Új Szó, 1984. augusztus (37. évfolyam, 180-206. szám)
1984-08-09 / 187. szám, csütörtök
Környezetvédelem az iskolában Közoktatásunk folyamatos szerkezeti és tartalmi átépítésében hangsúlyosabb szerepet a belső tartalmi változások kapnak. A változások célja: az iskolai oktató-nevelő munkát szorosabban összekapcsolni korunk és fejlett szocialista társadalmunk igényeivel. Az új távlatokat megalapozó gondolkodás és szemléletmód kialakításában fontos szerep jut az esztétikai nevelésnek, s ezen belül többek között olyan területnek is, mint a természet- és környezet- védelem. A természetvédelem és környezet- védelem az emberiség közös ügye. Intenzívebben ezzel a problémával az utóbbi évtizedben kezdtek el foglalkozni világszerte. Közismertek azok az ökológiai veszélyek, amelyek nemcsak a természetet, hanem magát az embert is veszélyeztetik. Bebizonyosodott, hogy a környezeti ártalmak megszüntetésére az adminisztratív intézkedések és törvények nem elegendők, mert - az élet más területeihez hasonlóan - döntő fontosságú az ember cselekedete. Mivel a természethez és a környezethez való viszonyulásban az értelmi és érzelmi tényezőnek egyaránt fontos szerepe van, a megfelelő kapcsolat kialakításában itt is döntő tényezőként a nevelés lép előtérbe, s azon belül is az iskolai oktatás és nevelés. Amíg az eddigi gyakorlatban a természetvédelem és környezetvédelem csak rend- szertelenül szerepelt a tankönyvekben, az új tantervek ezt a problémakört a kommunista nevelés integráns részeként kezelik, és az oktató-nevelő munkában minden iskolatípusnak konkrét feladatot szabnak meg. A központi irányelvekkel összhangban a kelet-szlovákiai kerület iskoláiban is egyre nagyobb figyelmet szentelnek ennek a problémakörnek. A tantervi előírások szerint az egyes tantárgyak tanításánál már kialakult a természet- védelemre és környezetvédelemre való nevelés rendszere, s ehhez kapcsolód- . nak a különböző szakköri foglalkozások a pionírszervezeten belül. Aknboktatásügyi szakosztálya a kerületi pedagógiai intézettel együtt természetvédelmi és környezetvédelmi versenyt hirdetett meg, amely 1985-ig tart. A verseny első értékelése a következő tapasztalátokat hozta: Elfogadott tény, hogy a természethez való értelmes kapcsolatra való nevelést már a legkisebbeknél kell elkezdeni. Az óvodák nevelési programja számtalan lehetőséget teremt a természet megismerésének és szeretetének a megalapozásához. Ezt a lehetőséget a kerületben működő óvodák céltudatosan ki is használják. Ebben a munkában fontos szerepet játszik az óvoda közvetlen környezete: az osztály, az udvar, a játszótér, a kert. Elmondhatjuk, hogy az esztétikum szempontjából óvodáink belső és külső környezete sokat változott, s ebben óvónőink sok segítséget kaptak a nemzeti bizottságoktól, a patronáló üzemektől és a szülőktől egyaránt. Az óvodai udvarok, játszóterek és kertek fejlesztésében legjobb eredményeket a vranovi, a bardejovi és a poprádi járásokban érték el. A jó eredmények ellenére még találunk olyan óvodákat is, ahol a játszótér egyedüli ,,segédeszközei“ a kiselejtezett gumiabroncsok, gyakran még színesre pingálva!... Az alapiskolák életében a környezet- védelem a környezetszépítéssel dialektikus egységben jelenik meg. A természetvédelem és környezetvédelem elméletileg és gyakorlatilag legteljesebben az alapiskolák életében valósul meg, ami nemcsak a tanulók életkori fogékonyságával magyarázható, hanem azzal a jól megszervezett rendszerrel is, amely minden iskola életében természetes jelenség. A szép környezet kialakításához mindenütt hozzátartoznak a virágok és dísznövények, és a parkosított iskolaudvarok. Az iskolakertek funkcionálisan is a növény- és gyümölcstermesztés alapjainak a megismertetésére szolgálnak. Az alapiskolák jelentős része kapcsolódik be a földrajzi és biológiai olim- piászokba, az iskolákon gyakori versenyek közé törtoznak olyanok is, amelyeknek a témája a növényismeret, vagy virágdíszítés. Az utóbbi évek pozitív fejlődésének könyvelhetjük el azt a tényt, hogy az alapiskolák tanulói nemcsak saját környezetüket gondozzák, hanem egyre jobban felfigyelnek közvetlen környezetükre, illetve szűkebb környékükre. Ennek a mozgalomnak a keretében gondozzák a közeli parkokat, zöldövezeteket és védett területeket. Sok iskola pionírjai rendszeresen gondozzák a környékünkön található emlékműveket. Az említett értékelés szerint a környezetvédelem és környezetszépítés terén a legjobb eredményeket a poprádi, a michalovcei és a rozsnyói (Rožňava) járás alapiskolái érték el. A kerület 386 alapiskolája közül első helyen a kassai Kótay utcai alapiskola végzett. A legjobbak között volt a pelsőci (Pleši- vec) és a vajáni (Vojany) iskola is. A középiskolák - gimnáziumok, szakközépiskolák és szakmunkásképzők - életében is egyre nagyobb teret ‘ kap a természet- és környezetvédelem. Az alapiskolákban alkalmazott munka- módszerek újakkal bővülnek ki, mint például a középiskolások szakmai tevékenysége. Az ifjúsági szervezet munkájában gyakoriak az ismeretterjesztő előadások és a turisztikai jellegű foglalkozások. Nem kis értéket képvisel a középiskolások segítségnyújtása a begyűjtési munkálatoknál. De vannak olyan helyi jellegű munkaformák is, amelyek a közvetlen környezetből adódnak. Például a poprádi Közgazda- sági Szakközépiskola tanulói évente jelentős részt vállalnak a Magas-Tátra parkjainak, sétányainak és más övezeteinek a tavaszi csinosításából. A kö* zépiskolák közül a legjobb eredményt a Spišská Nová Ves-i szakközépiskola érte el. A környezet védelme és szépítése terén elért eredmények értékelésénél szólni kell a pedagógusok áldozatos munkájáról és példamutatásuk fontosságáról. Csak elismeréssel lehet szólni azokról a pedagógusokról, akik a mindennapi oktató-nevelő munka mellett aktívan részt vesznek a természetvédők munkájában, szakköröket vezetnek és mindent megtesznek azért - iskolában és iskolán kívül egyaránt hogy az ifjúság körében megszilárdítsák a természet jobb ismeretét és tudatosabb szeretetét. Az ember természethez való viszonyulása nem választható el embertársaihoz való viszonyulásától. Ha pedig ez így van - márpedig a gyakorlat igazolja, hogy így van! - akkor a természetvédelem és a környezetvédelem már nemcsak esztétikai kérdés, hanem etikai, morális, közgazdasági, politikai, világnézeti is egyben. Ennek a szellemében kell megkérdeznünk: mi, felnőttek, példát mutatunk-e a fiataloknak...?, Megteszünk-e mi is mindent környezetünk tisztaságáért és szépségéért...? Megvan-e mindenütt az iskola és család kívánatos összhangja a természetvédelem és a környezetvédelem terén...? Nem is olyan könnyű ezekre a kérdésekre egyértelműen válaszolni. Az azonban