Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1984-02-10 / 6. szám
frjszá 3 084. II. 10. „örömmel tudatom, isten tetszéssel fogadta azt a tervet, hogy március első napjaiban látogatást tegyek Costa Rica, Nicaragua, Panama, Salvador, Guatemala, Honduras, Beliza, Haiti keresztény községeibe, elfogadom tehát azt a meghívást, amelyet az ottani püspököktől és polgári hatóságoktól kaptam.“ (II. János Pál pápa) Ez a hivatalos közlemény jelentette be tavaly-februárban Karol Wojtyla tizenhetedik külföldi útját. Előre tudtuk, hogy úgy, mint mindig, beszédeiben most is egyszerű misszionáriusnak és zarándoknak nevezi majd magát. Lázas utazgatásainak tulajdonképpeni eredményeit még bizonyos idő elteltével is nehéz egész pontosan meghatározni. E látogatásai során gyakran kerül kapcsolatba az olyan rendszerek diktátoraival, melyeknek hatalma szuronyokra épül. Karol Wojtyla pápává való megválasztásának kétségtelenül az is célja volt, hogy személyében „erős'férfi“ kerüljön az egyház élére a „törékeny“ VI. Pál helyére. Olyan férfira volt szükség, aki az uralkodók oldalán áll és aki nézeteivel ismét megszilárdíthatja a kétkedők és a gyengék hitét. Megfontolt választás Azok a kardinálisok, akik pápát csináltak a krakkói érsekből, nagyon jól tudták ezt, azok azonban, akik bíztak abban, hogy Wojtyla folytatni fogja a demokratizálási folyamatot, a régen elavult egyházi szertartások megszüntetését, mélyen csalódtak. Nem utolsósorban abban a reményben választották meg a lengyel pápát, hogy folytatni fogja a kapcsolatok normalizálását a szocialista országokkal, amit ha habozva is, de VI. Pál kezdett meg. Tudniuk kellett azonban, hogy Wojtyla - az időközben elhunyt Wyszinski kardinálishoz, tanítójához és példaképéhez hasonlóan - a szocialista társadalmi rendszer egyik legádázabb ellenfele. Ezt nagyon világosan fejtette ki a lengyel püspöki kar II. János Pál 1979. évi lengyelországi látogatása során. Az egyik pásztorlevél többek között megállapította: ,,Olyan ország ez, amely a harcokban, az üldöztetés és szenvedés ellenére megőrizte hitét, ezért Lengyelországból kell Péter fővárosába mennie annak az embernek, aki segítséget tud nyújtani az egyháznak, meg tudja menteni a veszélybe került emberiséget. Ezzel meghatározták Karol Wojtyla egyházi és világi politikájának két alapvető irányvonalát. Hivatalba lépése előtt az egyház kétségek között vergődött, elhajolt a szigorú hagyományoktól, bomlásnak indult a szilárd egyházi tanítás. XXIII. János és utódja, VI. Pál kísérleteket tett az egyház nyitottságára, még az olyan látszólag apróságokkal is, hogy a papoknak engedélyezték a civil ruha viseletét. Wojtyla egy mondattal félresöpört minden ilyen igyekezetét: ,,A hűséghez hozzátartozik az is, hogy engedelmesen gyakoroljuk Péter hivatalát. “ Sok szerzetes, de kardinálisok is megkísérelték, hogy alkalmazkodjanak a nemzetközi helyzethez, hogy elismerjék az új szocialista rendszer létét és azt, hogy ez a rendszer erős. Wojtyla minden ilyen törekvésnek véget vetett. „Tapasztalataira“ hivatkozva óva intette az ifjúságot, ne higgyenek abban, hogy a társa- ' dalom megjavításának egyedüli módja az „osztály nélküli társadalom utópiájában“ rejlik. Ilyen utópiának tartja a marxizmust is, amely „fordulatra és osztályharcra hív fel“. A Sao Paulo-i munkásokhoz szólva figyelmeztetett, hogy az „osztályharc nem vezet társadalmi rendhez“, és még nyíltabban is szólt: „borzalmas az élet a totális rendszerekben“. Szerinte az egyháznak az a feladata, hogy „az állam jó polgáraivá nevelje a hívőket“. A pápa számos terjedelmes, de általános beszédétől eltérően egész más álláspontra helyezkedik azokban az országokban, ahol a reakció bízik ereje megszilárdulásában, sőt abban is, hogy megfékezheti, vagy felszámolhatja a szocializmust. Nem titok például, hogy a lengyel „Szolidaritás“ megalapítása hátterében ott állt a Vatikán és személyesen Karol Wojtyla. A szocializmus ellenségei, akik abban bíznak, hogy Lengyelország az a „gyenge láncszem“, amely segítségével a szocializmust belülről tudják bomlasztani, Wojtyla személyében lelkes támogatóra, sőt amint megmutatkozott, kezdeményezőre találtak. Nem is tagadták, hogy a lengyel püspöki kar egy része és közvetlenül a pápa szoros kapcsolatban áll a „Szolidaritással“. Szinte komikus, hogy Lech Walesát gyóntatója tanácsadóként kísérte, úgy, mint a középkorban a katolikus uralkodókat. A lengyelországi helyzet befolyásolása miatt sokan bírálták a pápát, mert „támogatja Lengyelországban a felforgató tevékenységet, az imperializmus és az enyhülés ellenségeinek agresszív akcióit“. Sok hivő elbizonytalankodott és magában a Vatikánban problémák merültek fel. A Vatikán nem törődött bele, hogy a Wojtyla körül csoportosuló lengyel papság mindenütt előnyt élvez. A „lengyelek klánjáról“ beszélnek, ennek tagjai döntenek például a magánkihallgatások engedélyezéséről, a különféle dokumentumok és kérvények cenzúrázásán átadásáról, miközben az illetékeseket egyszerűen megkerülik. Akkoriban, amikor a Vatikán pénzügyi téren jelentős befolyást gyakorolt Lengyelországra, zajlott le a vatikáni bankkal és további 200 pénzügyi intézménnyel kapcsolatos botrány. Az Ambrosiano bank esetét jól ismerjük. Gelli, a szélső- jobboldal befolyásos vezetője, ennek a banknak a segítségével, tehát közvetve a vatikáni bank részvételével, hatalmas tőkekivitelt hajtott végre, sőt milliárdos üzleteket bonyolított le kábítószerekkel és fegyverekkel. Az illetékes bizottság azonban (elnöke a lengyel származású chicagói Krol kardinális volt) mindent „rendben talált". Később azonban mégis egy különbizottságot neveztek ki az olasz állam és a Vatikán képviselőiből. A Vatikán magától Hermann Absetol, Hitler „pénzügyi géniuszától“ kért segítséget. És az eredmény - a pápa kijelentette, a jövőben nagyobb mértékben kell a hívők adományaiból pénzelni az egyházat, arról azonban hallgatott, mi legyen a milliárdos részvényekkel. Karol Wojtyla szilárdan meg van győződve arról, hogy „küldetést“ teljesít. Erről nagyon sokat mondhatnának például a jezsuita rend tagjai. A jezsuiták egy része, főleg a harmadik világ országaiban, Dél- és Közép-Amerika katonai diktatúráiban, komolyan vette az egyetemes zsinat szavait és bekapcsolódott az ottani nép jobb életéért folytatott közdelembe. Nemcsak az emberek leikével törődnek, hanem a felszabadítási front, köztük a marxisták oldalán harcba léptek az elnyomás ellen is. Karol Wojtyla ezt nem bírta már elviselni. Arrupe pátert, aki 1965-tól a jezsuita rend elöljárója, először felszólították, hogy legyen ismét engedelmes, vesse alá magát a rend szabályzatának. A páter azonban agyvérzést kapott és utódjául a rend egyik tagját nevezte ki. Wojtyla, aki a jezsuiták „megpróbáltatásairól“ beszélt, más terveket forgatott fejében és „személyes képviselőjét“ bízta meg a rend vezetésével. Már több mint két éve a pápának ez a bizalmasa uralkodik a rend fölött. A 26 ezer jezsuita csak az idén ősszel választhatja meg új elöljáróját - személyét a pápa azonban már régen kijelölte. Az antikommúnizmus eszköze A jezsuiták tehát kegyvesztettek lettek, miközben egy másik szervezet került a pápa figyelmének középpontjába, ezt a hajdani világi szervezetet és prelátusát ma közvetlenül a pápa irányítja. Az Opus Dei (Isten müve) szervezet történetét az ellentmondások jellemzik. 1928-ban Spanyolországban alapították meg. Volt egy olyan időszak, amikor ebből a szervezetből kerültek ki Franco diktátor miniszterei és fennállt a veszély, hogy az egyház teljesen lejáratja magát. Később azonban a szervezet a demokrácia híve lett és Franco ellen fordult. Ez azonban nem akadályozta meg VI. Pált abban, - elvben ellenezte az Opus Deit hogy visszautasítsa a szervezet rangjának felemelését. A szervezet gyakran került ellentétbe a „normális püspökséggel“. Közben a szervezet egyre erősödött, 87 országban 73 ezer tagja van, míg a 113 hivatalos rendnek és egyházi intézménynek csak 60 ezer. Az Opus Dei-nek 1300 püspöke és 69 kardinálisa van, 497 egyetemen, 694 heti- és napilapban, 52 televíziós állomásban, 12 filmforgalmazó társaságban és 38 hírügynökségben van képviselője. Antikommunizmusa összhangban áll Karol Wojtyla irányvonalával, aki már 1980-ban Rómában az ateizmust „korunk szellemi drámájának“ nevezte. Wojtyla szerint a burzsoá ateizmus az erkölcsi hanyatlás bizonyos megnyilvánulása, míg a marxista ateizmus „helyrehozhatatlan“. Az Opus Deí, ez a jobboldali klerikális burzsoá szervezet a pápa oldalán áll a „helyrehozhatatlan" elleni harcban. Ezért nem meglepő, hogy II. János Pál annak a francia püspöknek a védelmére kelt, akit még az előző pápák idejében reakciós nézetei miatt az egyházi bizottság elé állítottak. Lefevre püspök csaknem teljesen azonosul Wojtyla nézeteivel, miszerint az egyháznak vissza kell térnie a feltétel nélküli hithez és engedelmességhez, és akinek politikájához szerves részként kapcsolódik az antikommu- nizmus. XXIII. János részben megszüntette az egyházi pompa fokozását, de ez a kérdés most ismét napirendre került. Egyre többen és jogosan jegyzik meg, hogy a pápának kevésbé költséges utakat kellene tennie, csökkentenie kellene személyes kiadásait a mostani válságos időszakban, amikor több millió ember munka nélkül van. Az egyik kanadai jezsuita páter ezt nyilvánosan ki is fejezte egy montreali lapban. Karol Wojtyla bizonyára nem mond le ezekről a kiadásokról. Az egyházi politikában nem veszi figyelembe a bírálatokat vagy észrevételeket még akkor sem, ha azokat kardinálisok hirdetik és továbbra is befolyásolni akarja a világpolitikát. A legnagyobb erőpróba - Lengyelország - nem járt a várt eredménnyel és éppen ezért még lelkesebben avatkozik be a világpolitikába, miközben nézetei feltűnően összecsengenek a legreakciósabb körök politikájával. Ide sorolhatjuk „esetét“ az amerikai püspökökkel. Az amerikai püspökök pásztorlevelet akartak kibocsátani, amely kétségbe vonja Reagan fegyverkezési politikájának erkölcsi jogosultságát. És mi történt? Az egyház történetében első ízben az amerikai püspökök képviselőit a NATO püspöki kollégiuma elé idézték! Felelősségre vonták őket a nukleáris fegyverkezés elleni fellépésük miatt. Erről a „tanácskozásról“ nem közöltek részleteket, de ugyanakkor elterjedtek azok a római hírek, miszerint a pápa fogadta Reagan képviselőjét és biztosította öt afelől, hogy ö, Karol Wojtyla erkölcsi szempontból elfogadhatónak tartja az elrettentő erő megőrzését. Ezenkívül hangoztatta, hogy a katolikus egyház a reálpolitika talaján marad és „nem vesz részt egyoldalúan pacifista közös akciókban“. Vagyis ez azt jelenti, hogy szembelyezkedik a világszerte terjedő békemozgalommal... A pápa álláspontját nem szépíthetik meg a legtetszetősebb beszédei, sót a Vatikánban a nukleáris háború veszélyéről megrendezett tanácskozás sem. A tanácskozás képviselőjét, egy ismert Nobel-díjas tudóst, aki átadta Reagan elnöknek a tanácskozás eredményeit összefoglaló dokumentumot, mégcsak hellyel sem kínálták. Az egész ügyet az ajtók között állva intézték el. Az ajtóban állva nem intézhető el a Vatikánnak az a céltudatos politikája, amellyel fel akar lépni mindenütt, ahol a burzsoá ideológiák, a szélsőjobboldali provokációk és imperialista fondorlatok nem érték el céljukat a szocializmus bomlasztásában és aláásásában. Amit nem értek el ezek a csoportok, azt most az engedelmességre nevelt, feltétel nélkül hivő katolikusoknak kellene elérniük. Ebben rejlik a pápa útjainak értelme. A nagy, szocializmus elleni front, „az egyház küldetésére“ hivatkozva, eredményeket akar elérni ott, ahol a latinamerikai diktátorok, a CIA és a nukleáris fenyegetések kudarcot vallottak. A pápa célja tehát egyértelmű: az • antiszocializmus szolgálatába akarja állítani az egész világot behálózó engedelmes egyházi szervezetet. KARL FRICK ill íiMMIíl miBfllRTHBAN Ismerjük fel a fenyegető veszélyt Az 1983. esztendő nem volt kedvező sem a világ békéje, sem a népek biztonsága szempontjából. A földkerekségnek szinte minden részén, Ázsiában és Afrikában, a Közel-Keleten és Közép-Amerikában, de legfőképpen Európában fokozódott a feszültség. Az ok az amerikai kormány külpolitikai irányvonala, az, hogy az Egyesült Államok erő alkalmazásával kíván uralkodó helyzethez jutni. Való igaz, hogy a Fehér Ház gazdája folyvást azt erösítgeti: hűséges a békéhez. Ámde szavai, nézetünk szerint egyre kevésbé meggyőzőek. A Szputnyik októberi számában az Egyesült Államok külpolitikájáról szóló cikkünkben még azt a kérdést kockáztattuk meg, vajon nem készülődik-e jó irányban teendő fordulat Washingtonban? Most kénytelenek vagyunk kijelenteni, hogy minden körülményt figyelembe véve, efféle fordulatra semmi remény. Mi több, tapasztalva, hogy Washington milyen mesz- sze merészkedett immár nagyhatalmi ambícióiban, igencsak kétséges, hogy múködnek-e ott még bármiféle fékek, és nem lépik-e át azt a határt, amely előtt minden józanul gondolkodó embernek meg kell torpannia. Vajon nem túlozzuk el a veszélyeket és a bírálatot? Egyáltalán nem. Hiszen az Egyesült Államok diktál eszeveszett tempót a fegyverkezésben, mindenféle kiagyalt ürüggyel egyre inkább kitágítja katonai jelenlétének terét, határtalanul mind mesz- szebbre és a Szovjetunió határaihoz egyre közelebb tolja csapatait. A „szovjet katonai veszéllyel“ fenyegetőzik, és nem riad vissza attól sem, hogy „keresztes hadjáratot" hirdessen a szocializmus mint társadalmi rendszer ellen, és arról próbálja meggyőzni az embereket, hogy egy ilyen rendszernek nincs létjogosultsága a földön. Azt is jól tudjuk, mennyire veszélyesek az ideológiai ellentétek a nemzetközi kapcsolatokban. Márpedig az ilyesmi megengedhetetlen a nukleáris fegyverek korában. Ha ugyanis az eszmei szembenállás katonai ellentétbe megy át, ez az emberiség életébe kerülhet. Szeptemberi nyilatkozatában Jurij Andropov irányította rá a figyelmet az efféle veszedelmekre. „Hat és fél évtizedes fennállása óta a Szovjetunió sok megpróbáltatáson vergődött keresztül, köztük jó néhány igencsak keserves volt. Akik államunk teljességét próbálták csorbítani, függetlenségét megsérteni, társadalmi rendszerünket megrendíteni, a történelem süllyesztőjébe kerültek. Jó lenne idejekorán megérteniük mindazoknak, akikre tartozik, hogy hazánk, barátaink és szövetségeseink biztonságát minden körülmények között szavatoljuk.“ A Szovjetunió honvédelmi készültsége olyan fokon áll - tette hozzá a szovjet vezető -, hogy „nem tanácsos senkinek próbára tennie. Mi a magunk részéről ilyen erőpróbára nem törekszünk, még a gondolata is távol áll tőlünk." Világos, súlyos és egyszerű szavak. Csak a washingtoni hatalomnak nincs ínyére. Különben mivel lehetne magyarázni, hogy az USA nem adja föl militarista irányvonalát? Van-e mSs értelme annak, hogy a Szovjetunió minden konstruktív javaslatát félresöpri? Az a benyomásunk, hogy az USA és néhány csatlósa új kalandokba bocsátkozik, provokációt szít. Tehát egyáltalán nem bízunk bírálatainkban, nem nagyítjuk fel a veszélyt. Ezerszeresen igaz, amit Jurij Andropov ekként fogalmazott meg: „Minden népnek, földünk minden egyes lakójának tisztában kell lennie azzal, hogy fenyegető veszély leselkedik ránk. Ha kedves az életünk, ha létezni akarunk a jövőben is, fel kell ismernünk, hogy minden erővel össze kell fognunk.“ Szeretnénk remélni, hogy józan eszét az emberiség nem veszítette el és nem is fogja, hogy hívó és óvó szavunk nem süket fülekre talál. (Szputnyik)
