Új Szó, 1984. március (37. évfolyam, 52-78. szám)

1984-03-13 / 62. szám, kedd

Az átmenet drámája JÚLIUS BARČ-IVAN - BEMUTATÓ A KIS SZÍNPADON Egy ember menekül, szorong, rohan... Felajzott állapotában nyüszítő vadként zuhan egy pa­rasztház padlójára. Mikor? A törté­nelem melyik szakaszában? Mi­lyen társadalmi közeg veszi körül? Művész volt, egy cirkusz artista számában ő volt az egyik clown. Ki elöl fut? Miért szorong? Hová igyekszik? Szabadulni szeretne múltjától, fellélegezni, ismét alkot­ni, művészként élni. De nincs me­nekvés. Az üldöző, aki egyben a társa is, beéri. Kiderül, hogy Maurót (Martin Huba) nem August (Štefan Kvietik) üldözi, hanem a közösen elkövetett bűn, amely­ben ha nem is tettestársként, de néma cinkosKént vett részt. Ez a dráma csupán egyetlen köztes epizódja életüknek, mégis benne mindaz, amit eddig átéltek, s érez­hető a jövő, a holnap bekövetkező bünhódés. Az író a Ketten, című dráma expozíciójában csak sejteti az el­követett bűnt. A szorongás min­den embert más-más helyzetbe hoz, önmagához nem méltó visel­kedésre kényszerít. Az August - a bún - elől menekülő Mauro semmit sem óhajt jobban, mint a megnyugvást, á menedéket. Ugyanakkor a másik menekül a büntetés elől, s a leleplezés elkerüléséhez szüksége van Mau- róra. A ház lakója, ahová egymás után, de mégis egymáshoz láncol­va menekülnek, mintha tudná bű­nüket. Az öreg (Ctibor Filčík) azonban csak addig ura a háznak, míg August meg nem érkezik. Ezután öt is terrorizálja ez a fanati­kusan védekező, elkövetett bűné­nek tudatában levő ember. Az el­borult elméjű Nő (Emília Vašáryo- vá) ottléte méginkább elszabadítja indulatait. Emberi fenevaddá vál­tozik, amikor rádöbben, hogy a Nő férjének megölése okozta ezt a betegséget. Tehetetlenségében, bűntudatának terhe alatt szinte lel­ki terror alatt tartja Maurót. A Nő beteg lelke megszülte a látomást: a szeretett férj élőnek vélt alakját, s amikor beszél róla, a két cinkos méltán érzi úgy, hogy ott kísért közöttük. Az öreg pedig a néma megfigyelő, a három ember drá­májába véletlenül kerülő ember reflexeivel próbál ellenállni ennek a sodrásnak, amely - a néző szá­mára nem kétséges - a bűnhődés felé visz. August és Mauró harcá­ban a felkavaró drámaiságon kívül más ízek is vegyülnek. Keserű ízek, amely a gondolkodásra késztetett néző szájában csomó­sodnak. Olyan emberek bűnöztek, akiknek a bűnök, az ember által elkövetett rossz dolgok ellen kelle­ne tenni. A művészek - az írástu­dók - bűnei kétszeresek az elkö­vetésben és a cinkos hallgatás­ban. Nekik erkölcsi kötelességük az ítélet kimondása - önmaguk felett is. Július Barč-lvan drámájában egy ember kivételével mindenki magányos.- A Nő megteremtette az örökre elveszített férj helyett a látomást, a csak hozzá tartozó, tőle soha el nem vehető személyt. Hiába próbálkozik meg „vissza­hozni“ őt a realitások közé Mauró, nem sikerül. - Mit akartok tőlem? Mit akartok még, miután elvettétek ót? Hagyjátok meg nekem a vilá­gomat Az én világomat! - Sikoltja a Nő. Ö a gyilkosság érzelmi áldo­zataként menekül ebbe az elkép­zelt világba. A hazai színházi élet négy kivá­lósága játszik együtt a bratislavai Kis Színpad előadásában. Erő­szakolt lenne, ha bármelyiket is kiemelnénk. Martin Huba Maurója a megnyomorított ember rapszo- dikus típusát képviseli. Kétségte­lenül erős jellem, képes arra, hogy szembenézzen önmagával. A vib­ráló idegességen, a torokszorító kiszolgáltatottságon túl a játékban, a clown szerepében ép, egészsé­ges, teremteni és elvarázsolni tu­dó. Martin Huba az elmúlt évek szerepei közül ebben nyújtja a legtetjesebb alakítást. Mozgása, amelynek poétikája, magával ra­gadó sodrása, érzelmi feszültsé­get tükröző ereje van, egy, a meg­szokottól eltérő színészi játékra is predesztinálja. Emília Vašáryová- val olyan clown-számot mutattak be, amely a maga környezetében feszültségteremtöen tiszta, emberi érzések forrásaként hatott. Az ilyen, rendezöíleg pontosan meg­határozott helyre illesztett „beté­tek“ igazolják azt, hogy a modern színház a maga helyén túlléphet a szövegen, s felülemelkedve azon megsokszorozza azt, Štefan Kvietik olykor külsődleges eszkö­zökhöz nyúlt, hogy érzékeltesse az alapjában véve gyenge, akarat­nélküli August egyéniségét. Ezál­tal színészi játékának másodlagos rétege elnyomta a belsőleg felépí­tett jelzéseket. Emília Vašáryová- nak sikerült elhitetnie, hogy a Nő betegsége inkább a realitásból va­ló menekülésnek tűnjön fel, mint patologikus kórképnek. Bizonyos mértékű tudatosságot sejtet a Nő bomlott lelkének mélyén. Játéká­ban az elképzelt világ elevenné, a néző számára elfogadhatóvá lesz. Ctibor Filčík karakterteremtó képességeiről nem először esik szó. A véletlen és vétlen áldozattá váló öreg mindvégig pontosan megfogalmazott ellentéte volt a szüntelenül mozgó, izgalmi álla­potban élő két bűnösnek. Vladimír Strnisko rendezésé­ben elsősorban a színészi játékra támaszkodott. A dráma ellenpon­tozásait is a színpadi játéknak eb­be a rétegébe helyezte. A tér, a díszlet (Vladimír Suchánek mun­kája) szinte semleges, csupán az ott lakó öreg puritán életmódjára utal. A verbalitás, a drámai szöveg mellett a pontos meghatározott­ság és az olvashatóság szintjére emelte a mozgást, a gesztust. Strnisko utóbbi két évben látott rendezéseiből már megállapítható egy tendencia: mind jobban igyek­szik kitágítani a hagyományos szí­nészi játék lehetőségeit, amely minden alkalommal a színház szokványos kereteit is feszege­ti... DUSZA ISTVÁN Nyugdíjasok - a maguk örömére Megszoktuk már, hogy egy-egy aktívan működő társadalmi szer­vezet vagy klub kiállítást rendez időnként. A kiállítások tartalma és, színvonala változó ugyan, de min­dig tudnak valami újat adni a láto­gatóknak, mint ahogy a minap is egy ilyen rendezvény a vágsellyei (Šaľa) nyugdíjasok kettes számú klubjában. Vágsellye - Sellyei József írá­saiból is tudjuk - még a századfor­dulón is inkább nagy falu, mint város. Társadalmi élete, népi kul­túrája megegyezik a környező fal­vakéval. Ennek egyik jellemző pél­dája, hogy a lányoknak férjhezme- netelük előtt szinte kötelező volt valamilyen módosabb családnál szolgálni, akár helyben, de leg­gyakrabban Budapesten, esetleg Bécsben vagy Bratislavában. A paraszti sorból akárcsak rövid időre kiváló egyének s a helybeli iparos réteg így lassan rányomta a polgárosodás bélyegét a népi kultúrára, ami elsősorban az öltöz­ködésben mutatkozott meg. Évti­zedekig együtt élt itt a legarchai- kusabb kultúra a legkorszerűbbel. Gyönyörű példája ennek a Galán- tai Járási Honismereti Múzeum­hoz tartozó tájház, amely vaskos ágasfájával, nádtetős süvegével olyan a nagy toronyházak között, mint amikor egy idős ember kö­szön a helyét átvevő fiatalnak. Évekkel ezelőtt, amikor a tájház berendezéséhez gyűjtöttük az anyagot, a népi kultúra szinte kiis­merhetetlen kuszaságot mutatott itt. Régi utcák egész sorát bontot­ták le, hogy helyüket a korszerű vegyiparáról ismert város új tömb­házai foglalják el. A népi kultúrát „hordozó“ idősebb környékbeli emberek közül is sokan panella­kok lejtek. Az évtizedek óta Vág- sellyén élő, magukat már sellyei- eknek valló emberek emlékezeté­ben keveredett az eredeti, sellyei hagyomány az otthonról, a kör­nyező falvakból hozottakkal. Bo­nyolította a helyzetet, hogy a vá­ros nyelvhatáron van, s ez a tár­gyak megnevezésében, eseten­ként használatuk módjában is megmutatkozott. Ezek a gondola­tok ébredtek fel újra, amikor a nyugdíjas klub titkárnője azzal invitált, hogy a kiállításon olyan régi, hagyományosan sellyei tár­gyak találkoznak napjaink kézi­munkáival, amilyenek a tájházban sincsenek. Hogy a kiállítás rendhagyó, már abból is sejthettük, hogy a rende­zőnek eszébe jutott a régi értékek­re felhívni a muzeológusok figyel­mét. Ami a nyugdíjasok klubjában fogadott, minden várakozást felül­múlt. Három teremben és egy fo­lyosón annyi tárgyat állítottak ki, amennyi egy nagyobb múzeumi kiállításnak is dicséretére válna. Észrevehetően tisztelettel bántak a hagyománnyal - a múltat idéző tárgyakat nem zsúfolták össze, s amennyire lehetett a szűk he­lyen, eredeti funciójukban mutat­ták be azokat. A múlt századi feliratos láda, valamint a sötétkék színű konyhai polc mellett még két dolog ragadta meg a muzeológus figyelmét: az egyik egy sajátos hímzéstípus, amellyel Sellyén kí­vül a környéken eddig nem talál­koztunk, a másik a századforduló viselete. A sellyeinek mondott hímzés bővebb elemzést igényelne, amire sajnos itt nincs lehetőség. Ízelítő­nek csupán annyit, hogy a szálán- varrott (szálszámolásos), valamint a laposhímzésnek és a subrikának (az azsúrozás egyik fajtája) egy sajátságos kombinációjával talál­kozunk minden egyes hímzett da­rabon. Mindig nyers (kender- vagy len-) vászonra hímeztek fehérrel és pirossal. A nagyobb fehér felü­leteket ugyancsak pirossal kon- túrozták. A hímzésmotívumok a szálszámolásos mintáknál geo- metrikusak, a laposhímzéssel in­dás, szekfűs motívumokat hímez­tek ki. Ezek rajza megegyezik a környék kapuoszlopain levő fa­ragások rajzával. A viseletről nem mondhatjuk el, hogy ismeretlen, egyedülálló tí­pusról lenne szó. De tárgyi bizo­nyítéka annak, amit eddig csak fényképekről ismertünk: hogy a városka polgárosult viselete a délebbre fekvő falvak viseletével nemcsak rokonságot mutat, ha­nem zárt egységet is. A kiállításon teljes női és férfi viseletekkel és aránylag sok különálló viseletda­rabbal találkozhattunk. Ezek közül külön említést érdemelnek a feke­te alapon színes hímzéssel díszí­tett fejkendők, a fehér lyukhímzé- ses főkötő, valamint a Deákiról (Diakovce) származó, ugyancsak fehér lyukhímzés jegykendő. Egy város népi kultúrájának egészét természetesen lehetetlen bemutatni egyetlen kiállítás kere­tében, de nem is volt ez célja a nyugdíjasok klubjának. Tagjai a maguk örömére hozták létre e tárlatot, melyre olyan hagyomá­nyos ételeket is elhoztak panel­házaikból, mint a töpörtyűs meg a tejes kukoricakása, a görhöny meg a szalajkás (sütemény). Hír­verést sem csinálták neki, ennek ellenére szép számú közönsége volt SZANYI MÁRIA- ÚJ FILMEK ­Sonja jelenti (NDK-beli) Ki volt Sonja? Hogyan lett egy polgári származású fiatalasszony­ból hírszerző, a szovjet titkosszol­gálat egyik tagja? Egy film aligha alkalmas arra, hogy feltárja a hír­szerzővé válás folyamatát, legfel­jebb felvillanthatja a legizgalma­sabb mozzanatokat. Elevenítsünk fel néhány részletet eme NDK-beii film fordulatos történetéből. Sonjával 1934 elején ismerked­hetünk meg, amikor Moszkvában hírszerzői kiképzésen vesz részt, majd Kínában küldik, hogy a Kom­munista Internacionálé megbíza­tását teljesítse. Itt találkozik társá­val, aztán a férjével is. Később Varsóba, majd Gdanskba rende­lik, ahol az ellenállási mozgalmat irányítja, s hírszerzői tevékenysé­csaták keltik, hanem az alkotónak a légkör izgalmát, a hetekig-hóna- pokig tartó irtózatos feszültséget a lélek mélyén kellett ábrázolnia. Látni tehát nem lehet mást, mint azt, hogy az íróasztalnál végzett rejtjelzó munka, a rádiókészülék kezelése nagy szakértelmet, s tü­relmet feltételező szolgálat, s hogy a konspiráció szigorú szabályai­nak betartása spártai fégyelmü, a legapróbb lazítást sem tűrő élet­vitelt kíván. Megvalósításához lel­kierő,' önfegyelem, önfeláldozás szükséges; olyan élet ez, amely látszólag rendkívül egyhangú. Ezt az egyhangúságot filmre vinni igen kockázatos úgy, hogy az alkotás hiteles legyen, s érzé­keltesse a mélységes belső fe­Tarján Györgyi egyszerű színészi eszközökkel formálta meg Sonját, a szovjet hírszerzőt get is folytat. Újabb állomáshelye Svájc; itt a veszélyessé vált hely­zet ellenére újabb feladatot vállal... A film Ruth Werner kommunista író-újságírónő, a Sonja fedőnéven ismert hírszerző önéletrajzi kötete alapján készült, s a Kínában, Len­gyelországban és Svájcban mű­ködő asszony életének és munká­jának a története. Az alkotók ne­mes, puritánnak nevezető célki­tűzéssel nem akartak sem kaland­filmet, sem kémfilmet készíteni az igaz történetből. Bernhard Ste­phan rendező olyan, valóságele­mekkel átszőtt játékfilmet forga­tott, mely inkább rekonstrukciós dokumentumfilm. A valóság, a kockázatos titkosszolgálati „ap­rómunka“ mindennapjai persze másmilyenek, mint amilyennek a kalandfilmek és kémfilmek láto­gatói megszokták. Ebben a film­ben az izgalmat nem az ökölhar­cok, autós-üldözések, revolver­Sok pénznél jobb a több szültséget is. Ehhez a belső fe­szültséghez a lélektani ábrázolás művészi súritettsége kell - erre viszont a forgatókönyv a tényék­hez hűségesen ragaszkodó, apró­lékos realizmusával egyszerűen nem teremt megfelelő alkalmat, így aztán Tarján Györgyi - aki a filmben Sonját kelti életre - nem alkothatott olyan emlékezetes filmhőst Ruth Wemerból, mint amilyet annak idején Thómas Holzmann teremtett a német szár­mazású dr. Sorgéból, a szovjet titkosszolgálat egyik legendás alakjából. Igaz, abban a műben a valóság is „filmszerűbb“, kalan­dosabb, mozgalmasabb volt, de azért a feldolgozás szerencsé­sebb szintézist teremtett a re­konstruált valóság dokumentatív tényei s a filmművészet követel­ményei között. Bernhard Stephan vállalkozása azonban így is érde­kes, a valóság sodró ereje, az igazság hitele teszi azzá. (francia) Bűnügyi elemekkel átszőtt víg­játék a Sok pénznél jobb a több, mely ugyan nem kerül be az egye­temes filmművészet történetébe, ám nem kell tartanunk attól, hogy esetleg ráfizetéses lesz. Edouard Molinaro munkája ugyanis jelleg­zetes kommersz-produkció, bár vitathatatlan, hogy a maga műfa­jában mesterségbeli tudással ké­szült profi munka; szellemes, for­dulatos és jó tempójú film, mely kellemes szórakozást nyújt, mel­lőzve az olcsó és ízléstelen hatás­vadászó elemeket. A történet egyébként bankrab lás körül bonyolódik, s a szerep­lők: rablók, munkanélküli fiatalok, banktisztviselők, túszok, rendőrök és természetesen felbukkan egy nő is, aki csavar egyet az ügyön. A filmben számunkra eddig isme­retlen színészek működtek közre: Daniéi Auteuii, Gérard Jugnot és Arié mo ne.-ym­Daniel Autiel (jobbra) a francia vígjáték egyik jelenetében ÚJ SZÚ 4 1984. III. 13.

Next

/
Thumbnails
Contents