éreznek, sietnek, számolnak. Számlálják a pénzt, az éveket, a kidobott pénzt és az eldobott éveket, de nem lakják, esténként nem üldögélnek el benne. A lakók nem találkoznak étkezés közben, hogy csendes esti órán egymásnak meséljenek, hogy akár közösen hallgassanak, hogy együtt legyenek. Hogy örömöt hozzanak, akár egy esemény, egy élő virág vagy egy vászonba kötött kis könyv örömét. A lakók kerülik egymást. Csak a szükséges dolgokat közük egymással, később már csak a legszükségesebbeket. Ki kinek mit vegyen, mit végezzen, mit intézzen el, mit adjon. A lakásban számok, dátumok, összegek röpködnek. Pedir emberek élnek benne. Öten vagy tízen élnek benne. Vagy ketten. S köztük kopik, pusztul a lakás. Megkapta a magáét egyszer, de örökre. Csak a lakóknak van szükségük új zoknikra, új ingre, új frizurára, a lakás hiába ásítozik új szobor, új kép után. Aztán jön Michelangelo vagy Rodin, Bach vagy Beethoven, Shakespeare vagy Csehov, és felrázza a benne hivő világot. így kell történnie a lakással is. Időnként lázadjon fel valaki - akár egy jelentéktelen, látszólag tehetetlen valaki - és a Nagy Átalakulás Démonától űzetve rendezze át a bútorokat, mindent, és keressen, kutasson, új összhangot és új formákat keressen, hogy a lakás az legyen, ami lenni akar, aminek lennie kell: emberek otthona. KOPASZ CSILLA fordítása mmmmmammmammmmmmmmmmmmmmmm mmmmmammmmm Tudom, hogy vagy húsz centi- méteres hóréteg kellene, tudom, hogy a hó hasznos a mezők, egészséges az emberek számára, gyönyörködteti a szemet, de minden hiába, a városhoz illik a fekete tél. A hó valahogy túlságosan vidéki, ómódian kisvárosi. Kendős nagyanyó, csengés szán, alacsony háztetők, behavazott Nepo- muki-szobor a patakhídnál, lócit- romrakások, verebek, fehér mezők, fogolycsapat, nyúlnyomok, csúszka a főtéren és még sok-sok egyéb szép dolog tartozik hozzá, mert épp ezek teszik a havat igazi hóvá. De a gépkocsihoz nem illik a hó. Se a villamosokhoz, se a neonfényekhez. Minden olyan silánynak, maszatosnak látszik, ha hó van, és... egyszóval nem illik a városhoz a hó. A fekete tél azonban illik hozzá; a fekete sáros télben csodaszépen tündöklik a város. Minden fényreklám, minden kivilágított ablak, minden utcalámpa szikrázóan csillog, mint a fekete bársonypárnára helyezett ékszer, a jármüvek fényszórói ragyogva siklanak a nedvesen csillogó kövezeten, a fényjelző készülékek villognak, a fényújság és a neonteliratok tüzes ujjként rajzolják jeleiket a sötétség fekete falaira - néha olyan varázslatosan szép ez, hogy az ember felsóhajt: Istenem, vagy így valahogy. Akárki mit mondjon, az ember a fekete, komor télből is szinte csodálatosat nem könnyű átvészelni. De ha figyelmesebben vizsgáljuk a dolgot, kiderül, hogy tulajdonképpen nincs is igazi tél, csak amolyan alig észlelhető, lassú átmenet. Karácsonyig valójában nincs igazi tél; a fenyógally takaró alatt még Karel Óapek mim alkotott. Talán egyszer majd más fekete és csúf dolgokból is elővarázsol valamit, ami az emberiség dicsőségére válik. Csak sose veszítsük türelmünket, ha a télről vagy az emberről van szó. A tél voltaképpen túlságosan hosszú. Négy teljes hónap, kérem, kinyílik a didergő rózsabimbó, a mezsgyén még dacol a faggyal a pimpó sárga virága, a levegőben még ott az őszi korhadás, még érezni az őszi füst és a nedves avar szagát. Aztán egyszerre minden elhal, akkor már vége az ősznek. De az igazi tél beálltával már visszatérőben van a fény. Tudjuk persze, tudjuk, ez még nem a tavasz, de azért egy szemernyivel már több az élet. Az ember mindjárt felvidul, jobban érzi magát. Nézzük csak, már megint ötig lesz világos, már fizikailag érezzük, hogy tér vissza mindenbe az élet. Hát tessék, azt mondják: tél, pedig ez már fordulat, a jobb idő kezdete. Számunkra, városi emberek számára, a természet körforgása télen sem áll meg. A december az azálea és a ciklámen ideje: tele vannak velük a virágkereskedések kirakatai. Mintha pompás rózsaszín habból törnének elő a mikulásvirág vörös rakétái meg a ciklámenvirágok lángnyelvei. Januárban megjelenik a jácint és a tulipán, cserepeik ott állnak az ablakokban, szép egyenes sorban, mint a katonák; vigyázz!, mi vagyunk az előőrs, a tavasz már mozgósít. Februárban következnek a mimózaágak meg a kínai kankalin. És márciusban már barka is lesz. No és aztán már szedhetjük az erdőszélen az első kék májvirágot. Szép és megbízható a dolgok rendje. MAYER JUDIT fordítása
