Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-02-10 / 6. szám
körülhatárolt, /átumról van ig a/szabad- c nincs hová ibad akarat ni számukra igyszer iszo- iz emberek, képpen min- a legbizton- an vidékhez te, mint szezonképpen sm bereknek. ;zat is. egymáshoz jk sorrendje ;, annál nyu- ten követve nár nem me- s durva bőnövekedett a, úgy érez- helyen tere- nt a legna- . Reményük íz emberek- adozásukat. ikeny sorok- vel, nyakuk eihez kötve, í napon át ámülten me- »ikat, vastag lanítja majd i süllyedése trvétmennek itt léptekkel, tpnek egy új a. án a parkok ek a sétálta- írekek gyön- nem gyötrik majd nehe- i ugyan ké- ta kristályvivak? - kérbefejezték, nnak. A bo- , s mindle ráérősen eletekre és anul ököllel nak. Minden ásókban táshér nyomot > repülőgép, rázott, hogy ved jen. Fájt IA fordítása Janiga József illusztrációja T essék helyet 'foglalni! Azt hiszem, tudja, hogy miért hívattuk ide, ezért máris a lényeggel kezdem. E jegyzőkönyv tanúsága alapján ön 1983. november 22-én délután 3 óra 15 perckor erősen ittas állapotban szállt le a helyi közlekedési vállalat 9-es számú autóbuszáról, s miután a járdán néhány bizonytalan, imbolygó lépést tett, tehetetlenül összeesett. Ezek után ugyan megpróbálkozott a talpraállással, de a kiegyenesedési szándéka mégis csak nevetséges, torz mozdulatokba fulladt, ami a buszra várakozók tömegének nagyon jó szórakozást és látványosságot jelentett. Szerencsére a bámészkodók között akadt egy olyan fiatalember, aki megszánta az ön tehetetlenségét, s hogy megvédje a további kacajtól és megjegyzésektől, a segítségére sietett. Hosszas kísérletezés, és erőlködés után végre sikerült önt olyan félreeső helyre vonszolnia, ahol már kevésbé lett volna feltűnő a közrendet és a társadalmi .morált is fenyegető viselkedése. JÓKAI LAJOS De hiába. On miután észrevette, hogy a környező bokrok már eltakarják az embereket, a köszönet, vagy legalább a csöndes meghunyászkodás helyett olyan erővel csapott a jóakarója arcába, hogy az menten állcsonttörést szenvedett. Hát, csak vázlatosan mondtam el, de itt a teljes szöveg, olvassa át, s azután már csak az aláírását kérem. Nem! Nem írom alá, s nem is olvasom el. Nemezért jöttem. A szemtanúk vallomásával ugyan egyetértek; valóban, mint a részeg úgy imbolyogtam, az aszfalt poros szagára is emlékezem, sőt arra is, hogy azt az embert végül megütöttem. De ártatlan vagyok, s még lelkiismeretfurdalást sem érzek.- Na |ó! - csattant fel kissé erélyesebb hangon a rendőr. - Lelkiismeretelemzést én nem végzek, az a maga dolga. Arra azonban figyelmeztetem, hogy a bíróság előtt az ilyen magatartás csak súlyosbítja az ítéletet. Mert ebből bírósági ügy lesz, azt hiszem, tudja!- Igen, pont ezért szeretném tisztázni önmagam.-Tisztázni! De hiszen elismerte, hogy részeg volt, s hogy megütötte az embert. Ezek bizonyított tények.- Igen, ezek tények. Csakhogy a cselekedeteknek gondolati és érzelmi háttere van, s ez a háttér végül is minden mozdulat katapultja. Azon a kedd délutánon én ugyanolyan józanul szálltam le a buszról, mint ahogy azt már hosszú évek óta teszem. Higgye el, nincs szándékomban megjátszani a mintaférjet, de nekem a családom, a műhelyem s az a pár négyzetméternyi zöldségeskert mindennél többet ér. S hogy ne szaporítsam a szót, csak ennyit mondok - van miért haza mennem. Persze ezzel nem akarom állítani, hogy én sosem voltam részeg; de nem ilyen közönséges módon, mint ahogy ebben a jegyzőkönyvben lefest engem. így nem! Ezt nem venné be a szervezetem. Mikort kinyílt a busz ajtaja, épp azon töprengtem, hogy lakkot veszek s egy széles ecsetet. Leugrok, s a későbbi járattal majd hazamegyek - gondoltam. Ám arnint leléptem, rögtön megbillent a járda, s én tehetetlenül bukdácsoltam minden oldalra. Éreztem, hogy kapaszkodni kellene, csakhát sehol egy korlát, sehol egy fa. Majd az első járókelő karjára vetem magam, csak bírjak még néhány másodpercet. Aztán jött is egy magas férfi, az arcára emlékszem. Kinyújtottam a karomat, s ahogy megérintettem a kabátját, bennem a remény gyöngyháza csillant fel. Az emberi jóságról, és segítőkészségröl néhány gondolatszilánk még átszaladt az agyamon, de többre már nem maradt erőm, s az ölelő karok párnáira bíztam magam. De tévedtem. A magas férfi az utolsó pillanatban kilépett előlem, s én tehetetlen zuhanás közben leszaggattam kabátjáról a gombokat.- Részeg idióta! - csattant fel a férfi, s már emelte is a lábát, hogy belém rúgjon, de aztán mégis meggondolta. Inkább köpött egyet, s a dühtől szikrázó szemeit táncoltatta. Megdermedve tekintettem fölfelé, s valamit mondani akartam, de ez a váratlan csuszamlás a nyelvemet is megbénította. S mit tehettem?! Inkább talpra állok s valahogy arrébb vonszolom magam, ahol senki se lát, - gondoltam -, de a szándék valóban csak „részeges“ próbálkozás maradt. Négykézláb másítva, vagy hemperegve talán sikerült volna, de a közröhej miatt erre már nem vállalkoztam. Az ingyencirkusz így is nagyon jól sikerült, hisz hamarosan embergyürű vett körül, s hogy a produkcióm még látványosabb legyen, a felálláshoz még tanácsokat is adtak. Volt, aki féldeci borovicskát ígért, csak daloljak egyet, vagy üljek oda mellé. Aztán egy kisfiú tévedt oda s megkérdezte, hogy miért fekszem a földön, mikor olyan hideg van; de az anyja ijedten félrerántotta, majd egy csattanós pofon kíséretében gyorsan kioktatta: - Nem látod, milyen részeg! Percekig „pihentem“ így, s szívtam a járda porát, de ezalatt különös látószögből figyelhettem az embereket. Nagy-nagy óriásnak tűntek, hétmérföldes léptekkel, s fejük valahol fenn az ágak csúcsán lebegett. Ekkor meleg leheletet éreztem a tarkómon, s a következő pillanatban egy erős kéz már talpra is állított. Fel sem néztem, s nem törődtem vele, hogy ki az, csak a hálaérzet forró hulláma öntött el, s gondolatban fél vagyonomat ennek az embernek adtam. Néhány perc múlva már egy pádon ültünk.- Jól van? - kérdezte a férfi, s gyöngéden megpofozta az arcomat. Válaszolni akartam, de a nyelvem még mindig nem engedelmeskedett, arcomat veríték lepte el, és levegő után kapkodtam.- Egy pillanatra itt megszakítanám az események fonalát, mert azt hiszem, szükséges, hogy közben mást is elmondjak. Nekem nagyon fejlett az igazságérzetem, és az igazságra sokszor ösztönösen is ráébredek. Nem tudom, hogyan alakult ez ki bennem, de azt hiszem, a gyerekkornál kell keresni a gyökereket, ötéves voltam, amikor apámat börtönre ítélték, igazságtalanul. A tévedést utólag a törvényszék is elismerte, de hát az már nem segített, még erkölcsileg sem. Talán erre a pontra tehető fel az én fokozott érzékenységem. Azóta figyelem a bírósági végzéseket, leszűröm a tapasztalatokat, s aztán a magam igaz lelkiismerete szerint ítélkezem. No, és mennyi szélhámos, mennyi spekuláns és karrierista száguld itt közöttünk! Egyáltalán nem meglepő, ha az ember beléjük akad. Szóval a pádon ültünk, s az a férfi, akit ön jóakarómként emleget, egyszer csak kigombolta a kabátomat s az ingemet is.- Látom rosszul van - szólt azután. - Mélyen lélegezzen! Még ekkor is hálás voltam, s gondolatban újabb adományt juttattam. S én így ültem a bizalom és a gondoskodás trónusán elragadtatva. Minden porci- kám s minden idegszálam pedig meleg, puha ágyról álmodott. Aztán jött a nagy, fekete kéz. Először csak végigszaladt a ruhámon úgy, mintha gyanúsítottat motozna. Később egy hirtelen mozdulattal a kabátom belső zsebe felé vette az irányt. Itt már nem tétovázott, s nem tapogatózott.- Felnyitottam a szemem. Egy borostás férfiarc lebegett előttem, szája szegletében hamiskás mosollyal.- Minden rendben - szólt megnyugtatóan, majd rövid szünet után így folytatta. - Apuskám, te teljesen részeg vagy, s csak nem gondolod, hogy elszalasztom az alkalmat. Aztán kiemelte a pénztárcámat. Én a mai napig sem tudom, hogyan gyűjtöttem annyi erőt magamba, de megrándult a karom, a zsigereim s minden porcikám remegett a dühtől. Aztán ütöttem, ütöttem. S nem is azért a pár rongyos százasért. Úgy éreztem, hogy most megfizetek minden rothadt karrieristának, minden tolvajnak, megfizetek apám fekete napjaiért, a gúnyért, a röhejért. Persze ehhez szükséges volt egy ilyen nap, egy ilyen megaláztatás, melyből végül is előtört egy tátongó, üres, végső kétségbeesés. Ha nincsenek ezek az előzmények, egész biztos, hogy másként cselekszem. A rászorulóknak én még az ingem is odaadom, de akkor elvakított a düh, és nem ismertem irgalmat. De azért félre ne értsen, ez az utólagos okoskodás nem jelent megbánást, mert az igazságérzetem ma is azt súgja, hogy az adott körülmények között, és az adott pillanatban ma is így cselekednék. Többre, sajnos, nem emlékszem, pedig nagyon szerettem volna hallani és látni azokat a nagyokosokat, akik engem a kijózanító állomásra szállítottak. Szerencsére az orvosok hamarosan felismerték a bajomat, és áthelyeztek az intenzív osztályra. A diagnózis: idegkimerültség és szívritmuszavar. cának most harmatsugár-fényben síébe. jjjongott fel a reggel a réten, nyessége. érrel, feslő rügyet láttat belenézek. tol fogynak az árnyak, éget érzek. el, súlytalan lépdelek iporában alvó énekek ébrednek járva. ÁK szlet ában, hol minden reámtámad. pja váj a nap éles csőre, irasztott pompád és tarkaságod, <ozom, vonz sok szürke felhője. íli erdőibe vágyom, lkunk, felém ködkendőt lenget, ajót, úgy vonz jó Csehországom, kardot, úgy edzzük szívünket. r. cc mm Jj JF § I f i ▼ I f I A < I «JH • A ’ mm m m Sá- A mikor reggel felkelt, még semmit sem vett í \ észre. Mikor megberrent az ébresztőóra, még tele volt álommal a szeme, és mint minden reggel, ma is idegesen hallgattatta el a szívtelen és érzéketlen gépezetet. Még öt percet engedélyezett magának, majd ledobva a fullasztóan meleg pehelypaplant, az ágy szélére ült, és a pizsamanadrágból kilógó csontos, száraz lábfejét a szőnyeghez nyomkodta. Egyszerre ijedten szisszent fel, valami megszúrta a lábát. Kezével óvatosan kitapogatta - egy rajzszöget talált. Elfojtott egy káromkodást. Az apró kellemetlenség valami enyhe szomorúsággal töltötte el. Megmagyarázni sem tudta volna, hogy miért éppen most jött ennek tudatára, de amikor Erzsébet belépett, karján a frissen vasalt inggel, szinte gonosz, gyűlölködő oldalpillantást vetett a feleségére. A kávét zaccosnak találta, a vajas kenyeret keserűnek, a mézet savanykásnak - de nem szólt semmit. Különös gondolatai sem voltak. Aztán eszébe jutott, hogy ma már háromnegyed hétre bent kell lennie a munkahelyén. Dühösen csapta le a papírszalvétát: váratlanul valamilyen furcsa illat csapott az orrába. Gyanakodva kapkodta a fejét és körülnézett a szobában. Kutató, hideg, zöldesszürke szemek!... Az ablak alatt, az üvegvázában megtalálta, amit keresett.- Mi ez? - kérdezte ingerülten a feleségétől.- Fehér orgona - válaszolta Erzsébet és faarcán egyetlen izom sem rándult meg a szomszédasz- szonyunktól kaptam.- Mi a csudának fogadói el ilyen szamárságokat?- Csak úgy.- Csak úgy? - dörmögött egy kicsit. - Dobd a szemétbe azt a vacakot. - Hirtelen ismeretlen melegség öntötte el a szívét. - Különben hagyd. Hiszen nem bánt senkit a virág. A mosakodás után gondos lassúsággal, mélázva öltözködött. Hosszan fésülte kevés haját, egy darabig elmerengett a fésűbe akadt hajszálakon, majd fütyörészve nézegette arcát a tükörben. Túlságosan csillog a szemem, döbbent meg tükörmására meredve, és ijedten megvizsgálta az érverését Nincs lázam, állapította meg és rosszallóan megcsóválta a fejét. Kilépett a kapun. Az áprilisi szél valami kedves, földszagból és a friss lomb zöld illatából keveredett levegőt dobott az arcába. Tágult orrlyukakkal szimatolt az ég felé. Az ég olyan kék volt, mint a frissen kékített fehérnemű. Vékony, tüllszerűen átlátszó felhórongyok kergették egymást nyugat felé. Az órájára nézett, öt perc múlva fél hét. De most sehogy sem volt ínyére a sietség. Lassan megindult az utcán. Fiatal nő jött vele szemben és rámosoly- gott. A szeme sarkából ö is ránevetett- a lányra. Hatalmas, csivitelö verébraj verekedett előtte a porban. Felkapott egy kavicsot és közéjük dobta. A madarak sistergő számyacsapásokkal rebbentek a magasba és mikor utánuk nézett, ismét kedvtelve felejtette pillantását az égen. Sárkány állapította meg magában és gyönyörködve nézte a sárga zsírpapírból készített lebegő gyermekjátékot. A sárkány hosszú farka méltósá- gosan billegett; apró fiúcska tartotta két kézzel a mérföldes cukorspárgát.- Csudaszép! - suttogta és mosolygott. Egy kicsit visszanézett a lelke mélyébe és látta magát, mint kis diákot, amint a Nyitra partján áll, kezében a sárkány zsinórjával, na^y, t-yieiiyiíó, csudalátó szemekkel. Odament a fiúcskához.- Ereszd magasabbra! - mondta és nevetett. A gyerek ijedtében megrántotta a fonalat, és a sárkány bukfencezett egyet a levegőben, aztán, hogy egyensúlyba került, a kisfiú gyanakodva végigmérte ezt a nagy furcsa embert.- Nekem is volt sárkányom, nem is egy, amikor olyan idős voltam, mint te.- Nem akarja közelebbről megnézni? Szívesen lehúzom a bácsinak. — Az ember nevetett és megsimogatta a gyerek csontos nyakszirtjét. Puha meleg érzés áradt az ujjain keresztül a testébe, és apásan jól esett neki az érintés. Aztán továbblépdelt. Fiatal pár jött vele szemben. A lány mindössze tizennyolc éves, a fiú huszonegyhuszonhárom lehetett. Szorosan egymáshoz simulva lépkedtek. Megálltak és megcsókolták egymást. Akaratlanul, megbabonázott tapintatlansággal gyönyörködött bennük. Észrevették és megbocsátóan, zavar nélkül mosolyogtak az arcába. Lesütötte a szemét. Szégyellte magát. Hirtelen nem tudta eldönteni, melyik után vágyakozik jobban... A sárkány, a gyermek, esetleg a lány után? Vagy mindhármuk után egyszerre?
