Új Szó, 1984. június (37. évfolyam, 128-153. szám)
1984-06-04 / 130. szám, hétfő
Az igazság a második frontról ÚJ SZÓ 3 1984. VI. 4. A moszkvai Pravda május 28-i számában közölte D. Kra- minov cikkének 'első részét a második világháború második frontjának megnyitásáról. A cikk szerzője annak idején Normandiában a szövetséges csapatoknál hadi- tudósítóként tevékenykedett. A cikket az alábbiakban közöljük. J únius 6-án lesz negyven éve annak, hogy az angol-amerikai szövetségesek csapatai partra szálltak Normandiában. Washingtonban úgy döntöttek, hogy ezt az évfordulót nagy nemzetközi propaganda-színjátékkal ünnepük meg - főszerepben az USA elnökével. Ronald Reagan, aki a háborús éveket mélyen a hátországban töltötte, negyven év múltán meg akarta tekinteni az egykori harcok színhelyét, de betanult színészmosolyával nem a háború veszélyes viharával akar szembenézni, hanem inkább a televíziós kamerákkal, az elesettek dicsőségét arra szeretné kihasználni, hogy mutogassa magát az amerikai választók és a nyugat-európai közvélemény előtt. A burzsoá tájékoztató eszközök a második front megnyitásának évfordulója körül - az első a szovjet-német front volt - kampányba kezdtek, amelyben a történelem elferdítésére irányuló törekvés koholmányokkal párosul. Éles ellentétben a történelmi tényekkel kísérleteket tesznek arra, hogy csökkentsék azt a szerepet, amelyet a szovjet fegyveres erők játszottak a náci Németország legyőzésében, s hogy ugyancsak csökkentsék a számos európai országban kirobbant antifasiszta népi ellenállás jelentőségét, amely élén a haladó hazafias erők, mindenekelőtt a kommunisták álltak. Ugyanakkor nem sajnálják a buz- ga'mat és a színeket az amerikai fegyverek „győzelmének“ ecsetelésére, amelyek állítólag megvéd- ték Európát a fasiszta rabszolgaságtól. Az európai kontinens tragikus közelmúltját nem a béke megszilárdítására, a földrészünkön élő nemzetek biztonságának megerősítésére és a köztük folyó együttmüködés fejlesztésére használják ki, hanem a gyűlölet szítására, egy újabb, ezúttal nukleáris háború erkölcsi előkészítésére, amely Európát és az európai civilizációt pusztulásra ítéli. Nyu- gat-Európára rákényszerítik az amerikai „vezetést“ és a „rakétanukleáris ernyő“ formájában mutatkozó fegyveres védelmet, amely nélkül - mint azt Washington, Bonn és London állítja- a nyugat-európai országok nem képesek megőrizni szabadságukat és függetlenségüket, amelyet állítólag a Szovjetunió veszélyeztet. E z a hitszegő törekvés azoknak a nemzedékeknek szól, amelyek nem emlékeznek a háborúra, vagy egyáltalán nem ismerik a hitleristák által Európában kirobbantott háború történetét. E nemzedék előtt gondosan eltitkolják, hogy a háború bűnösei- a nácik - az amerikai bankok és monopóliumok hatalmas pénzügyi és anyagi segítségének köszönhetően hozták létre erős katonai gépezetüket, s hogy Chamberlain mögött - aki „pacifikációs politikájával“ meghiúsította a fasiszta ag- resszorral szembeni európai kollektív védelem megszervezésére irányuló szovjet erőfeszítéseket- az USA londoni nagykövete, J. Kennedy állt. E segítség nélkül, valamint az USA, Nagy-Britannia és Franciaország reakciós köreinek nyilvánvaló ösztönzése nélkül Hitler sosem döntött volna a háborús kalandok mellett, amelyek Európa és Németország számára is rendkívüli megpróbáltatásokat hoztak, amelyek hatalmas áldozatokat és pusztulást jelentettek (és amelyek mellesleg az amerikai monopóliumok számára lehetővé tették, hogy mesés gazdagságra tegyenek szert, s az USA így válhatott iparilag és katonailag a legerősebb hatalommá). Azok, akik ismerik a történelmet, tudják, hogy a szövetséges csapatok franciaországi partraszállására abban az időben került sor, amikor Európában a háború már csaknem öt esztendeje folyt és a fasiszta agresszor végső vereségéig 11 hónap maradt. 1941 nyarának kezdetéig Hitler egyenként választotta ki és morzsolta szét áldozatait: 1939 szeptemberében Lengyelországot, 1940 áprilisában Dániát és Norvégiát, ugyanazon év májusában Belgiumot és Hollandiát, majd májusban és júniusban Franciaországot. 1941 júniusa után a fasiszta Németország ellen, amely mozgósította a nácik által megszállt Európa erőforrásait, gyakorlatilag egyedül harcolt a Szovjetunió. Az Angliához és az USA-hoz intézett sürgető felhívásai, hogy az agresszort kényszerítsék kétfrontos harcra, hazug ígéretekbe, kitérő válaszokba és szándékos halogatásba ütköztek. Az angol és az amerikai fegyveres erőket, ezek fegyvereit és felszerelését az európai kontinenstől távol eső különböző térségekben szórták szét, második frontként igyekeztek feltüntetni olyan másodlagos hadműveleteket, amelyeket a náci parancsnokság helyi eszközökkel könnyen lokalizálni tudott. Csak 1943 végén, tíz hónappal a Vörös Hadsereg sztálingrádi győzelme, öt hónappal a Wehrmacht kurszki megsemmisítő veresége és az angol-ameri- kai csapatok dél-olaszországi partraszállása után egyeztek meg az antifasiszta koalíció vezetői - Sztálin sürgető felhívásaira és Churchill kívánsága és hitszegö manőverei ellenére - teheráni konferenciájukon abban, hogy Nyugat-Európában 1944 tavaszán megnyitják a második frontot. Az akció időpontját május elsejére tűzték ki, ám különböző ürügyekre hivatkozva ismét több mint egy hónappal elhalasztották. T izenegy hónapon keresztül, a második front megnyitásának első napjaitól kezdve e sorok szerzője szovjet haditudósítóként tevékenykedett az angol-amerikai csapatoknál, amelyek Normandiában szálltak partra, s velük együtt haladt előre, míg nem találkoztak a Vörös Hadsereg előrenyomuló egységeivel a szétvert és legyőzött fasiszta Németország közepén. A haditudósítókat, akiket Montgomery tábornok úgy kezelt, mint törzsének tisztjeit, beavatták a második front megnyitásának előkészületeibe. 1944 tavaszáig Nagy-Britanniában akkora fegyveres erőket vontak össze, annyi tankkal, repülőgéppel, ágyúval, lőszerrel és különböző más felszereléssel, hogy a brit szigetek - Eisenhower tábornok, a szövetséges csapatok főparancsnoka ironikus megjegyzése szerint - biztos elsüllyedtek volna, ha nem tartották volna őket a víz felett a légitámadás elleni védelem céljaira szolgáló ballonok. A szövetségesek a partraszállás térségében sokszoros túlerővel rendelkeztek a Wehrmacht fölött mind emberben, mind technikában: 1200 hadihajót, 10 ezer repülőgépet és 2000 harckocsit sorakoztattak fel a németek tizenöt torpedórombolójával, ötszáz repülőgépével és száznegyvenöt harckocsijával szemben. A szövetséges expedíciós erők vezérkarának tábornokai azonban elhitték Goebbels dicsekvően hazug rádiós meséit az „európai erőd“, a partvonal mentén húzódó náci „atlanti fal“ bevehetetlensé- géről és az invázió „hihetetlen nehézségeit“, a hosszú harcok és a szörnyű veszteségek „elenged- hetetlenségét“ ecsetelték nekünk. A szövetségesek felderítő szolgálata nem vette figyelembe a francia ellenállás információit, amelyek egyrészt a franciaországi német fegyveres erők gyengeségéről, másrészt a védelmi létesítmények sebezhetőségéről szóltak. Amint az invázió első óráiban bebizonyosodott, az „atlanti faltól“ való félelem igen túlzott volt. A Normandiában működő haditudósítók nem sokkal a partraszállás után csak kis számú tüzérségi állásokat, vagy golyószóróállásokat találtak. Normandiában nem létezett a „bevehetetlen fal“. A náci csapatok - ameiyék a berlini nagyszájúak szavai szerint készek voltak „néhány óra leforgása alatt“ visszaverni az in- váziós erőket a La Manche csatornába - nemcsak hogy az első órákban, de még az első napokban, sőt az első hetekben sem tanúsítottak jelentős ellenállást. Az invázió napjának reggelén a parti védelem és az első vonal egységei parancsnokok nélkül maradtak: ezek útban voltak a Normandiát védő 7. hadsereg vezérkarába, amelynek főnöke június 6-ra gyakorlatot rendezett a törzskarok számára. A szövetséges légierő támadásai az útvonalak ellen lehetetlenné tették számukra, hogy időben visszatérjenek egységeikhez, amelyek ki voltak téve a levegőből és a tenger felől induló támadásoknak. Doll- mann tábornok, a testület parancsnoka, akit meglepett a váratlan támadás és megijesztett Hitler fenyegetése, hogy szigorúan megbüntetik, szívszélhűdésben meghalt. A normandiai partvidéket védő egységek parancsnoksága átmenetileg megbénult. A náci parancsnokság a normandiai partraszállást figyelemelterelö manővernek tartotta, s egészen a nyár közepéig fontolgatta, átcsoportosítsa-e csapatait Észak-Francia- országból. A szövetségesek parancsnoksága nem használta ki a szárazföldi erők kolosszális fölényét és a szövetséges légierő teljes uralmát - a Normandiáért folytatott harcok több mint két hónapja alatt napközben egyetlen német repülőgépet sem láttunk - a kiterjedt páncélos hadműveletek számára kedvező sík terep elfoglalására és az ottani előnyomulásra. A szövetségesek csaknem tíz héten át egy helyben topogtak Normandiában, mind újabb brit és amerikai csapatokat, kanadai hadosztályokat, a szabad Franciaország alakulatait, lengyel és csehszlovák egységeket irányítottak oda. A hídfőállások elhagyására, az előrenyomulásra tett sikertelen kísérletek, valamint a Bretagne-ba behatoló és a Normandiától elvágott amerikai csapatokra leselkedő veszély arra kényszerítette a szövetséges parancsnokságot, hogy fontolóra vegye az angolamerikai erők átszállítását Angliába. Az evakuálás terveit elvetették, amikor megmutatkozott, hogy a német csapatok egyszerre széles körű visszavonulást kezdtek a német határok felé. Nem maradt hatás nélkül az újabb vereség a szovjet-német fronton. A náci parancsnokság azt követően, hogy Belorussziában szétverték a középső hadseregcsoportot, attól a reális veszélytől tartott, hogy a szovjet csapatok előrenyomulnak a birodalom keleti határai irányába, s ezért úgy döntött, hogy a „Siegfried-vonalról“ kivonjahad- osztályait és Franciaországban csupán Brest, Saint Nazaire, La Rochelle és Dunkerque parti erődjeit tartja fenn. Az akkor mintegy másfél millió katonával rendelkező szövetséges csapatok a visszavonuló németek után nyomultak előre és csak néhány helyen ütköztek ellenállásba: Az ősz elején megközelítették a „Siegfried-vonalat“, amelynek a náci propaganda akkora reklámot csinált, és ismét megálltak. Montgomery tábornoknak, a 21. hadseregcsoport parancsnokának az a kísérlete, hogy légi deszant csapatok segítségével megszállja Hollandiát, behatoljon az északnyugati német síkságra és egy villámgyors és váratlan hadművelettel elfoglalja Berlint, tragikus kudarccal végződött Arphem mellett, ahol az első brit légi deszant hadosztály szörnyű veszteségeket szenvedett és a segítségére küldött lengyel dandár teljesen megsemmisült. A mikor a szövetséges csapatok megközelítették a Siegfried-vonalat“, Elzász és Lotha- ringia kivételével Franciaország, továbbá Luxemburg, Belgium és Hollandia egy része már felszabadult a náci megszállás alól. Erről a felszabadításról akkoriban sokat beszéltek és írtak, de még többet beszéltek és írtak később, s főleg az utóbbi időben. Az angol-amerikai „felszabadítók“ eközben jelentős mértékben eltúlozzák fegyveres erőik szerepét és szándékosan elhallgatják, vagy elferdítik a nemzeti hazafias ellenálló erők szerepét, amelyek lényeges segítséget nyújtottak nekik. A haditudósítók már Normandiában találkoztak az első francia partizánokkal és Caen városában egy partizánegységgel. A szövetséges hadseregekkel összehasonlítva fegyverzetük természetesen gyenge volt, ám a megszállóknak a legsebezhetőbb helyeken komoly nehézségeket okoztak és értékes információkkal látták el a szövetséges parancsnokságot. A szövetséges hadseregek előrenyomulásakor a francia belső területek irányába a partizánegységek már gyakoribbak voltak, létszámuk is "nagyobb volt, s jobban voltak felfegyverezve. Bretagne megyét még a szövetségesek megérkezése előtt felszabadították. Párizsban is nagy létszámú partizánegységek működtek, amelyek - Eisenhower tábornok, a szövetségesek főparancsnoka és a párizsi helyőrség náci parancsnoka, Choltitz közötti megállapodás ellenére - megkezdték a harcot a fővárosért, megakadályozták a visszavonuló fasisztákat a fosztogatásban, valamint a foglyok elszállításában. A párizsi partizánok a kommunista Roll-Tan- guy ezredes parancsnoksága alatt gyakorlatilag még azelőtt felszabadították városukat, hogy megérkezett volna Lédére tábornok második francia páncélos hadosztálya, amelyet a szövetségesek előreengedtek. Eisenhower, a szövetséges csapatok főparancsnoka beismerte, hogy a partizánok akciói a németek ellen a normandiai partraszállás után jelentőségükben felértek plusz 15 hadosztállyal. B elgiumban a szövetségeseknek hatékony segítséget nyújtottak az ellenálló erőket tömörítő hazafias függetlenségi front partizánjai. A holland partizánok a hátországban végrehajtott diverzáns akcióik mellett értékes információkat juttattak el a szövetségesekhez. Még időben figyelmeztették a szövetséges parancsnokságot, hogy Arnhem térségében nagy létszámú SS-egységek töltik szabadságukat, s hogy a Rajna fölött ívelő híd, valamint a város meglepetésszerű elfoglalása lehetetlen. Montgomery azonban ezeket a figyelmeztetéseket nem vette figyelembe, s kimondott kalandba vetette magát, amely tragikusan végződött. A szövetségesek parancsnoksága távolról sem bánt barátságosan a francia, a belga és a holland hazafiakkal, fegyverbarátaival. Igen keményen járt el, hogy megfossza őket annak a győzelemnek a gyümölcseitől, amelyet a fasiszta megszállók ellen folytatott egyenlőtlen és súlyos harcok árán értek el. A szövetségesek elszigetelésükre, meggyengítésükre törekedtek, s később le akarták fegyverezni katonai alakulataikat, le akarták járatni, be akarták feketíteni, s el akarták távolítani őket a politikai porondról. Néhány esetben még katonai erőt is alkalmaztak ellenük. A nemzeti hazafias erőket, amelyek igen jelentős segítséget nyújtottak a hitleristák által megszállt országokban az antifasiszta koalíciónak, és amelyek ezért legjobb harcosaik vérével és életével fizettek, szándékosan és következetesen távolították el a közigazgatási szervekből, kezdve a minisztériumokkal egészen a helyi községi hivatalokig, fokozatosan eltávolították őket a politikai, kulturális és gazdasági életből. Az angol-amerikai szövetségesek Nyu- gat-Európával szembeni terveik kérlelhetetlen ellenségeit látták bennük. Amikor Nyugat-Európát a náci uralom alól felszabadították, saját politikai és gazdasági uralmukat akarták rákényszeríteni. A „felszabadítók“ a Wehrmacht csapataival együtt kiűzték a német gyárosokat és bankárokat, akik Franciaország, Belgium, Luxemburg és Hollandia gazdaságán élősködtek, de magukhoz ragadták az ő részüket: szó szerint néhány hét leforgása alatt több ezer amerikai és több száz angol cég vált francia, belga, holland és luxemburgi vállalatok „társtulajdonosává“. A második fronton még igen messze volt a hadműveletek befejezése. Ezenkívül maga a második front léte a következő események folyamán váratlanul ismét veszélybe került. (Folytatása következik) A normandiai partraszállás egyik pillanata
