Új Szó, 1984. június (37. évfolyam, 128-153. szám)
1984-06-06 / 132. szám, szerda
Az igazság a második frontról A moszkvai Pravda június 4-i számában közölte Daniil Kraminov cikkének befejező részét, amely „Az igazság a második frontról“ címmel az angol-amerikai csapatok normandiai partraszállásával s az azt követó hadműveletekkel foglalkozik. Az Új Szó hétfói számában jelent meg a cikk első része, s a befejező részt ezúttal közöljük. E zerki lencszáznegyven négy szeptemberének kezdete óta - amikor az angol-amerikai szövetségesek csaknem egész hosszában (a legészakibb és a legdélibb részén kívül) megközelítették a „Siegfried vonalat“- ugyanazon év decemberének közepéig Nyugaton nem volt harci tevékenység. A szövetséges parancsnokságnak három és fél hónapra volt szüksége ahhoz, hogy valóban hatalmas erőket gyűjtsön össze: északtól délig 7 szövetséges hadsereget helyeztek el (az 1. kanadai, a 2. brit, a 9., az 1., a 3. és a 7. amerikai, valamint az 1. francia hadsereget). Legközelebbi hátországukhoz hatalmas mennyiségű technikát szállítottak át: harckocsikat, ágyúkat, tehergépkocsikat. A lószeres ládákból és benzines kannákból álló magas piramisok több tucat kilométeren keresztül húzódtak az utak mentén. Az emberben, technikában és felszerelésben mutatkozó nagy fölény ellenére a szövetségek parancsnoksága nem tanúsított offenzív kezdeményezést és nem gondoskodott védelmi állásainak megerősítéséről a front középső szakaszán, ahol a 21. brit és a 12. amerikai hadseregcsoport találkozott, s a Maas folyó választotta el őket egymástól. A folyót, amely az Ardenek körül folyik, a hitleristák egyszer már kihasználták. 1940. májusában a náci harckocsik észrevétlenül áthatoltak a hegyi utakon és szétverték a Sedan és Dinant között állomásozó és gyengén felfegyverzett francia gyalogsági hadosztályokat, áttörték a fran- cia-angol frontot és az észak-ke- leti síkságon át a La Manche csatornának vették az irányt. 1944 decemberében a náci főparancsnokság kihasználta az an- gol-amerikai szövetségek tétlenségét és úgy döntött, hogy megismétli az átkelést az Ardeneken, amely, egyszer már sikerült. A hónap közepén Köln térségében a köd leple alatt 2 páncélos hadsereget és egy gyalog hadosztályt vont össze, átszállította őket a Rajnán és az ismert hegyi utakon nyugatra vezényelte őket. Az első amerikai hadsereget, amely nem várta a csapást, szó szerint elsöpörték rosszul kiépített állásaikból. Ez a hadsereg elveszítette üzemanyag- és lószerkészletét. A 3. és a 9. hadsereg ugyancsak nagy veszteségeket szenvedett. A támadó német alakulatok az Ardeneken keresztül Dinant és Sedan felé vették az irányt. El akartak jutni a Maas folyóhoz, áttörni az amerikai-brit frontot és- akárcsak 1940-ben - a La Manche csatornához akartak eljutni, amely partjain, Dunkerque-né\ nagy és jól felfegyverzett német helyőrség volt, vagy az Északitengerhez szerettek volna elérni. Akárcsak a normandiai harcok nehéz napjaiban, ekkor ismét olyan hírek érkeztek a 21. hadseregcsoport vezérkarához és a brüsszeli haditudósítókhoz, hogy a Belgiumban elszigetelt szövetséges csapatok visszavonulására, sót esetleges angliai evakuálására folynak az előkészületek. Az „új Dunkerque-ről“ nemcsak a törzseknél beszéltek, hanem a katonai alakulatoknál is, amelyek az Ardenektól északra foglalták el pozícióikat. A súlyos helyzet arra késztette az angol-amerikai szövetségeseket, hogy Moszkvában keressenek segítséget, ahová elküldték Tedder brit légi marsallt, a főparancsnok helyettesét. Churchill miniszterelnök, anélkül, hogy megvárta volna megérkezését a szovjet fővárosba, 1945. január 6-án távíró útján küldött üzenetet Sztálinnak, amelyben ez áll: „Nyugaton igen nehéz harcok folynak és a főparancsnokság bármikor nagy döntéseket lesz kénytelen hozni... Eisenhower tábornok igen sürgősen tudni szeretné, hogy nagy vonalakban mik a terveik, mivel ez, természetesen, tükröződik valamennyi legfontosabb döntésünkben. Hálás lennék önnek, ha közölné velünk, számolhatunk-e egy nagy orosz of- fenzívával a Visztula menti fronton vagy valamely más helyen január folyamán... Az egész ügyet sürgősnek tartom.“ M oszkvából szinte azonnal válasz érkezett. Sztálin január 7-én táviratozott Churchill- nek: „Tekintettel szövetségeseink helyzetére a nyugati fronton, a vezérkar úgy döntött, hogy mielőbb befejezi az előkészületeket és tekintet nélkül az időjárásra, legkésőbb január 2. felében megkezdi a széles körű offenzívát a németek ellen a középső front egész szakaszán. Biztos lehet abban, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy segítsünk szövetségeseink hős csapatainak.“ A január 20-ára tervezett hatalmas szovjet offenzívát előrehozták, január 12-én kezdték meg. A szovjet csapatok gyors előrenyomulása, ami közvetlenül veszélyeztette Németország határait, továbbá az addig megszállt európai országokban az antifasiszta ellenállás kiszélesedése - amely, mint például Jugoszláviában, széles körű felszabadító háborúvá nőtt - keresztülhúzta Hitler terveit. Fel kellett adni az eredeti terveket, tehát a német csapatok lemondtak arról, hogy a La Manche-csator nához jussanak és arra kényszerítsék Nagy-Britannia és az USA politikai és katonai vezetését, hogy tárgyalni kezdjen Hitlerrel. A hitleri parancsnokság megelégedett azzal, hogy meghiúsította az angol-amerikai terveket a Németország területére való behatolásra, és hogy hatalmas hadikészletek birtokába jutott, s az Arde- nekból megkezdte csapatai visz- szavonását és gyors ütemü áthelyezését a német-szovjet frontra, ahol a „harmadik birodalom“ sorsa forgott kockán. Az 1945 elejére tervezett angol -amerikai benyomulást Németországba azonban csaknem három hónappal elhalasztották. A náci kalandorok, akik Európát és később a világ nagy részét katasztrofális következményekkel járó háborúba kényszerítették, fogyóban levő katonai erejüket „Németország bevehetetlen erődjének“ az egekig magasztalásával próbálták helyettesíteni. A német katonákat arra kényszerítették, hogy az utolsó emberig harcoljanak, „csodafegyvert“ ígértek nekik, az angol-amerikai szövetségeseket először a „Siegfried vonal“, majd a „nyugati fal“ és végül a Rajna áthatolhatatlanságával ijesztgették. A szövetséges hadseregek nagyobb erőfeszítések nélkül lépték át a „Siegfried vonalat“. Amikor keleti irányban megkezdték az előrenyomulást, szinte ellenállás nélkül átlépték a „bevehetetlen falat“ és rövid helyi harcok után eljutottak a Rajnáig, amely mögött a Ruhr-vidék, a hitleri „háborús kovácsmúhely“ feküdt. A szövetségesek több héten keresztül készültek a Rajnáért folyó harcokra. Kétéltű járművekkel és páncélozott szállítójárművekkel rendelkező új hadosztályokat csoportosítottak át. Közvetlenül az arcvonal mögött repülőtereket építettek. Az I. ejtőernyős hadsereg, amelyet a Hollandiában elszenvedett őszi veszteségek után feltöltöttek, Dél-Angliában készült fel a Rajna átkelésére. A szövetségesek hatalmas légiereje megszakítás nélkül támadta a keleti partot és a legközelebbi célokat. A Rajnán való átkelés éjszakáját megelőző hét folyamán nehézbombázók csaknem 15 ezer, közepes bombázók több mint 7 ezer és vadászbombázók mintegy 30 ezer berepülést hajtottak végre, földi célpontokat lőve, miközben a német légierő alig jelent meg - a keleti fronton harcolt, ahol már előkészületben volt a Berlinért vívott csata. A támadás éjszakáján - március 23-án - brit lancasterek és amerikai „repülő erődök“ ezrei repültek át a Rajna fölött, hogy ledobják pusztító terhüket a német védelem állásaira. A szövetségesek csupán egyes szakaszokon találkoztak elenyésző ellenállással, s reggelre már a Rajna keleti partján voltak és gyorsan nyomultak előre keletre. A 3. és az 1. amerikai hadsereg délebbre működő alakulatai a Rajnát hamarabb átlépték és napi 40 kilométeres sebességgel ugyancsak kelet felé nyomultak előre. A 9. amerikai hadsereg harckocsijai, amelyek Weselnél lépték át a Rajnát, napi 35—45 kilométert tudtak megtenni. Az ellenség „ellenállásának elnyomására“ ledobott ejtőernyős hadsereg már nem is látott ellenséget, s az ejtőernyősök nyugodtan összerakhatták ejtőernyőiket, felsorakozhattak az utak mentén és várhatták, amíg értük nem jönnek a tehergépkocsik. A nnak ellenére, hogy a Wehr- macht egyes egységei, mindenekelőtt az SS-alakulatok a front néhány szakaszán, főleg amikor körül voltak zárva, a halálra ítéltek elszántságával harcoltak, az egész német hadsereg nyugaton egyre gyengébb ellenállást fejtett ki. Már március első felében előfordultak olyan esetek, hogy csoportosan adták meg magukat nemcsak a harckocsielhárító egységek tagjai, hanem harckocsijaikkal együtt a páncélosok is. Március végére, főleg a Rajnán való átkelés után ez tömeges méretű jelenséggé vált: csupán ebben a hónapban 350 ezer katonát ejtettek foglyul a szövetségesek. A náci „háborús kovácsmü- helyt“ - a Ruhr-vidéket 18 hadosztály védte, köztük az 1. de- szant és az 5. páncélos hadsereg. Gyakorlatilag nem tanúsítottak semmiféle ellenállást annak a két amerikai páncélos hadosztálynak, amelyek a Ruhr-vidék déli, illetve északi térsége felé nyomultak előre és néhány nap alatt „körülvették“ a nagy kiterjedésű és sűrűn lakott iparvidéket. További 300 ezer férfi esett amerikai fogságba (a szövetséges parancsnokság nem várt többet 100 ezernél). öt amerikai hadsereg anélkül folytatta az előrenyomulást keletre, hogy valamiféle ellenállásba ütközött volna: a Wehrmacht egységei rendre letették a fegyvert és megadták magukat. A 21. hadseregcsoport parancsnoksága azonban visszafogta ^ brit és a kanadai csapatok előrenyomulását, amikor Dönitz admirális - aki Berlin szovjet csapatok általi körülzárása után az összes északi német fegyveres erők főparancsnoka lett - kapcsolatot teremtett Montgomeryvel. A felek képviselőinek tárgyalásai azzal értek véget, hogy a 21. hadseregcsoport vezérkarához utazott Friedeburg admirális, a Hollandiában, Dániában és Észak- Németországban működő német csapatok vezérkari főnöke és aláírta a kapitulációs szerződést. Rögtön Friedeburg után Montgo- meryhez érkezett Kinzel vezérőrnagy a keleti fronton harcoló „ V/szŕu/a“ hadseregcsoport vezérkari főnöke és felkínálta e csoport három hadseregének kapitálució- ját. Az azonnal megkötött szerződés értelmében a „Visztula“ hadseregcsoport parancsnoksága szabaddá tette az utakat, hogy a 6. brit ejtőernyős hadosztály és 18. amerikai légi deszant hadtest dzsipjein és teherautóin néhány óra alatt elérhesse Wismar és Schwerin városát, amelyekhez már közeledtek a 2. belorusz front csapatai. A szövetséges parancsnokság „érthetetlen“ gyorsasággal ment a nácik elébe, akik el akarták kerülni a büntetést az ideiglenesen megszállt szovjet területeken végrehajtott bűntetteikért. Ezt akkor azonban az állítólagos óhajjal magyarázták, hogy mielőbb be kell fejzeni a háborút. Azonban hamarosan megmutatkozott, hogy a kapitulált német csapatokat Schles- wig-Holsteinbe küldik, ahol Flens- burgban telepedett le az új „führer“, Dönitz kormánya, amelyet Hitler nevezett ki. A német csapatok alakulatonként és egységenként a tartomány városaiban és falvaiban helyezkedtek el, megtartották a katonai rendet, sőt fegyvereiket is meghagyták. Később kitudódott, hogy Montgomery Churchill miniszterelnök személyes utasítására írta alá Friedeburg admirálissal és Kinzel vezérőrnaggyal a kapitulációs szerződést. Amikor már nem volt képes megakadályozni a 2. front megnyitását Nyugat-Európában, sem elhalasztani e front megnyitását egy későbbi időpontra, igyekezett megállítani a szovjet csapatok előrenyomulását nyugati irányban. Miután kudarcot vallottak azok a tervek, hogy Olaszországon keresztül az angol-amerikai csapatok elfoglalják a Balkánt, Londonban az utolsó napokig olyan terveket készítettek elő, miszerint a szövetséges csapatoknak elsőként kellett volna Berlinbe, Bécsbe és Prágába lépniük, amivel a Vörös Hadsereget Közép-Európától távolabbra akarták megállítani. Az antifasiszta koalíció vezetőinek jaltai megállapodásaival szöges ellentétben gyakorlatilag összeesküvést szőttek az új „führerrel“, bár Dönitz, amikor közölte a németekkel, hogy Hitler kinevezte ebbe a tisztségbe, provokatív felhívással fordult az angol-amerikai szövetségesekhez, hogy közösen harcoljanak a „bolsevik veszély“ ellen. A brit fegyverek védelme alatt észak-nyugaton hosszú ideig hatalmas náci fegyveres erők tartózkodtak. Tisztikaruk később a Bundeswehr gerincévé vált. A szövetségesek, mindenekelőtt a Szovjetunió sürgetésére a Dönitz-kormányt mégis letartóztatták és magát a „führert“ Nürn- bergbe szállították, ahol a többi náci főbűnössel együttfelelósségre vonták. A második világháborús szö- vetségesi kapcsolatok legfőbb tanulsága az, hogy történelmileg bebizonyosodott: közös erővel meg lehet állítani az olyan politikai és háborús kalandorokat, mint amilyenek a fasiszta „harmadik birodalom“ vezetői voltak. A szövetségesek együttműködése a háborúban az ellentmondások, a hiányosságok és a súrlódások ellenére a népeknek a szabadság és a függetlenség, a béke és a különböző társadalmi rendszerű államok békés egymás mellett élése iránti óhaját testesítette meg. Elősegítette Közép-Európa háború utáni elrendezése fő irányainak kitűzését, valamint a világszervezet alapjainak lerakását; az ENSZ mind aktívabb szerepet játszik abban a küzdelemben, amelyet földünk nemzetei folytatnak a háborúk, agressziók, a katonai erő és a nukleáris katasztrófa veszélye okozta félelem nélküli világért. A vér, amelyet az antifasiszta koalíció népei ontottak ki a harctereken, az áldozatok, amelyeket a közös győzelemért valamennyi európai nemzet antifasiszta harcának hősei hoztak, megkövetelik, hogy emlékük és az emberiség jövője nevében ne engedjük meg a mai politikai és háborús kalandoroknak Nyugat-Európa szem- beállítását Kelet-Európával, „korlátozott" vagy más nukleáris háborúk kirobbantását, amelyek pusztulással fenyegetik az európai civilizáció bölcsőjét. ÚJ SZÓ *~5 i ' 1984. VI. 6. ^ - ■ v: . V -"' ' rfSsIt'.:: I- ■' \>v : Az angol-amerikai csapatok gyakran vetettek be vitorlázó gépeket is. Képünkön: egy ilyen repülőgép roncsai mellett nyolc holttest (balra). Brit bombázók (jobbra)
