Új Szó, 1984. június (37. évfolyam, 128-153. szám)

1984-06-19 / 143. szám, kedd

Egy nap - és nemcsak élmény... Színjátszó csoportok a Dunamenti Tavaszon- ÚJ FILMEK ­Dögkeselyű (magyar) szerüleg már eleve a darabválasz­tásban megnyilvánul, itt is még inkább abban, hogy ha nem talál- tatik használható darab, az általá­ban pedagógus rendezők vagy közeli társaik maguk dramatizál­nak, dolgoznak föl valamilyen me­sét, gyakran a gyerekeket is be­vonva a szöveg építésébe. A korábbi Tavaszokra vissza­emlékezve, ezúttal több, szám szerint öt, kerek, átgondoltan, re­mek rendezői ötletekkel végigve­zetett, némely esetben az újdon­ság erejével ható előadást láttunk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy hibátlanokat, főként ha esztétikai szempontból nézzük őket. Bár ab­szolút tiszta előadás nehezen képzelhető el, azért had íródjon le itt ismét, hogy a gyermekszín­ház a jellegéből magától értetődő­en következő pedagógiai céloknak is csakúgy felel meg magasabb fokon, ha ilyen fokon tesz eleget az esztétikai követelményeknek. Másik lényeges vonása volt a szemlének, hogy még a leg­gyengébb előadásban is - formai jegyeit tekintve a nyolc közül hét színházi volt a szó hagyományos értelmében, egy pedig kimondot­tan ritmusjáték - ott voltak nyomai az eredeti rendezői elképzelések­nek, más lapra tartozik, hogy az ötletek megvalósított változatait azok „változékony" minősége mi­att is nem sikerült stílustisztán egységbe fogni, kidolgozatlanok voltak a partneri kapcsolatok, von- tatottak a párbeszédek, nem a legszebb a nyelvhasználat, tem- pótlan a játék. Egy eleven, a gyermekközön­ségre is gondolva: élvezhetőre hangolt (és hangosított) előadás létrehozásához, nem lehet elég­szer hangsúlyozni, az akarás, a lelkesedés és tehetség mellé felkészültség is kell, bármilyen ne­héz is azt megszereznie és gyara­pítania annak, aki gyermekszínját­szó csoport alakítására és rende­zésére vállalkozik, különöskép­pen, ha az ember - mint az esetek többsége jelzi - nemcsak hogy (a kollégáihoz hasonlóan) elfoglalt pedagógus, hanem nő, feleség és családanya is egy személyben. Részben ehhez kapcsolódva mondjam el az egyik legszebb példát, a Csuka Gyulánéét. A ren­dezőnő Szencen (Senec) tevé­kenykedett pedagógusként az el­múlt években; két színjátszó cso­porttal is dolgozott itt és produkál­ta kiváló eredmények sorát. A fo­lyó iskolaévtől kezdődően Zoncon tanít, s alig néhány hónap alatt, több mint harminc gyerekkel, is­mét csodát müveit, bizonyítva, hogy mindenütt lehet például szín­házat csinálni, és tulajdonképpen minden gyerekkel. Csak tudni és akarani kell. Az övék volt az egyik legjobb előadás. De ha már ki­emeltem ezt, illik a többit is, az alsószeliekét és a maga műfaján belül a somorjaiakét (az első kate­góriából), és különösen a štúrovói- akét és a fülekiekét (a második­ból). A rutinos királyhelmeci együt­tes ezúttal valamivel halványabb teljesítményt nyújtott (megbetege­dések miatt is), de szurkolunk ne­kik, amiképpen a sok jó ötletet felvonultató nagykaposi, valamint a bátran mozgó, játékos kedvű gyerekekből álló sidi együttesnek. És természetesen minden együttesnek bodnArgyula Alighanem az első olyan ma­gyar bűnügyi filmet láthatják a Dögkeselyű nézői, amely nem hat utánzatnak, idegen minták másolásának, valamilyen „új” kri­mikonstrukció kiagyalásának, ugyanakkor nem éri be azzal sem, hogy „megtörtént bűnügy" re­konstrukciója legyen, így szavatol­va hitelességét. Mégis ügyesen, pergőn bonyolítja a jól kigondolt, ötletes történetet. Legfontosabb erénye, hogy sikerül a cselek­ményt a mai Budapest közegébe beillesztenie. A lopás, a zsarolás, az emberrablás és a váltságdíj kicsikarását kísérő üldözéses ver­seny egészében hű marad a törté­net belső logikájához, s nem lóg ki a tárgyi környezetből. Mindenképpen több viszont a Dögkeselyű a szokványos krimi­a krimitől idegen eszközökkel igyekszik megmagyarázni, hogy fiatal hőse miért kezd bele egy emberrablással nyomatékosított zsarolási kísérletbe. A mérnökből lett taxisofőr anyagi gondjai, a tar­tásdíj, a lakáscsere bonyodalma, a tisztességtelen kisiparos mes­terkedése, a becsülettel dolgozók pénzén élősködők pimasz és úf- gazdag életformája mind-mind olyan jelenség, amely szociografi­kus elemzést, az okok és össze­függések feltárását igényelné. Egy bűnügyi történet viszont nem teszi lehetővé, hogy alkotói mélységek­be hatolva hitelesen vizsgálják a valósághelyzeteket. E fenntartások ellenére is vitat­hatatlan, hogy András Ferenc al­kotása műgonddal készített társa­dalmi-bűnügyi filmdráma, s az Cserhalmi György és Udvaros Dorottya a magyar filmben nél: nem azért, mert jó írói alap­anyagból készült (Munkácsi Mik­lós kisregényéből), hanem első­sorban azért, mert társadalmi kér­déseket feszegető, nézői véle­ményt provokáló alkotás. András Ferenc rendező ugyanis nem elé­gedett meg egy logikus, jól szer­kesztett s izgalmas történettel, tár­sadalmi körképet is igyekezett mellékelni hozzá. Ez viszont az alkotói szándék bizonytalanságát is mutatja; mintha András Ferenc nem tudta volna határozottan el­dönteni: szabályos krimit, szóra­koztató filmet vagy pedig mélysé­gekbe merülő társadalmi drámát akar-e készíteni. így aztán filmje sem igazi krimi, sem igazi társa­dalmi dráma, a hangsúly a törté­netben hol az egyikre, hol a má­sikra helyeződik. Ott csúszik félre a film, amikor Naplemente unalmas, érdektelen bűnügyi fil­mek dömpingjét látva, csakis tisz­telni lehet rendezését: a film hibát­lan ritmusát, a feszültség mesteri adagolását, az életszerű színészi játékot, a szellemes párbeszéde­ket. A színészek nagyszerűek. Cserhalmi György, a főszereplő, telitalálat. Szikár realizmussal, ki­válóan alakítja a vagány taxisofőrt. S a többiektől is remek játékot láthatunk: Temessy Hédi, Udvaros Dorottya, Papp Vera, Perczel Zita, Bács Ferenc, Blaskó Péter, Moór Marianna produkciója jó színész­választását és -vezetését dicséri. S ha András Ferenc második mo­zifilmje nem is éri el a nagy sikerű Veri az ördög a feleségét című első művét, mégsem tagadható, hogy a Dögkeselyű egészében íz­léses, fordulatos, látványos munka. (francia) A komor hangvételű, kamara jellegű lélektani film révén első ízben van lehetőségünk látni And­ré Téchiné-művet; az élenjáró francia rendező munkái eddig va­lahogy elkerülték filmátvételi bi­zottságunk figyelmét. Most bemu­tatott alkotása nem valószínű, hogy a legjobb mun­kái közé tartozik, s nem számíthat nagy közönségsi­kerre sem, pedig há­lás témát dolgoz fel. Látszólag szok­ványos szerelmi tör­ténet bontakozik ki előttünk, egy szép, komoly és megbíz­ható orvosnő és egy könnyelmű, hirtelen lobbanékony és rob­banékony férfi talál­kozásának a törté­nete. Ez a kapcsolat meglehetősen töré­keny és különös, s nem attól, hogy annyira eltérő ma- gatartású, mentali­tású és vérmérsék­letű e két ember, ha­nem valamiféle titokzatosság lengi át viszonyukat, a sejtelmesség oka pedig a nő múltjában, a múlt­jához való erős kötődésben kere­sendő ... A rendező nem törekedett el­mélyült jellemábrázolásra, főleg a különös légkör érzékeltetésére szorítkozott, s ezt hangsúlyozta a visszafogott, pasztell színekkel is. Kifinomult érzékkel komponálta meg müvét, alkotása formailag te­hát letisztult, a történet mégsem ragadja magával a nézőt, nem indítja meg, szinte „kívülállókén" szemléljük a két fiatal,vergődését. Csatherine Deneuve és Patrick Dewaere vonzó személyiségükkel viszont el tudják fogadtatni e külö­nös történetet is. Olyan ez a Nap­lemente, melynek fénye meleg, arany, de ebbe a melegségbe az érzelmek és hangulatok felhangjai keverednek. -ym­A csehszlovákiai magyar gyer- mekszinjátszás, elsők között ép­pen a Dunamenti Tavasz ösztön­ző hatásának köszönhetően, évről évre magasabb minőségi szintre jut. Ami legalább ennyire fontos: lehetséges pedagógiai-esztétikai hozadékainak, jelentőségének a felismerésével mind szélesebb körben, azaz újabb és újabb isko­lákban válik népszerű, a gyerme­kek által kedvelt, dús élményeket adó cselekvési formává az előa­dóművészetnek ez az ága. Elöljá­róban ezért feltétlenül szólnunk kell az idei fesztivál körülményei­ről, melyek nemcsak a mostani versenyprogram alakulására, le­bonyolítására, az előadások szak­mai értékelésének menetére néz­ve jártak fura és elgondolkoztató következményekkel, de még in­kább azzal járhatnak a jövőre néz­ve. Ha megismétlődnek, félő, hogy fékezik majd a mozgalom további, az elmúlt évek során sokak áldo­zatos munkájával megindított gya­rapodását. A Dunamenti Tavasz összébb zsugorodott. Az idén már csak három és fél napig tartott. Nem mintha nem lett volna több, pódiu­mára érett csoport. Maradtak még otthon együttesek, melyeknek ott lett volna a helyük a fesztiválon. Persze, ebben nemcsak az anyagi okok játszottak közre, hanem a szervezésben, a többfordulós lebonyolítási rendszerben és a műfaji kategorizálásban mutat­kozó ellentmondások is, melyeket mielőbb tisztázni kell. A lényeg: tavaly tizenkettő, az idén csupán nyolc színjátszócsoport szerepelt a seregszemlén, s valamennyiük bemutatkozására egyetlen nap ju­tott, és még ugyanazon a napon kellett értékelnie a zsűrinek - saját körén belül, majd a nyilvánosság előtt is, egyik feladata szerint igye­kezvén szemináriummá szélesíte­ni a tanácskozást - mind a nyolc előadást. Ráadásul úgy, hogy szervezési okokból kénytelen volt előbb eredményt hirdetni, kioszta­ni a díjakat, csak azután következ­hetett a nyilvános szakmai értéke­lés, mely este nyolctól éjfél után egy óráig tartott. Az egész abszur­dum! Ilyen zsúfoltság közepette nem lehet felelősségteljes munkát végezni. Ehhez a kérdéskörhöz tartozik az is, hogy a Duanszerda- helyhez (Dunajská Streda) köze­lebbi falvakból, városokból érke­zett csoportok tulajdonképpen csak annyi ideig lehettek a Tavasz résztvevői, amíg a műsorukat elő­adták, aztán mehettek haza, meg- fosztattak például a fesztiváltábor csodáitól, hangulatától; persze, más gyerekeknek se jutott sokkal több belőle, jöttek az egyik napon, indulniuk kellett vissza a másikon. Na, ez a rendezvény is megvolt, kipipálhatjuk. Ľart pour ľart-ak- ció. A gyermekekért van ez a talál­kozó, vagy pusztán azért, hogy legyen? - ilyesmik jutottak eszem­be ezen a Dunamenti tavaszon, melyre emlékezetem szerint most először műsorfüzet sem jelent meg. Még szerencse, hogy a Du­naszerdahelyi Járási Népművelési Központ szerkessztésében na­ponta kiadott fesztiválújságból, a Fürge Irkából, az együttesekről is tájékoztatást kapott az olvasó. A dolgok logikájából eredően, konkrétabban, a mozgalom szün­telenül emelkedő mennyiségi es minőségi szintje szerint bővülnie kellene e nagyjelentőségű rendez­vénynek, legalábbis őriznie az eredeti öt-hat napos időtartamot- ehelyett szűkül. Ha valahol, ak­kor itt nagyon megbosszulhatja magát a nagy takarékoskodás (néhány tízezer korona kellene csak), minthogy gyerekekről, a jö­vő építőiről van szó. Pénzben nem mérhető értékek veszhetnek kár­ba, illetve maradhatnak föltáratla­nul, kifejtetlenül. Olyan értékek - gondolkodást, szemléletet, szépérzéket formáló tapasztalatok, változatos formák­ban nyújtott és kapott új ismeretek az emberről, az anyanyelvről, a vi­lágról, a közös játékból eredő lé­lektágító, a különböző gyökerű szorongásokból fölszabadító és egyben önfegyelemre nevelő él­mények -, melyekkel a IX. Duna­menti Tavaszon részt vevő színját­szó csoportok népes szereplőgár­dái is gazdagodtak műsoraik hó­napokig tartó megalkotása, és elő­adásai közben, és magán a feszti­válon. És természetesen nemcsak ők, hanem általuk a közönségük, kortársaik is. Az első kategóriában, a kiseb­bekében, öt csoport szerepelt, a másodikban három. A nyolc együttes közül hat - a nagykaposi (Veľké Kapušany) Kikelet, a sidi (Šid) Bóbita, az alsószeli (Dolné Saliby), Pejkó, a zonci (Tureň) Játszani Jó, a somorjai (Šamorin) Napsugár és a étúrovói Hahota- nemcsak hogy először szerepelt a fesztiválon, hanem kezdőnek is számít. Éppen ezért, külön örven­detes, hogy a királyhelmeci (Kráľ. Chlemec) Bodrogközi Aprószín­paddal és a füleki (Fiľakovo) Ka­zinczy Színpaddal együtt - olyan műsorokat mutattak be (egy-két kivételtől azért eltekintve, részben műfaji, részben minőségi hiányos­ságokkal összefüggő okok miatt), melyek egészére fokozott mérték­ben érvényesen mutatkoztak meg a tavaly először tömegesen fölvil­lantott erények, nevezetesen az, hogy a felnőtt - naturalista - szín­házat másoló rendezői felfogásról és megjelenítési módról, a gyer­meket lemerevító „klasszikus" sémákról végképp átterelődött a hangsúly a játékosságra, immár a gyermekek alkotó fantáziájának, egyénenkénti sajátos adottságai­nak is teret nyitó, természetes mozgásigényüknek pedig jobban megfelelő szabadabb (persze, ko­rántsem szabad) formák alkalma­zására. Ez a szemlélet természet­ÚJ SZÓ— 4 1984. VI. 19. Volt hahota a Hahota előadásán íme az emberke - ahogy a Ka­zinczy Színpad mutatta (Gyökeres György felvételei) Patrick Dewaere, a francia film férfi főszerep­lője

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents