Új Szó, 1984. november (37. évfolyam, 259-284. szám)

1984-11-16 / 272. szám, péntek

A gyávaság komédiája Ruzante Csapodár madárkája a Thália Színpadon A szülőföldtől a békéig TÖRÖK ELEMÉR: JEGENYÉK Még mielőtt mértékletes örven­dezésbe kezdenék, egyetlen kéte­lyemet szeretném leírni: a MATESZ Thália Színpadának, színész- és rendezőínséges leg­utóbbi másfél évada után, megold­hatja-e gondjait egyetlen (a to­vábbiakban kiderül ez is) markáns gondolkodású, pedagógusnak sem kevésbé felkészült vendég­rendező? Kétségtelen, hogy a színház mindkét társulata belter­jességének, szemléletének, alko­tóenergiáinak jót tesz egy-egy ilyen „alkalmi“ közös gondolko­dás és munkálkodás, de hosszú távon csak ezekre építeni nem lehet. Különösen akkor nem, ha a színház vezetését újabban a tüz-^ oltómunka és a bizonytalankodás jellemzi, amikor erről a kassai (Ko­šice) együttesről gondoskodik... Illés István, a győri Kisfaludy Szín­ház prózai részlegének főrende­zője ezúttal számára mindeddig ismeretlen társulattal dolgozott. A commedia dell' arte színház­eszményének egyik utolsó gya­korlati ismerője volt Angelo Beol- co, művésznevén Ruzante, aki ezt a nevet is az általa írt darabok egyik főhősétől kapta. Persze alig­ha lehetett effajta jellem, hiszen a komédiaíró, bár öngúnya és ön­iróniája is ösztönzi, elsősorban környezetéből merít, komponál jellegzetes figurákat. Különösen akkor fontos ez, ha a színházából és annak közönségéből kell meg­élnie, amely ráadásul szereti a szókimondást. A közönség erre mindig befizet, még akkor is, ha tudja (csak titokban tartja), hogy önmagán, saját hibáin és gyarló­ságain kacag. Ugyanakkor san­dán arra gondol (mily megköny- nyebbító gondolat ez?), hogy má­sok sincsenek ezeknek híjával. A komédia több évezredes gyó­gyító erejű keverékének ilyen a képlete, s ezúttal a kassai kö­zönség sem csalódott benne. Bár ki tudja? Az Illés István rendezésében látott Csapodár madárka című ko­médiának három fontos összete­vője van. A szöveg értelmezésé­ben messzemenően figyelembe vette a szerző ábrázolta társadal­mi miliőt, amelynek figurái a dialó­gusok folyamatosságában, a repli­kák elevenségében, beszédmo­doruk sajátosságaiban is ábrázolt szuverén karakterekké váltak. Ahány jellem, annýi beszédmodor. Ezért sem visszatetsző, hogy Ru­zante és Menato esetében a ren­dező ragaszkodott a szerző vas- kosságaihoz, alpári kifejezései­hez. Dramaturgiailag mindez indo­kolt, ráadásul Menato koma palóc beszéde a származását is jól je­lezte. Mostanában „nyelvóri“ di­vat lett az effajta beszédmodort pellengérezni; legalább annyira di­vat, mint a „modern“ és „nyitott“ művészet nevében minduntalan eszközként használni. Illés István ragaszkodva a commedia dell’arte poétikájához, a beszéd karaktert is jelző sajátosságaihoz - e sajá­tos színjátéki stílus egyik megha­tározó összetevőjéhez - méltán használja hatáskeltó és kifejező elemként a vaskosságokat. A fen­tiekben vázolt hatáseszközök eb­ben az előadásban adekvát mó­don segítik a rendezői gondolat Több költőnk, például Gál Sán­dor, Tóth László, Ozsvald Árpád, Barak László szerepel versekkel irodalmi és kritikai folyóiratunk ok­tóberi számának irodalmi rovatá­ban, emellett novellákat, elbeszé­léseket és olvashatunk - Rácz Olivértől, Aich Pétertől, Ivanics Ist­vántól. A Látóhatár rovatban ezút­tal latin-amerikai költők és próza- irók műveiből kapunk válogatást, hazai magyar műfordítóink tolmá­csolásában, ami nagyon örvende­tes, hiszen ez egyben újabb erő­teljes bizonyítéka annak, hogy tő­lünk távolabbra élő népek irodal­mát is képes műfordításunk szín­vonalasan közvetíteni anyanyel­vűnkön. A szám további részében riporttal köszönti ä szerkesztőség a megalakulásának 20. évforduló­ját ünneplő Csehszlovákiai Ma­gyar Tanítók Központi Énekkarát. Az Élő múlt rovat a kaposi (Vel ­megvalósulását. Ennek másik se­gítője a színészi játék, amelyet a Thália Színpad társulata a ren­dező sajátos