Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-02-10 / 6. szám
Két végvár A martini és a presovi színházak jubileuma A — idő állítja egymás mel- lé a két színházat ebben a félig történelmi tényekre, félig szubjektív élményekre alapozott írásban. A martini Szlovák Nemzeti Felkelés Színház és a presovi Jónás Záborsky Színház mind dramaturgiai törekvéseiben, mind szervezeti felépítésében különbözik egymástól. Egy dologban mégis hasonlók: idén negyvenévesek. A martini Szlovák Nemzeti Felkelés Színház 1944. január 19-én Verhaeren II. Fülöpjével kezdett Olyan időszak volt ez, amikor az ún. szlovák állam területén öntevékeny együttesből antifasiszta beállítottságú hivatásos színházat nem volt egyszerű dolog alapítani. A Szlovák Kamaraszínház (Slo- venské komorné divadlo) néven bemutatkozó társulat első bemutatóját a hazai színházi kultúra nagy alakja, Andrej Bagar rendezte. Az akkori nehéz körülmények között terjesztett antifasiszta gondolat meghatározója lett a színház későbbi munkájának is. Az ötvenes években bekövetkezett névváltozás (Hadsereg Színház - Ar- mádne divadlo; 1951-1960) egyben az azóta fogalommá lett „martini realizmus“ kialakításának is az ideje volt. Művészeti alkotómunkájának minőségét mi sem bizonyítja jobban, hogy az évek folyamán ebből az együttesből számos meghatározó rendező és színészegyéniség került a fővárosba. A legutóbbi évtizedben olyan fellendülésnek lehet tanúja Martin és az ország közönsége (országos seregszemléken és a televízióban), amely a legmarkánsabb, arculatában a legpontosabban meghatározó színházat hozta létre Szlovákiában. Az együttes munkáját régebben befolyásoló rendezőegyéniségek (Milos Pietor, Stanislav Párnicky) után a fiatalabb nemzedékhez tartozók (Lubomir Vajdicka, Ivan Petro- vicky) tetőzték be azt a folyamatot, amely mára az izzó gondolat színházává emelte ezt az együttest Természetesen ehhez kevés mégannyi rendezöeqyéniséq is. A társulat igazi közösség, a sokszor egzisztenciális előnyként elkönyvelt tévézés, filmezés, rádiózás sem aprózza fel a színészek energiáit. A fegyelem, a pontosság, a jó értelemben vett intellektuális játékstílus, a nézőt minden alkalommal partnernek tekintő dramaturgia, a játékot meghatározó képzőművészeti keret a mai martini színház jellemzői. A színészi gárda tekintetében a nagyfokú szakmai tudással rendelkező, évtizedek óta hűséges idősebbek mellett, egyre határozottabb arculatot mutató fiatalabbak jelentenek értéket. A nemzetközileg is figyelemreméltó díszlet- és jelmeztervek Jozef Ciller alkotóműhelyéből kerültek ki. Vázlatosan ez a legjellemzőbb erre a színházra, összefoglalva pedig: a megbízható színvonal, a mindig szellemi izgalmat adó produkciók. Idei évadát, az előző évtizedekben többször is bekövetkezett helyzetekhez hasonlóan, művészi alkotóegyéniségekben szegényebben kezdte a színház. Az elmúlt évtizedet minden tekintetben meghatározó rendező (Vajdicka), díszlettervező (Ciller) és velük együtt színészek is távoztak a színháztól. Ez az évtizedenként megismétlődő helyzet mintegy igazolja e színházi közeg megújulási képességét, s bizonyára ez a következő években is így lesz. A presovi Jónás Záborsky Színházzal még a szakmai érdeklődés kialakulása előtt volt kapcsolatom. Olyan, amilyen néző és színház között minden pozitív esetben óhatatlanul létrejön. Majdem baráti kapcsolatnak volt mondható az, ami az internacionalizmus szellemében egy többségében magyarok lakta munkás-faluba látogató színház és közössége között kialakult. Éreztük, hogy a presovi igazi népszínház. Prózai társulatánál előbb láthattam a zenés társulatot, amely elsősorban az operetteket, s az utóbbi időben az igényesebb musical-eket is játssza. A valósabb értékeket, gondolatokat közvetíteni hivatott prózai társulat mellett, a következőkben kevesebbet szólok a zenés műfaj presovi helyzetéről. Mindenekelőtt azért, mivel a prózai társulat gondjai és eredményei minden esetben tükröződnek a zenei együttes munkájában is. Volt két évtized a presovi színház életében, amikor talán az ország legtöbbet, legnagyobb távolságokra utazó együttese volt. A kezdettől fogva (1944. január 30.) meglevő tájoló jelleg és a zenés műfaj eredményezte azt, hogy évadok között a nyarakat is munkával töltötte az együttes. Ismert üdülővárosaink kedvelt együttesének számított. Ugyanakkor a prózai társulat kissé mintha a háttérbe szorult volna. A hetvenes évek elejére azonban egyfajta Shakes- peare-kultusz alakult ki Presov- ban. Nem mindennapi körülmények között dolgozott ez az együttes. A személyi változások, a vidéki színházakra jellemző vezetőcserék, a repertoár egyoldalúsága időnként kihatottak a társulat munkájára. Olykor emberfeletti erőfeszítések árán igyekeztek a színvonalat tartani. Kétségtelen, hogy a továbblépésekről néhány, utóbbi években született produkció is tanúskodik. Bár a színház elsősorban vendégrendezőkkel dolgozik, ami egyetlen intézmény esetében sem kedvező, Ján Silan személyében állandó rendezője, egyben meghatározó művészeti vezetője van a színháznak Hogy mit jelent országos méretű rendezvény házigazdájának lenni, az a presoviak esetében is lemérhető. Sok tekintetben ösztönző lehet a Fiatalok Színháza fesztiválon látott kiemelkedő produkciók sora. Szemléletbeli, nyitottságokat és olykor kihasználatlan alkotóerőket sejtetett például az ott 1981 -ben műsoron kívül bemutatott Shakespeare Makrancos hölgy című vígjátéka. Nem utolsósorban azonban a tisztes színészi teljesítmények sorát felvonultató Solohov Csendes Donja, amelyet Eduard Mitnickij szovjet rendező állított színpadra. Az érdekes szcénográfiai megoldás, a látványt a színészi játék szolgálatába állító rendezés, az egyéni érzelmek mögül feltörő tör- tétielmi energiák megmutatása adják a rendezésbeli értékét a tavalyi ostravai országos fesztiválra is eljutott produkciónak. Kísérletező kedvben nincs hiány, de olykor a körülmények visszahúzó erőként is hathatnak. Most új színház épül Presovban, s ez reményekkel kecsegteti a társulat alkotógárdáját, de mindenekelőtt a közönséget. DUSZA ISTVÁN A martini színház 1977-ben mutatta be Lubomir Vajdicka rendezésében Peter Kovácik A zöld fához címzett vendégfogadó című drámáját. (Jaroslav Barak felvétele) A lekszej Arbuzov pályafutását a húszas évek elején kezdte, másfél évtizeddel később hozta meg számára a hírnevet a Tánya, és azóta állandóan ott találjuk a nevét a színházi plakátokon a Szovjetunió valamennyi városában. Arbuzov drámái átlépték az országhatárt is - 34 országban játszották őket. Vagyis, Alekszej Arbuzov úgy vonult be a szovjet színház történetébe, mint az egyik vezető drámaíró. Arról van szó, hogy a drámaíró rendszerint a saját kortársai reményeinek és törekvéseinek szószólójaként hódítja meg a színpadot. A hősök alkotójukkal együtt lépnek ki az életbe, fejlődnek, gyűjtik az erőt, aztán észrevétlenül átadják helyüket más drámai alakok seregének, kiket az előző .író-generációt fölváltva új szerzők hívnak életre. Nehéz, szinte lehetetlen ellenállni ennek az életben és színházban egyaránt uralkodó, erőteljes megújulási folyamatnak. Arbuzovnak mégis sikerült legyőznie a változékony időt. Körülbelül harminc drámát írt, s az ötvenéves írói munkássága során felnövekedett valamennyi nemzedéknek megírta a „maga“ darabját. P ályáját színész-rendezőként kezdte azokban a kis színházakban, melyekből akkoriban rengeteg volt, mert azokban az első, Október utáni években mindenkit eltöltött a közös cselekvés vágya, az a törekvés, hogy közösen álmodozzanak és gondolkodjanak. Azokon az előadásokon a nézők hangja egybeolvadt a színészekével. Arbuzov akkoriban kezdett jeleneteket, színpadi karcolatokat írni, de még nem sejtette, hogy a drámaírás lesz életének legfőbb tevékenysége. Arbuzov 1939-ben írta az egyik legjobb darabját, a Tányát. A moszkvai Forradalmi Színházban Alekszej Lobanov állította színpadra, a címszerepet pedig Marija Babanova játszotta. Moszkva „beleszeretett“ az előadásba. Az emberek dalolták Tánya dalocskáját, leveleket írtak Tányának, mintha élő személy lett volna, akivel nem a színházban, de az életben találkoztak. I fjú hősnőjének története nem más, mint a lelki teljesség, a belső harmónia keresése. A kényelmes moszkvai lakásban Tánya gyönyörű mesévé változtatta férje iránt érzett szerelmét. Ezen a teljesen magával ragadó, nagy érzésen kívül semmit sem akart, otthagyta az egyetemet, elbújt a barátai elől. „Csak te meg én" - mondogatta Germánnak, ebben a mágikus mondatban foglalva össze létének egész értelmét. De a valóság betört Tánya házának falai közé, betört és összezúzta a törékeny boldogságot, mert German, aki rá- únt felesége elvarázsolt világára, megszeretett egy másik asszonyt, aki ugyanolyan tevékeny és hétköznapi volt, mint ö maga. Tánya pedig, aki nem tudott belenyugodni veszteségébe, elutazott a távoli Szibériába. Jó orvos lett belőle, mintegy bizonygatva az immár távoli Germánnak saját emberi értékét, a jogát ahhoz, hogy szeressen és szeressék. A mesebeli játékbirodalomból Tánya visszatért a való életbe, és közben nem veszítette el rendkívüli adottságát, hogy szeressen, hogy derűsen, költőien lássa a világot. Amikor megkezdődött a Nagy Honvédő Háború, az Arbuzov-stúdió frontszínházzá alakult. Előadásait, köztük Arbuzov új darabjait, különböző rögtönzött színpadokon mutatta be a katonáknak. A háború után a stúdió megszűnt. De Arbuzovot nem hagyta el a színpadi mágia megérzése, hanem rányomta költői bélyegét drámáinak figuráira, színpad- szerűvé tette dialógusait. Arbuzov nem irodalmárként irta és írja darabjait, hanem olyan emberként, aki jól ismeri a színpad belső törvényeit, ezért színpadi utasításai érzékletesek, a figurák szövegei pedig akkor is „szólnak“, ha csak olvassuk őket. M indig új hősöket keresett, és soha nem ismételte magát. Hőseit különböző helyzetekbe hozta, hogy jobban a szemükbe nézhessen. Ugyanakkor változatlan maradt érdeklődése a határozott, sajátos jellemek iránt, akik nagy belső feszültséggel keresik önmagukat, helyüket az életben. Teljesen mindegy, hogy hány évesek és kicsodák - orvosok vagy bábkészitö mesterek, zenészek vagy munkások. Csak az a fontos, hogy az író nemcsak szakmai, de emberi tehetséggel is megajándékozta őket. Az igaz útra kell térítenie nemcsak hőseit, de a nézőket is. Segíteni akar az embereknek, meghatározott szintre emelni bennük a tisztességet és az életerőt, kibontakoztatni a legértékesebb emberi tulajdonságokat és eltörölni minden közönséges, hordalékos jellemvonást. Éppen ebben rejlik Arbuzov darabjainak vonzóereje, itt kell keresni igézetük, hosszú színpadi életük titkát. A hetvenes évek végén közölte a Tyeatr című folyóirat Arbuzov új darabját, amit fiatal kollégáinak és tanítványainak szánt. A címe elég különös volt - Kegyetlen játékok. Egyetlen Arbuzov mü címében sem szerepelt még ilyen éles jelző. Három iskolás fiú és egy velük egyidős lány találkozik minden este. Kiderül, hogy mind a négyüket ugyanaz bántja, bánatuk forrása, bármily különös is, rövidke múltjuk. Nela szülei olyan éberen és kicsinyesen vigyázták lányuk minden lépését, hogy a szinte nekivadult kislány töméntelen szomorú ostobaságot követett el. Kai tanúja volt a családja szétesésének, mikor a szülök válása után széthullott a boldog élet a kényelmes házban, ahol az elveszett múltra emlékeztető tárgyak között megfeledkeztek a senkinek sem kellő fiúról. Nyikita elvadult tevékeny funkcionárius családjának útvesztőiben, ahol minden nagyon jó, de senki sem ér rá törődni vele. Tyerentyij pedig anyja halála után, diákszállásra költözött, és maga kezdte megkeresni a megélhetéshez szükséges pénzt. Hát ilyen szomorú és valóban „kegyetlen“ a kiindulási pont. általános elidegenedés képével induló darab cselekménye sebesen és szinte krimiszerüen bontakozik ki. Arbuzov aprólékosan feltárja az okokat, melyek következtében hősei a darabban rengeteg „kegyetlen játékot“ játszanak a saját életükkel és mások életével. És miközben könyörtelenül vázolja fel az örök „apák és fiúk“ konfliktus mai körvonalait, mégis hú marad önmagához. A hőseit megpróbáltatásoknak veti alá, és akkor megindul az események láncreakciója, ami villámgyorsan megoldja a darab mikrokonfliktusait. A darabot a Lenini Komszomol nevét viselő színházban Mark Zaharov állította színpadra, és az előadás a szovjet színházi élet eseményévé vált. Az ifjú nézők új Arbuzovot fedeztek fel maguknak, nem az immár szöveggyűjteményben szereplő, régi időkről és más nemzedékhez tartozó emberekről szóló darabok szerzőjét, hanem a kortárs Arbuzovot, aki megérti az ö mai problémáikat, és közérthető, ismerős nyelven szól róluk. Anna Sztyepanova Alekszej Arbuzov színháza ÚJ szú 14 1984. II. 10. A presovi Csendes Don előadásának kezdő jelenete, mint egy családi fotográfia alakjait mutatja be a dráma hőseit. (Archív felvétel)