mindenképpen igaz, hogy az a gyerek, aki nemcsak az iskolában, hanem a családban is megszokta az otthon, a környezet és természet értékeit megbecsülni, arra könnyebben építhet az iskola. De mint szülők is tegyek a szívünkre a kezünket: Megtettünk ezért mindent...?! Végezetül elmondhatjuk: a természetvédelemre és környezetvédelemre való iskolai nevelés jótékonyan járul hozzá az ifjúság arculatának formálásához, erkölcsi, esztétikai értékrend- szerének a megalapozásához és szocialista életvitelének a kialakításához. A szebb és rendezettebb iskolák, tisztább parkok és zöldövezetek mellett elsősorban a jövő nemzedékének életében beálló minőségi változásokra történő jobb felkészítés az iskolai esztétikai nevelés elsőrendű feladata. Dr. MÁTÉ LÁSZLÓ, kerületi tanfelügyelő Az elsőfokú teendő A költő, Juhász Gyula, aki a munkát az élet anyjának tartotta, s a Szépséget és Szabadságot ez „anya“ nővéreinek nevezte, egy alkalommal ezt írta: „Az iskolában a gyermek hamarabb tanulja meg azt, hogy mi a harmadfokú egyenlet, mint azt, hogy mi az első fokú teendő“. Ebből arra lehet következtetni, hogy a legjobbak mindig jobb iskolát akartak, mint amilyen éppen volt. Lehetne, ha nem tudnánk, hogy már az ókori Róma iskoláiban is azt igyekeztek a nebulók fejébe verni - föltehetően a nevelőkébe is- hogy nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk. S az sem a mi korunk sajátja, hogy azon törjük a fejünket: oktató- vagy inkább nevelő-iskolára van-e szükség - még valószínűbben: a kettő okos kombinációjára. Juhász Gyula a nevelésről azt vallotta: annyi, mint emberré lenni. S ehhez még hozzáfűzte: de ehhez az kell, hogy a nevelő is a gerincesek közé tartozzék. Félreértés ne essék: sem ő nem gondolta, sem a korszerűen gondolkodó ember nem hiszi ma már, hogy a nevelő egyenlő a pedagógussal. Ma már tudjuk, hogy szándékunktól függetlenül mindannyian nevelünk munkánkkal, magatartásunkkal, minden moccanásunkkal és szavunkkal: jóra, ha szavaink harmóniában vannak tetteinkkel, rosszra, ha azok tagadják egymást. S azt is tudjuk, hogy a nevelés legfőbb műhelye a család, amelynek eredményeit az iskola felfokozhatja, kevésbé szerencsés esetben korrigálhatja- és, sajnos, néha erre is alig képes. Az ember és a munka édestestvérek, egymástól elválaszthatatlanok. S a munkálkodásra nevelés nem lehet csak az iskola sok nevelési céljának egyike. Vagy megtapasztalja a gyerek a családban, hogy a jobb falat és az új ruha, a kellemes együtt- lét és a játék is csak a munka eredményeként jöhet létre, vagy nehezen tanulja meg ezt az iskolában. „Fiam szeretné, ha többet foglalkoznánk vele“. Igazán szeretné? ,,Mondom neki: Segíts nekem megrövidíteni a második műszakot!“ Még a szemetet sem viszi le? „Megcsinálja, de nem szívesen. “ Ki foglalkozik < szívesen a szeméttel?! „Talán jobb koszban élni?“ Belátható és megtanítható, hogy nem. „Szörnyen rendetlenek!“ Semmiben nem segítenek otthon? „No igen, azt már megtanulták, hogy beágyazzanak.“ S egymásra sem vigyáznak! „Kénytelen az idősebb, legalább arra a másfél órára, ami a napközi és az én hazaérkezésem között van. ” És a porszívózás? „Na látja, ezt az egyet szeretik, mert az már technika. “ Egy édesanyával folytatott beszélgetésem summázata ez, amelyet most képzeletben tovább folytatok. ~1Együtt tölti a család a szabadságot s a hétvégeket? - kérdem. „Igen, ezt tervezzük“- érkezik a válasz. S az egész időtöltést közösen tervezik meg?- folytatom. „Erre még nem gondoltunk.“ Pedig érdemes lenne - érvelek - a programot is, a költségvetést, de talán még a beszélgetés témáját is együtt kitalálni, mert észrevétlenül ilyen alkalmakkor is kialakul: mi is az első fokú teendő? JUHÁSZ RÓBERT Lombos fa tövében L eültem egy útszéli lombos fa tövébe, a derékig érő fűbe, háttal a hatalmas aranyló búzatáblának, úgy, hogy a földön dolgozó kombájnosok és vontatók észre ne vegyenek, mert az izzadó földműves ugyancsak rossz szemmel nézi azt, aki aratás idején ráér lazsálni. Az izzó nap - úgy tűnt - mozdulatlanul állt a fejem fölött, vakítóan szórta melengető sugarait a tájra, a forróságtól remegett a levegő. A csendet csupán a féltucat kombájn monoton zúgása és néhány, az ágak között tollászkodó, perlekedő madár csivitelése törte meg. Jó volt távolról nézni a zavartalanul dolgozó modern gépeket, amint tempósan haladva, akár a hajók a hullámzó vizen, szinte úsztak a végtelennek tetsző gabonatáblán. Rágyújtottam egy cigarettára és amíg elmélázva, lassan eregettem magam elé a füstöt, megelevenedett előttem néhány régi nyár emléke. Először magamat, a derékig meztelen, ezért csokoládé barnára sült fekete klott- nadrágos, alig kamasz fiút láttam meg, aki az iskolai szünetben, kakukk-hangos hajnalon, álmosságtól égő szemekkel, pár fillér napszám reményében, tarlószúrástól sajgó lábakkal baktatott a porban a részes aratók után, ki az enyhén dombos határba, reggeltől napestig köteleket téríteni a ma- rokszedöknek, öblös cserépkorsóban vizet hordani a kaszásoknak, majd a kepézés- ben - a tömött kévék összehordásában -, a keresztek összerakásában segíteni. Az agyforraló melegben szívesebben •'nkedtem, fürödtem volna én is a közeli hűsítő vizében, mint az állomásfő- és a csendörparancsnok fia, *ny kis közalkalmazott, pá- '*íi annyira nem tehető- 'sége volt minden ' közben néha - a hegyek mögül nagy dörgéssel, villámlással és porkavaró széllel, váratlanul ránk zúdult a vihar s pár órát valamelyik közeli szénapajtában töltöttünk. Csipkelődések tucatjai, viccek és anekdotának beillő történetek hangzottak ilyenkor el, amelyeken feledve fáradtságunkat, nagyokat nevettünk. A kis csoport „szóvivője“ rendszerint Miska bácsi, az első világháborús hadirokkant volt, aki állapotára való tekintettel kötözőnek szegődött a bandához. Azt a munkát viszont talán nála jobban, hozzáértőbben, ügyesebben más nem tudta volna elvégezni három kaszás kis csapatunkban. A néma meditálás közben eszembe jutott aztán Gátas Pali bácsi is. Szegény ember, ő volt a körmöstraktoros cséplőgépnél a legsoványabb, a legkopottabb, a legágrólszakadtabb és mindig a legéhe- sebb. öreglegénynek hívták a szalmahordók, élcelődtek vele a baboskendős menyecskék, pedig otthon négy éhes száj várta. Ô meg szótlanul, nagy-nagy nyugalommal tűrte a piszkálódást, rakta és ge- reblyével kaparta a búgó, duruzsoló gép alól a pelyvát, közben pár hét alatt annyi port nyelt le, hogyha a ködös ősszel elkapta a köhögés, sokáig sárosát köpködött. Pali bácsi reggelente árgus szemmel leste, ad-e egy kupica büdös, torokkaparó pálinkát a gazda, az ebédhez mindig elsőnek ült le, és ha néhanapján itt-ott bort is osztott a gazdaasszony, akkor kétszer is nyújtotta a poharát, este pedig rendszerint a szalmakazal tövében vetett ágyat. Béketűréséből csak akkor zökkent ki, ha álmában nyakonöntöte az égi áldás, meglepte a záporeső. Olyan cifrán tudott akkor káromkodni, hogy hallatára egy hétig imádkozott volna a helység plébánosa a bűnös lelkiüdvéért. Ü ltem a vastag törzsű fa alatt és a régi nyarakat idéző édeskés búzaszag bódulatából egy mellettem elzúgó vontató berregése zökkentett vissza a jelenbe. Púpos hátú terhét fürgén vitte a magtárba és a traktor nyergében olyan büszkén ült a vezető, ahogy hajdanán a parádés kocsis trónolt a bakon. Nicsak - ismertem fel örömmel a kanyarban -, de hiszen ez volt a kombájnos! Lám az öreget az idén sem hagyja nyugodni a természete, újra csak vasparipára ült, mint eddig minden nyáron - nyugtáztam elégedetten. Tavaly júliusban találkoztam vele először és ismertem meg. Poros, barna svájci sapkát hordott akkor, amely alatt ősz borosta, kis fehér bajusz, örökmosolygó, s portól keskenyült, alig látszó szem (sarkában vidám mély szarkalábakkal) és soksok verítékcsöpp nézett rám. Vaskos kezein apró sebeket láttam, amikor bemutatkozott: Nagy József. Hatvanöt esztendőt, ehhez illő nagy adag bölcsességet és jóval fiatalabb korhoz illő fizikumot, erőt és egészséget hordozott akkor, amelyhez még hozzátartozott a kemény munkában töltött évtizedeken túl, egy kombájn és egy fiatal segédvezető. Küszködtek mindketten a kánikulával, meg a kókadt búzával, amelyet sem a gép, sem a kombájnos soha nem szeret. Finoman irányították a nagyszerű szovjet kombájnt, lesték az itt-ott fekvő gabona minden egyes szálát és közben az öreg csendesen dühöngött, mérgelődött: a fene egye meg ezt az időt, a magokat aszaló aszályt. Egyéb sem hiányzott, mint ez... Birkóztak is kora reggeltől késő estig mindennap a géppel, a makacs gabonával fáradhatatlanul, amíg csak az utolsó szem a színbe nem került. - Hogyan bírja?- kérdeztem akkor egy forduló után -, hiszen már nyugdíjas, pihenhetne éppen.- Bírni kell, bírni muszáj! Ha sürget a munka, kell az ember, aki érti is ezt a küzdelmet a kenyérért, akkor is, ha leverve hasal a gabona - válaszolta szerényen, majd szinte csak mellékesen tette hozzá: - Ilyen lett a világ, ilyen összetett, ösztönt és bölcsességet, földszeretetet, földhözkötő- dést s szaktudást igénylő. A faluból, amikor óriásit fejlődött, furcsa „gyár“ lett manapság, amelyben - ha szükséges - kaszát emelni, kalapálni és kombájnozni is tudni kell egyszerre. Én ilyen igyekeztem mindig lenni a géplakatos szakmához, ezért szereztem meg a vezetői jogosítványt is. Ezt a minden iránt érdeklődő ösztönt örököltem az apámtól, aki föld nélküli cseléd volt és kommunista világéletében.- Mint a fia - kottyantotta el a segédvezető és miközben egy üveg sört bontott meg, az öreg napi adagját, amely nélkül- mint jellemezte - kóróvá száradna az ember. B izony, összegeztem a rezgő levelű tölgy alatt, amit mindannyian tudunk és naponta tapasztalunk, a világ nálunk is alapjában változott meg. A régi, a keresztekkel, a részaratókkal, a summás cselédekkel és urakkal együtt visszavonhatatlanul eltűnt. Az új, az emberibb, jobb világban, a megváltozott, s mindig javuló életmód mellett az aratási emlékek is mások lettek. Az aranyló gabonaföldeken és kom- bájnszérükön a forró nyarak is új romantikát teremtenek. KANIZSA ISTVÁN ÚJr2Ó 6 1984. VIII. 9.