közreműködésével prezentált. A komédiázás vissza­fogottsága, a színpadi szituációk meghatározottsága és a hangulat­teremtő monológok, igazi egyéni alakítások hosszabb idő elteltével voltak ismét láthatók ezen a szín­padon. Harmadszorra, de nem utolsóként: a rendező pontosan érzékelhető végkicsengéssel - a moliéri komédiázás elméleté­ből ismert módon - egyetlen em­beri tulajdonság több oldalról való megmutatására törekedett. A gyá­vaságnak, mint tulajdonságnak a változatait Ruzante és Menato sógor hordozza magában. A rossz értelmű ravaszság, a csalafinta­ság inkább Betia és széptevője, Tónin tulajdonsága. A komédia törvényei kívánják meg, hogy az előbbiek bátornak, s mi több - hősnek hiszik magukat, pedig minduntalan becsapják, megcsal­ják őket. Ehhez járulnak még a gyávaság örök kísérői, az önál­tatás és a mentegetőzés. Az előadás színészi teljesítmé­nyei közül kiemelkedik a Várady Béláé, aki Ruzante szerepében a commedia dell’arte Arlecchino- jának modorában játszott. Ez a város szélére szorult és emberi értékei ellenére is bátortalan sze­gény polgár, ebben a felfogásban eljátszva több mint gyáva. Esendő is, mivel gyávaságát nem jelleme hitványsága, hanem körülményei, megszerzett apró értékeinek (csa­podár feleség, köpönyeg, pén­zecske) féltése és a léleknyomorí­tó környezet szüli. Az éjszakai bo­lyongás jelenete sokáig felejthe­tetlen marad számomra, hiszen a mindenről tudó, ám a tudatlant, ké Kapušany) születésű költőre, filozófusra, esztétára és népdal- gyűjtőre, Erdélyi Jánosra emléke­zik, születésének 170. évfordulója alkalmából. A következő dolgoza­tok szerepelnek itt: T. Erdélyi Ilona Erdélyi Jánosra emlékezve; Mé­száros András A Hegel-vita Ma­gyarországon, az egyezményes fi­lozófia és Erdélyi János bölcse le­te; Géczi Lajos A nyelvművelő Erdélyi Jánosról. Ezt követően Fő­nöd Zoltán A csehszlovákiai ma­gyar irodalom a két világháború között című sorozatának újabb fe­jezetét olvashatjuk. És még egy évfordulós közlést: Balázs And­rásnak, a Sarló egyik élvonalbeli, ma is élő tagjának a levelét Balázs Béla (1884-1949) Sarló-kapcso­latáról. A számot fiatal amatőr képző­művészek alkotásai - fotók, szob­rok, grafikák - illusztrálják, -bor a jóhiszeműt csupán gyávaságból eljátszó Ruzante, bizony helyet­tünk is fél. önmagunk félelmeivel, színlelt vakságával kerülünk szembe. László Géza Menato komája mindvégig a faluja után sóvárog, de a könnyű városi élet, a mások ármánykodása, csalafintasága mellett neki is cseppenő méz mégiscsak itt tartja. Nem fűlik a fo­ga a paraszti munkához, egykori szerelmét (komája feleségét) is szeretné visszaszerezni. Cselve- tései, ravaszkodásai valójában egy ostoba szerelmes ármányko­dásai. Menatót a maga fizikai va­lóságában, a gesztusaiból kiolvas­ható nyájassággal együtt, végül a gyávaság keríti hatalmába, ami­kor felismeri a vele szemben álló katona erejét. Betia, a csapodár madárka sze­repében a bemutatón Petrécs An­nát láttuk. Végre igazi főszerep, igazi lehetőség a most alkalom­szerűen Kassán játszó komáromi színésznő számára. Kihívó, férjét megcsaló nószemély, ugyanakkor a maga módján gyáva is, hiszen nem hajlandó otthagyni ót a bi­zonytalan harctéri életet kínáló ka­tonáért. Petrécs Betiája nem vas­kos, tenyeres-talpas menyecske, inkább érzéki vágyaitól űzött, töb­bet azonban önmagával szemben sem vállaló feleség. Betiát a Thá­lia Színpad tájelőadásain Hídvégi Mária, a békéscsabai Jókai Szín­ház Kassán vendégszereplő tagja is játssza. Pólós Árpád igazi Capitano, magabiztos, önhitt és természete­sen mindenkin átlátó hadfi. Dicsé­retére legyen mondva, Tónin sze­repében Pólósnak ismert modo­rosságai nagy részét sikerült le­vetkőznie, beszéde mindvégig ért­hető volt, gesztusai a karakter ki­bontását segítették. Egyetlen mondat erejéig jelent meg az előadásban Gulai Erika, a Szomszédasszony szerepében. Személyében egy színészjelölt mutatkozott be. Platzner Tibőr díszletei között hangulataiban is gazdag komédiá- zást láttunk. A funkcionális egy­szerűség nem ment a kor építé­szeti stílusának a rovására. A díszlettel és a jelmezzel a gon­dolati tartalmat Platzner Tibornak sikerült aláhúznia. Kétségtelen, hogy a kassai be­mutatón minden tekintetben fe­gyelmezett, koncentrált előadást láttam. Ez a ritka kivételek egyike volt az utóbbi időben. Nem kíván­hat néző mást, mint ennek az alkotásbeli fegyelemnek a mara- dandóságát, hogy a tájolásokon sem veszítsen erejéből a rendező és a színészek által megfogalma­zott gondolat, hiszen ez komoly játék: komédia. DUSZA ISTVÁN Török Elemér, mint annyi más csehszlovákiai magyar költő, an­tológiában mutatkozott be pályája elején, (Három fiatal költő, 1954). Az ötvenes évekből nem maradtak fenn különösebb figyelmet érdem­lő alkotásai, a költővé érés így elég sokáig váratott magára. Ed­dig megjelent kötetei (Fényért pe­relek, 1968; Virágzó kövek, 1973; Delelő, 1976) azt mutatják, hogy a költőt leginkább a szülőföld-él­mény motiválta versírásra. Török vallomásos, érzelmi telítettségű lí­rája mentes a divatos modernke- déstői, nem akarja mindenáron felhívni magára a figyelmet. For­mai megoldásaiban egyszerű, gondolataiban és mondanivalójá­ban kialakított morális attitűdöt jel­ző és természetesen emberközeli lírája sajátos szinezője felszaba­dulás utáni nemzetiségi költésze­tünknek. A költő eddig megjelent verskö­teteinek témái és formai megoldá­sai ismétlődnek legújabb köteté­ben is. Őszintén tárulkozó és egy­szerűen eiemi ez a líra, mely nincs kifinomítgatva a konstruáló képze­let által; egyrészt formai egyszin- tüségében, másrészt több eset­ben öröklött érzelmek, vágyak és remények perspektívájában köve­teli magának a szelíd teret. A szép és a jó, valamint az emberség őszinte hirdetése és a feltörő szenvedélyek ellenére az ismétlő­dően fel-felmerülő természet ihlet­te képek és kifejletek következté­ben monotonnak tűnhetnek ezek a versek az olvasóknak. Ennek elsősorban az lehet az oka, hogy gyakran ismétlődik az alapmotí­vum - a költő szülőföldje, őseinek példája, jövöeszménye bizonyos mértékig körülhatárolja lírai lehe­tőségét, szándékát és a megvaló­sulást is. A Jegenyék versanyagá­nak legfontosabb témakörei: a szülőföld (Újra otthon, Bodrog­köz szülőanyám, Távol és közel), a költő belső világának és a tájnak összefonódása (Kopogtatok, Fo­lyóparton, Téli kép), az ősök pél­dája (Sámándob pereg, öreg pa­raszt, Csendes öregek), a családi élmény (Anyám, Kimondtad rám az árvaságot, Tíz éved virága), a szerelem (Szerelem, Este van, Fürödj meg velem), alkalmi és egyéb tematika (Kórházi ágyon, Születésnapomra). A szülőföld és a hazai táj utáni nosztalgia a leg­gyakoribb színezöelem a versek­ben, néhol azonban impresszio­nista hangulatok, az elmúlás és a megőrző hűség gondolata is megjelenik és felerősödik. A ver­sek olvasásakor többször fárasz­tóan hat az ismétlődő témáknak és a témákkal kapcsolatos egyfaj­ta érzésnek a permanens jelenlé­te. A téma ui. megköti a szerző fantáziáját, érzéseit és gondolatait is. Kérdés: más motiváló tényezők általánosíthatóbb emberi problé­mákat, több dimenziójú alkotói szemléletet, magasabb művészi megvalósulást és esszenciális jel­leget hoznának-e Török költésze­tébe? A versbéli helyzet és motívum is magát hangsúlyozva kapja meg alaptónusát: egyszer a Tice fölött koszorúban keringő sirályok hang­ja, máskor Latorca-parti meditáció vagy az őszi józanító csend, a je­genyék alatt húzó emlékek képe a kiindulópont. A töprengés termé­kenyítő csendje, a félelem, vala­mint a „kegyelem örömének“ megtalálása azonban nemcsak az egyébként óhajtott magányfele­dést hozza meg a költő számára, hanem a katartikus önmagára-ta- lálást is, meglelve helyét a világ dolgai között, „e táj / tenyérnyi bár, / nekem hazám, / hiába is mennék tüntetően / beárnyékolt arccal / naposabb iáira, / csak itt marad­hatok múltammal / európaiként / azonos önmagammar (Nekem hazám). Ez az attitűd jelenti a hű­séget a költő-ember jellemzője­ként, de alapját képezi egy széle­sebb értelmű közösségi érzésnek is. A tájon, pontosabban szülótá- jon keresztül a nemzetiségi sors összetevői is felsejlenek egy szé­lesebb szférában, mely determi­nálja a költő létszemléletét és ver­seinek valóságtartalmát: „Ez itt a pontos jelenléted, / Közép-Euró- pa, / a hazád. / Ide szült anyád, / egyszer s mindenkorra, / itt vagy jövőd foglya“. Szerelmi tematikájú verseiben a megnyugvás-keresés és a feloldó hűség erősödik fel, míg ősei és szülei emléke rezig­nált hangulatú keseredett és vá­gyakozó sóhajok szülője: ,,Futnék inkább / hozzád anyám / elsimíta­ni arcodon / az agónia ráncait / maradj szép / legalább emlé­kemben". A költemények nem egyszer látomásos befejezése a valóságos élettől való elszaka­dás költői vágyát jelentik. Az alap- gondolat, illetve -érzés sokszor szimbolikus vagy impresszionista megjelenítése a költői vágyako­zásnak és sóvárgásnak a képzete. A Gyönyörű nyár című vers két sora jellemzően mutatja ezt az alaphelyzetet: „... idesúrült éveim közt állva / messze sodor képze­letem árjaA szűkebb otthoni tájtól, természettől és ősi fényektől túlcsorduló lírikusi lélek néha ro­mantikusan irrealisztikus szemlé­leti síkba sodródik, s így a tovább­lépés lehetősége és a fejlődés menete problematikussá válik. Tisztaság, csend, fehérség- Török költészetében gyakran előforduló fogalmak, melyeknek jelentése egyfajta együvé tarto­zást is jelent. Szimbolikusan és valóságosan is összefogja e jelké­peket az egyedüllét és magány intenzív érzése, mely szinte drá­maian megkapó: ,,Egyedül vagy, / mint haldokló / iszonyú félelme / fogságában. / Szívedre hull / né­mán a csend, / mint fára / a tiszta hó, / így adod magad / a hallga­tásnak, / legyőzött lázadó“. A kö­tet vége felé jelenik meg az az aktuális emberi érzés, mely nem más, mint a félelem (Dúdolni szép éneket, Meddig Ember az em­ber?). A költő félelemmel szívében menekül, mert farkashangokat hall, mert,.valahol titkos találkozó­ra / gyülekeznek a terroristák / ki­jelölni újabb áldozatokat / a világ tele van félelemmel“, mert „Euró­pa / tele van szörnyű fegyverekkel / telepítik még szörny ebbekkel“, és lidércet lát a költő szeme, mert „késő lesz már, ha repül a kő“ (Béke dúdoló). S mint reményke­dő európai, a költő csak tiszta forrásból akarja meríteni a jövőbeli vigasztalódását, s „megtartani ön­magunkat / mint fényüket / a min- denségbe zárt / csillagok“. A verskötet anyagából érezhe­tően hiányzik egy tudatosan mű­ködő rendszerező elv nyoma, mely csoportokba gyüjtené az egyébként szétrázódó verseket. A versek keletkezési ideje sincs feltüntetve, melynek főleg azért lenne funkciója, mert nemcsak új, de már régebben publikált költe­ményeket is bőven tartalmaz a kö­tet. A tematikai rangsorolás vagy egyes ciklusokba való elrendezés határozottabban hangsúlyozná az értékdifferenciát. Együtt olvasva a több mint nyolcvan verset, ész­revehető, hogy bizonyos költemé­nyek más előző versek, helyzetek utánérzéseként is születhettek, a téma és az inspiráció leszűkülve újból létrehozta önmagát. Török költészete a csehszlová­kiai magyar líra sajátos színfoltja, egyéni hangú megnyilatkozása. Napjainkban is megmaradt annak, amilyennek megismerhettük előző köteteiben: szűkebb hazájának, a Latorca-menti táj megéneklőjé- nek. Szemlélete azonban, melyet legújabb költeményei mutatnak, változóban van. Vívódásai és per­lekedései is átalakulást jeleznek- a lírikus moralizáló humanizmu­sa napjaink féltett békéjének meg­őrzéséért kötelezi el magát. S ez többet jelent minden lokálpatriotiz­musnál... (Madách, 1984) ALABÁN FERENC ****************** ************ ******* ******** Az Irodalmi Szemle 8. száma László Géza (Menato) és Várady Béla (Ruzante) az előadás egyik jelenetében (Bodnár Gábor felvétele) ÚJ SZÚ 6 1984. XI. 16

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents