Új Szó, 1984. május (37. évfolyam, 103-127. szám)

1984-05-22 / 119. szám, kedd

Egy Csehov'értelmezés nyomában A Három nővér bemutatója a Szlovák Nemzeti Színházban Csehov drámáit a huszadik század végén egyre inkább a tár­sulatok színészi erőinek és a ren­dezők tehetségének megméretői- ként tartják számon. Ahogyan más klasszikusok esetében, ugyanúgy Csehovnál is másodlagossá vált az a millió, az a kor, amely darab­jait ihlette. Színpadi alkotásainak mai értékeiket elsősorban az örök problémát jelentő emberi megnyil­vánulások vizsgálata adja. Az em­ber és a kor kapcsolódásait olyannyira sokoldalúan ábrázolta, hogy azok a mai ember számára is érdekesek. A látszólagos nyu­galom, a megtévesztő ironikus fel­szín alatt belső erők, olykor láza­dás, erkölcsi forradalmiság lap­pang. Olyan állapot ez a csehovi dramaturgiában, amelyben szer­vesen fonódik egybe a szinte már mélylélektani topográfiaként meg­jelenő jellemábrázolás és a való­ság csendje: a hősei cselekvés- képtelenségével érzékeltetett tár­sadalomrajz. Ez az összefonódás jelzi, hogy Csehov hitt - a válto­zásban. Az elrejtett belső erők és a külső nyugalom között létrejövő feszültség izgalma kínálja a leg­több érintkezési pontot a mai azo­nosulásra. A Három nővér bratislavai be­mutatójának rendezőjét, Ľubomír Vajdičkát olyan rendezőként tartja számon a színházi szakma, aki pályafutása során az orosz realis­ta drámairodalomhoz különleges tehetséggel és a rendezői oeuvre- jéből ismert tudatosságai közelí­tett. Miután az idei évadban a Szlovák Nemzeti Színházba szerződött, nem ismeretlen társu­lattal találkozott. Az emlékezete­sen nagy sikert aratott Turgenyev- darab (Égy hónap falun) után Ib­sent (A tenger asszonya), majd legutóbb Solovičot (Harang torony nélkül) rendezett. A határainkon túl is számon tartott fiatal martini rendező fokozatosan került az ér­deklődés középpontjába. Az utób­bi években vendégként a prágai Nemzeti Színházban is rendezett Gorkijt, s közvetlenül a Három nő­vér bemutatója után is ott próbálta Csehov Cseresznyéskertjét. A martini Osztrovszkij-rendezése (Erőd) a közelmúltban a televízió révén milliók számára jelentett maradandó élményt. Érthető te­hát, hogy felfokozott várakozás előzte meg a rendezői világában (feltételezhetően) szervesen il­leszkedő Csehov-dráma bemuta­tóját. Jozef Ciller díszlettervező, a Vajdička-poétika értője ezúttal olyan teret szervezett, amely szer­ves része a rendező koncepciójá­nak. A tűzfalig megnyújtott szín­pad két oldalán színházi öltözők tükrös asztalai állnak, mintegy a végtelen horizontig nyújtva az így két oldalról behatárolt teret. Az érzékelhetővé vált perspektíva, a végtelen felsejlések és a tükrök fényjátéka a nyitott színpadon a nézőtér közvetlen folytatásának tűnt fel. Az öltözőasztalok elé szí­nészek ültek, otthonosan valami­féle „civil-ént“ játszva, élni kezd­ték Csehov játékát. Még egy kis igazítás a sminken, a toaletten és megkezdődhetett a Prozorov-ház - Andrej és a nővérek: Olga, Má­sa, Irina - és a vendégek mindvé­gig feszült játéka. Mintha egy vég­telenné tágított színház öltözőiben ültünk volna, magunk is a jelenés­re várva. Hittük ezt, hiszen minden okunk, indítékunk megvolt ehhez. Csakhogy ezt a kialakult képet mindegyre megzavarta, hogy az öltözőasztalok mellől látszólag cél nélkül kimentek a színészek, majd amikor jelenésük következett, ugyanígy bevonultak. Olykor a né­ző lassan vánszorgó dialógusok helyett kénytelen volt a tükör előtt ülőkre is figyelni, mert hallgatásuk értelmezett és átértelmezett A csehovi szöveg bevezetőként vázolt kettőssége közötti feszült­ség itt más síkban - a színészi játékban - tovább fokozódott. Akikről vagy akikért beszéltek, ott ültek a tükrök előtt, saját arcukba bámultak. Mintha azt kérdezték volna önmaguktól, amit a „másik szobában“, tőlük egy karnyújtás­nyira egyéni drámaként éltek át mások. Izgalmas rendezői ötlet, csakhogy kevés ahhoz, hogy egy előadást végig elevenné, feszültté tegyen. Bizonytalanságok is ered­tek ebből a végtelenné tágított térből. Hová ment, aki nem ült le az asztal és a tükre elé? Miért vannak olyanok, akiknek nem használ ez a tükörbenézés? Né­hány dolog tisztázatlanul maradt, s csak találgatni lehetett, miután a három Prozorov-lány az előadás végén az „öltözői székeket“ a proszszcéniumra állítva, sze­münkbe nézve leültek. Mindezek­kel együtt a nézők olyan előadást láthattak, ahol a színészek és a rendező munkája stílusegységet teremtett. A legtöbb rendezői értelmezés­ben központi szerepet kap Andrej és az őt megkaparintó Natasa ket­tőse, belesimult a Prozorov-nővé­rek drámájába. Vajdička rendezé­sében mintha nem lennének a da­rabnak hangsúlyozott szenvedői. Interpretálásában az életsorsok tragédiái és a sejtetett változás lehetőségei azonos erejűek min­denkinél. Ezek az emberek áldo­zatok, de nem egymás vagy má­sok áldozatai, hanem a társada­lom - a korabeli Oroszország - ál­dozatai. Az egyéni drámák, hántá­sok és bűnök sem úgy kapcsolód­nak személyekhez, ahogyan azt a Csehov-értelmezésektöl meg­szoktuk. A Szlovák Filharmónia 35. évadjának záróhangversenye Igor Dibák, Csajkovszkij és Bartók egy-egy müvét kínálta a hallga­tóknak. Igor Dibák, fiatal szlovák zene­szerző, Poéma a Felkeléshez cí­mű, szimfonikus zenekarra írt mü­vének ősbemutatója volt a hang­versenyen Az elkötelezett darab az SZNF közelgő 40. évfordulójá­nak tiszteletére született. A szerző a felkelés után született, ilyenkép­pen nem visszaemlékezve, s leíró módon állít emléket a hősöknek, hanem érzelmi asszociációk felso­rakoztatásával, a zenei anyag sokszínűségével, sajátos művészi meglátással hangsúlyoz időszerű gondolatokat. A darab Dibák utób­bi alkotói korszakának művészi csúcsteljesítménye. A művet Vla­gyimir Verbeckij vezényletével a Szlovák Filharmónia zenekara precízen tolmácsolta. Az est vendégművésze, Andrej Gavrilov Csajkovszkij b-moll Zon­goraversenyének szólistájaként mutatkozott be - Bratislavában immár másodízben. Gavrilov, aki fiatal kora ellenére szerte a vilá­gon szerepelt már, pazar virtuozi­tással, energikusan és óriási tem­peramentummal, a technikai tudás előtérbehelyezésével aratott nagy közönségsikert. Ezt két bravúros ráadás követte - a Zongoraver­seny utolsó tételének ismétlése és egy Prokofjev-kompozíció. A hangverseny csúcspontját dramaturgiailag Bartók Béla Cso­dálatos mandarinja jelentette, me­lyet szerzője 1927-ben a hasonló elnevezésű pantomim zenéjéből koncert-szvitté formált, s mely eb­ben a formájában mindmáig rend­kívüli hatású hangversenydarab­nak bizonyul. A müvet a Szlovák Filharmónia zenekara fölszaba- dultan, egyenletesen magas szín­vonalon adta elő, méltó pontot téve az évad végére. Verbickij ér­telmezésében a drámaiság és az expresszionista hangulatok kissé lágyabb körvonalakat kaptak, de elfogadható volt ez a felfogás is. Még valami emlékezetessé te­szi a hangversenyt. Hosszabb idő­re bezárják a Szlovák Filharmónia otthonának kapuit, s a terem nagyszabású belső átalakítására kerül sor, amire akusztikai és biz­tonsági okokból van szükség. A jó öreg Vigadó „életének“ egy újabb fejezetét lezáró hangverseny is volt tehát ez a mostani. VAJDA GÉZA A nővérek itt nem mások áldo­zatai, s főleg nem Natasáéi - And­rej sem csupán megcsalt férj: ön­magát emésztő, félreismerő, szel­lemileg meddővé lett figura. Oly­kor kedvünk kerekedik, hogy fi­gyelmeztessük: ez a féritípus ki­hívja a sorsot - olykor egy nő személyében /- maga ellen. Az elvonuló katonaság nem hagy sok reményt maga után. A hadtest szórakozni vágyó tisztjei szóra­koztattak is, a nővéreknek - főleg Versenyin személyében Másának - a lázadás, a kitörés reményét is jelentették. Csehov a párbajjal, amelyben az Irina kezéért versen­gők - Tuzenbach, a vőlegénye és a távozni készülő Szoljonij - kerül­nek egymással szembe, Irinának az író megadta az újrakezdés esé­lyét: vőlegényét nem szerette, s a házasság becstelenségénél a tisztességes magány is jobb. Olga szerepében Božidara Tur- zonovová inkább a képességeinek tudatában lévő, mély intellektusú nőt formálta meg, aki már tanári karriert is mert vállalni. Emília Vá- šáryová az érzelmi és értelmi készségek birtokában helyzetét felismerő Mását állított elénk. Já­téka éppen az emóciók és az intellektus elegyéből kapott olyan töltetet, amely az önmagára döb­benő asszony alakját vibrálóan elevenné tette. Irinát Zdena Stu- denková átmenetek nélkül, egy­szer játékos kislánynak, máskor bölcselkedő kisasszonynak láttat­ta, pedig a munkájában menedé­ket, kiutat kereső Irina ösztönösen megérezte sorsuk drámai állapo­tának tarthatatlanságát: a benne bújkáló lázadás más lesz mint nő­véreié. Andrej szerepében Dušan Tarageľ inkább fiatalemberként volt meggyőző. Az önmaga csap­dájában vergődő férjet már csak külsőségeiben formálta meg. Magda Vášáryová Natasája nem démoni erőt képviselt, inkább a másokra veszélyes butaság ha­tározta meg szerepértelmezését. Andrej feleségeként megértéssel is szemlélhető, érzelmekre vágyó fiatalasszonynak láthattuk, sógor­nőként inkább a kisebbrendűségi érzés felkorbácsolta hatalmasko- dási vágy jellemezte. Versenyin szerepében Michal Dočolomanský bizonytalannak tűnt fel. Kuligint Juraj Slezáček alakította, mindvé­gig érzékeltetve a szürkeségnek gyávasághoz közelítő jelenségét. Tuzenbachot Emil Horváth, Szol- jonijt Dušan Jamrich játszotta, el­sősorban a figurák kontrasztjait hangsúlyozva. Csebutikon doktor Mikuláš Huba egyik karakteres alakítása volt. DUSZAISTVÁN Egyenletesen magas színvonalon A Szlovák Filharmónia záróhangversenye Kulturális hírek • A madridi A. B. C. címú lap közölte Federico Garda Lorca ti­zenegy, eddig ismeretlen szonett­jét, amelyeken a kivégzését meg­előző hónapokban dolgozott a köl­tő. A szövegeket néhány fotó, ta­nulmány és egy életrajz kíséri. A fölfedezett szonettek közül ti­zet a valenciabeli Victoria szálló levélpapírjára, a tizenegyediket (II soneto de la Ggirnalda de Ro­sas) pedig egy terjedelmesebb lapra írták, s a Lorca-szakértő Miguel Garcia Posada szerint mindegyik kézirat első változat. Ugyanő emlí­ti, hogy a költő 1935-ben egy szo­nettkötet összeállítását tervezte. • Az NDK művészete-A megye művészete címmel Karl-Marx- Stadtban létrehozott állandó kiállí­tást, a megyeközpont képzőművé­szeti galériájának tárlatát, három éve látogathatja a nagyközönség. Az állandó kiállítás anyaga évről- évre gazdagodik, s a gyűjtemény híven tükrözi a megye és az iparvá­ros pezsgő művészeti életét. A kiál­lított művek mind 1945 után szület­tek. A legjobb alkotásaikatfelvonul- tató művészek a szűkebb haza jellegzetes tájait és embereit örökí­tik meg. • A kijevi televízió filmet forga­tott a Reménykedni című Jurij Scserbak-színműből, amelynek kö­zéppontjában Lesza Ukrainka, a költőnő ál!; alakját Ada Rogovce- va, a Salut, Marija című film emlé­kezetes főszereplője formálja meg.- UJ FILMEK­Nimfa a lápvitágban (lengyel) Edward Redliňski regénye, a Li- dérc alapján készült Witold Lesz- czyňski filmje, a Nimfa a lápvilág­ban. A régi paraszti világ bomlásá­nak, erjedésének kezdetéről tudó­sít az alkotó. Annak a régi lengyel falunak az arculatát mutatja be, amelyben még békés zavartalan­ságban élhetett együtt ember és természet, amíg meg nem zavarta ezt az együttlétet a civilizáció. ott él a megrögzött patriarchális családszerkezetü faluban, épp elég feszültséget képes felhal­mozni. Kaziuk, a ravaszkodó len­gyel paraszt a pokol küldöttjét látja benne és pusztító terveket forral ellene. Nem egyszerűen gonosz­ság vagy ostobaság ez. Védeke­zés A lengyel paraszt régi szoká­sait, magatartásformáit, az érintet­len paraszti világot védelmezi, Anna Seniuk és Krzysztof Majchrzak a lengyel film főszerepében A mocsaraktól körülvett, min­dentől elzárt, s ezért a hagyomá­nyokat, hiedelmeket, ősi termelési formákat erősen őrző falu, ez az összezárt lengyel közösség meg­rázó hirtelenséggel kerül át a hu­szadik századi gazdasági, társa­dalmi viszonyok közé. A falu körüli mocsár lecsapolása, a tervezett köves út megépítése a történelem perifériájára került közösség tradi­cionális értékeit fenekestül forgat­ja fel. A megrázkódtatás termé­szetes módon vált ki a falu lakóiból idegenkedést, görcsös ragaszko­dást a régi értékekhez, szokások­hoz, s szít gyilkos indulatokat ak­kor, amikor kiderül: nem lehet már a régi módon élni, dolgozni, sze­retni. Egy fiatal, szép tanítónő érke­zése kavarja fel az állóvizet, s in­dítja el a filmben az események lavináját. Már csupán azzal, hogy Románc Amelie-vel mely szorosan kötődik a termé­szethez, a babonákhoz, a míto­szokhoz, a népmesék elemeihez. Kaziuk ellenségeskedését azonban megváltoztatják az ese­mények. Vonzódni kezd a csinos tanítónőhöz. Annyira eluralkodnak rajta érzelmei, hogy szembeszáll a népi hiedelmekkel, a babonák­kal, a hagyományokkal... S ami­kor a tanítónő elmegy a faluból, Kaziuk már nem ugyanaz aki volt. A parasztembernél megkezdődtek a vajúdó fájdalmakkal járó tudati változások. A leggörcsösebb ha­gyományőrzéstől eljut az újra való nyitottságig... Anna Seniuk visszafogott, még­is erőt sugárzó alakítása és Krzysztof Majchrzak hiteles, meg­győző játéka, a fekete-fehér felvé­telek szép és igaz drámává teszik Witold Leszczyhski filmjét. (NDK-beli) Könyvsikerből, Benito Wogatzki 1977-ben megjelent művéből ké­szült a Románc Amelie-vel, mely az emberi viszonylatok alakulását vizsgálja. Története a második vi­lágháború utolsó hónapjaiban és a béke első napjaiban játszódik. Középpontjában két fiatal szerel­me áll. ja juttatni az országból. Jürgen mit sem sejtve, készségesen segít a lánynak, pedig Amelie gyűlölete erősebb a szerelemnél. Ulrich Thein, az ismert NDK- rendező élethü részletekben idézi fel a kisebb közösség életét, összeütközéseit, az életek össze­roppanását és átalakulását a sors­Thomas Stecher és Brit Gulland az NDK-film fiatal szerelmespárja Az ifjú Jürgen a háború befeje­zése előtt anyjával Berlinből vi­dékre utazik. Itt ismerkedik meg a nagybirtokos egyetlen lányával, Amelie-vel. Amelie elcsábítja Jür- gent, aki gyermeteg álmokat sző közös jövőjükről, vakul hisz a le­ány .szerelmében. A béke első napjai azonban próbára teszik szerelmüket, s természetesen jel­lemüket és erkölcsi tartásukat is; Amelie arcáról lehull a lepel, a jól nevelt, kényes úrilányról kiderül, hogy számító, rideg teremtés, aki­nek egyetlen célja, hogy mentse vagyonukat, megőrizze jólétüket, társadalmi rangjukat és helyzetü­ket, ezért a család értékeit ki akar­fordító napokban. A részletek hű­sége azonban veszít erejéből a film sémaszerűen rajzolt végén, amikor a rendkívüli körülmények között kivirágzó szerelemre a lány tragikus halála tesz pontot. A le­nyűgözően kezdődő és költői ké­pekkel átszőtt film hatását a ren­dező kevésbé invenciózus megol­dásai helyenként gyengítik, s a szürkére sikeredett befejezés miatt az egyébként meggyőző események is veszítenek hiteles­ségükből Ulrich Thein munkája hi­bái ellenére is azonban jól érzé­kelteti a háború testet-lelket cson­kító hatását.-ym­ÚJ SZÓ 4 1984. V. 22.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents