Új Szó, 1984. február (37. évfolyam, 27-51. szám)

1984-02-28 / 50. szám, kedd

- UJ FILMEK ­A pásztorfiú (cseh) Eredeti művek, bátor kísérletek Jegyzetek a kortárs szlovák zene hetéről Az elmúlt napokban immár ki­lencedik alkalommal rendezték meg az új szlovák zenemüvek se­regszemléjét. A rendezvény min­dig az utóbbi két-három év zenei termését hivatott bemutatni, s alapjaiban egy kialakult és jól bevált koncepció szerint kerül le­bonyolításra. Ezen igyekezet eredménye, hogy a több mint nyolcvan elő­adott mü közül kereken harminc első ízben csendül föl. A kilenc napra hosszabbodott ,,hét“ másik jellemzője, hogy a különböző ge­nerációk képviselőinek alkotásait műfaji és stiláris sokszínűségük­ben tárta elénk, (gy került sor a Szlovák Népművészeti Együttes és a Ján Nálepka Katonai Müvész- együttes közös estjére, de hall­hattunk sanzonokat és gyerme­keknek írt zenedarabokat is. Meg- kérdőjelezhető az ilyen műfaji sok­rétűség: többek között a könnyű műfaj jelenléte, főleg ha a teljes képből hiányoznak az orgonamü­veket, operákat, kórusműveket, a filmzenét, esztrád- és popzenét is bemutató hangversenyek, illet­ve operaestek. A rendezők azon­ban minden bizonnyal a szerzők által kínált anyagból voltak kényte­lenek válogatni, s ennek műfaji összetétele évenként változó. Az azonban bizonyos, hogy a minden évben sorra kerülő seregszemle gerincét a szimfonikus - és kama­rahangversenyek alkotják. Rendkívül hasznos, folytatásra buzdító kultúrpolitikai tett volt a hangversenyek megrendezése több vidéki városban. A tavalyi szerény kezdeményezés sikerén felbuzdulva az idén már Kassa (Košice), Banská Bystrica, Žilina és Piešťany zenekedvelő közön­sége is megismerkedhetett az új zenemüvekkel, valamint a többsé­gükben a fővároshoz kötődő elő­adóművészekkel, akiknek nem kis érdemük volt főleg az új müvek megszólaltatásában. A seregszemle hivatalos nyitó- hangversenyének műsorán, Kas­sán Ivari Parik, Andrej Očenáš, Igor Bázlik és Vladimír Godár egy- egy szerzeménye szerepelt. Parik Zene fúvósokra, nagybőgőkre és ütőhangszerekre című művével, valamint Očenáš mesteri Gordon­kaversenyével (a kiváló cseh gor­donkaművész Miloš Sádlo tolmá­csolásában) már volt alkalmunk ta­lálkozni. A könnyű műfaj képvise­lőjeként ismert Igor Bázlik ezúttal Tomáš Janovic négy megzenésí­tett meséjével jelentkezett. A gyer­mekkarra és zenekarra írt mű meglehetősen egyszerű kórusfak­túrája bizonyára a fiatal előadók képességeit tartotta szem előtt. A zenekari szólam viszont rutinos szerzőre vall. A hangverseny legfigyelemre­méltóbb alkotása Vladimír Godár műhelyéből került ki. A fiatal szer­ző öt tételes Lírai kantátájában a mély gondolatiságú régi kínai költészethez nyúlt - kifinomult ér­zéssel, s nagy tehetségre utaló zenei nyelvezettel. Az egyes téte­lek külön-külön világot alkotnak, ugyanakkor szerves részei az utolsó tételben kicsúcsosodó egész kompozíciónak. A mezzo­szoprán szólót Mária Adamcová énekelte, akinél a kiejtés tisztasá­ga lehetett volna jobb is. Mindkét mü Parik, Godár) ősbemutatója a kassai Állami Filharmóniának és karmesterének, Richard Zimmer- nek tolmácsolásában hangzott el. A további két szimfonikus hang­verseny Szlovákia fővárosában, a Szlovák Filharmónia hangver­senytermében került megrende­zésre. Ezek egyik érdekessége volt, hogy mind a hét előadott szerzeményt először hallotta a kö­zönség. Az elsőn Tibor Andrašo- van és Milan Novák egy-egy ze­nekari nyitányát hallottuk, melyek a Februári Győzelem tiszteletére íródtak Overt ura in F, illetve Ünne­pi nyitány címmel. Az optimista kicsengésű, hagyományos zenei eszközökkel készült müvek szer­zőik emberi és művészi elkötele­zettségével telítettek. Az említett darabokat, csakúgy, mint Juraj Tandler Per orchestra című kom­pozícióját és Miloslav Körinek Szimfóniáját a Csehszlovák Rádió Szimfonikus Zenekara interpretál­ta Oliver Dohnányi vezényletével. Tandler műve egyszeri meghall­gatás után formailag túl bonyolult­nak tűnik, Körinek opusza pedig helyenként túlságosan a temati­kus munkára összpontosít, háttér­be szorítva ezáltal a mü érzelmi­gondolati mondanivalóját. Mindkét szerző mai hangulatú művet ho­zott létre, nem lépve túl a hagyo­mányos kereteket. A záróhangverseny főszereplői a Szlovák Filharmónia, Bystrík Režucha karmester és természe­tesen a szerzők voltak. Zdenko Mikula Tisztelet Maxim Gorkijnak című nagyzenekari előjátéka az irodalmár műveinek hatására írt több kompozíció egyike, mély filo­zofikus tartalommal, kifinomult kompozíciós technikával megírt, széles ívű, egységes mű. Jozef Grešák érdekes ötlettel jelentkezett, igyekezve közelebb hozni egymáshoz a mai zenét és a hallgatóságot. Ennek a jegyében született a Zene zongorára és ze­nekarra, .Melynek igényes zongo­raszólóját Marián Lapšanský tol­mácsolta, kiválóan. A mű valószí­nűleg élénk vitára ad lehetőséget, hisz kérdések sokaságát vetette fel a zenei idézet és stilizáció ha­tárairól, lehetőségeiről és létjogo­sultságáról. A komoly zeneszerzői erényeket felvonultató első rész furcsa társításaként hat a máso­dik, melyben Beethoven Für Elise- jét hallhatjuk grešáki hangszere­lésben és jópár eredeti ötlettel ki­bővítve. Mar az első részben is föl-föltünik a 3eethoven-motívum, a második, érzésünk szerint, in­kább önálló darabként lett volna célszerű. A seregszemle befejező száma egyben a hét egyik alkotói csúcs­pontja is volt. A szlovák zene nagy „öregjének“ Alexander Moyzes- nek legújabb, 12. szimfóniája szerves folytatása a szerző eddigi munkásságának, melynek nem mond ellent a mü új formai megol­dása sem. A tipikus moyzesi kom­pozíciós munka mellett, melynek jellemzői a gondolatok folyamatos felvetése, a tipikus tempó- és rit­musmegoldások, a dinamikai ár­nyaltság stb., megcsodálhatjuk a szerző szinte kiapadhatatlan in­vencióját, ötlettárát, s érett zenei kézírását is. A munkajellegű seregszemle hasznossága kétségbevonhatat­lan. Segít eligazodni, osztályozni az újonnan keletkezett értékeket, habár ez gyakran csak többszöri meghallgatás, elemzés után lehet­séges. Erre ad majd lehetőséget a júniusban sorra kerülő zene- szerzői-muzikológiai kollokvium. VAJDA GÉZA Témáját tekintve A forró nyár árnyai című filmjét idézi emlékeze­tünkbe František Vláčil legújabb munkája, A pásztortiú. A mintegy öt évvel ezelőtt bemutatott alkotá­sának története 1947 füllesztő nyarán játszódott, amikor a máso­dik világháború után az országban rekedt és bujkáló különféle terror­csapatok a hegyekből be-beruc- canva a településekre, tanyákra, gyakran garázdálkodtak, sok-sok rettegést, keserűséget okozva a békés lakosságnak. Most látható s legeltetés közben arról álmodo­zik, hogy egyszer iskolába fog jár­ni és megtanul írni-olvasni. Me­rész, gyermeki álmait fosztogató banditák zavarják meg, akik erő­szakkal magukkal akarnak vinni egy borjút; a pásztorfiú ezt minden áron szeretné megakadályozni, a fegyveres férfiak azonban meg­sebesítik. < Őszinte és tiszta gondolatiság árad František Vláčil filmjéből; re­mekül sikerült érzékeltetnie a vi­szontagságos évek légkörét, a tör­A cseh film főszerepét, a kilencéves kisfiút Vlastimil Drbal játssza, nagyon kiforrottan és eredetien filmje'is ezeket a zűrzavaros éve­ket mutatja be, a háború itt rekedt, kiéhezett farkasaival. Csodálatosan burjánzik az er­dő, lenyűgözően szép a természet František Uldrich operatőr képein; s a gyönyörű táj ölén az emberi kegyetlenség története zajlik: az elvetemült gonosztevők védtelen, ártatlan gyermeket hallgattatnak el... A Ladislav Fuks regénye alapján készült mű hőse egy kilenc­éves apátlan fiú, aki anyjával egy hegyvidéki földbirtokosnál cselédes- kedik. Tehénpásztorként dolgozik Hová tűnt Agatha Christie? ténet atmoszféráját, a fekete-fehér és színes képsorok váltakoztatá- sával lenyűgöző hatást ért el a gyermeki világ és a fantázia s a vele szemben álló sötét erők ábrázolásában. Kár, hogy a film dramaturgiai felépítése és hang­vétele többször is megtörik, mert ez nem csak zavarólag hat, ha­nem megtévesztő is, csökkenti az alkotás művészi erejét és hatását. Hibái ellenére is A pásztorfiú az igényesebb cseh művek közé tar­tozik, s ez akkor is igaz, ha a ren­dező munkáinak sorában nem áll az első helyen. (angol) A nosztalgia-hullám vetette part­ra Michael Apted filmjét, amelynek címe bűnügyi története* sejtet, hol­ott az alkotás nem krimi. Aki nem tudja, az ebből a színes angol filmből megtudhatja, hová lett Agatha Christie 1926 decemberé­ben, amikor az akkor már híres írónő tizenegy napra nyomtalanul eltűnt. Ez irodalomtörténeti tény, a látott sztori azonban fikció, mely- lyel az alkotók az írónő rejtélyes eltűnésének felderítésére vállal­koztak, igyekezvén fényt deríteni eltűnésének okaira. (Agatha Christie élete 78 éve alatt több mint nyolcvan detektívtörténetet írt. Számos regényét megfilmesí­tették, többek között a Gyilkosság az Orient-expresszen, a Tíz kicsi néger címüeket. Hercule Poirot és Miss Murple szülőanyjának ma­gánéletéről azonban vajmi keve­set tudunk. Pedig 1926-ban, ami­kor életében az említett különös és titokzatos esemény történt, majd miután megkerült, sohasem adott magyarázatot az eltelt tizen­egy napra.) Krimi helyett nem túl mélyen- szántóan "pszichologizáló, édes­bús, enyhén melodramatikus sze­relmi történet bontakozik ki a né­hány soros életrajzi adatból. A rej­tély megfejtése eiéggé banális, sőt unalmas, az eltűnésnek az írónő boldogtalan házasságával való megokolása azonban meglehető­sen hitelesnek tetszik, örömüket találhatják a filmben azok, akiknek kedves a század húszas éveinek Angliája, akik szeretik a nosztalgi­kus történeteket, a régi házakat, bútorokat, utcákat, hangulatokat. Szívesen nézhetik a filmet azok is, akik kedvelik a leheletfinom érzel­mes meséket, s főként azok, akik rajonganak a két főszereplőért: Vanessa Redgrave-ért és Dustin Hoffmanért. Voltaképpen ők ketten azok, akik igazán „eladják“ a korrekt módon, de konvencionálisán meg­rendezett, hollywoodi szentimenta- lizmussal átitatott, nosztalgikus, tört fényekkel és patinás színekkel fotografált (Vittorio Storaro remek operatőri munkája) filmet, játékuk mesteri és lenyűgöző. Többre nem is nagyon érdemes emlékezni az egészből. -ym­Ezekben a napokban láthatjuk a mozikban Rainer Werner Fassbin­der utolsó előtti filmjét, a Veronika Voss vágyakozása című alkotá­sát, melyben Rosel Zech (a képen) egy hajdani filmsztárt alakít Mese és valóság MÁRIA ŽELIBSKÁ TÁRLATA lök, megfogják az embert, (Orosz népmesék, Szláv népmesék, An- dersen-mesék). Mária Želibská mindig arra töre­kedett, hogy illusztrációi elválaszt­hatatlan részévé váljanak a könyvnek. Vágya teljesült töb­bek között Andersennek A kis hableányában és a Szláv népme­sékben. Külön figyelmet érdemel a művésznő érdeklődése a keleti képzőművészet és népmesék iránt, ahol kellően kifejezésre jut­tatja a figurák sokszínű világát, a test és a mozgás finom líraisá- gát. Egyszer tündöklő színek so­kaságával játszik (arab mesék), másutt egyszerű vonallal, rajzzal tárja elénk a csodát (Monda Rá­máról). Szoros és mély kapcsolat fűzi a zenéhez és a vershez. így nem csoda, hogy különböző zenei ki­adványokhoz és verseskötetek­hez is készített grafikákat. Kisebb- nagyobb megszakításokkal, de mindig vissza-visszatér a grafiká­hoz és a rajzhoz. Ez utóbbihoz főleg tanulmány formájában. Gra­fikai lapjain a mindennapi élet kü­lönféle mozzanatait építi ciklusok­ba, (Szerelem, Házasság stb.). öt lapból áll a Szlovák Nemzeti Felkelés (1964) ciklus. E döbbe­netes kompozícióján az alakok háborúellenessége nyilvánul meg erőteljesen. Ez az alkotása is bi­zonyítja, hogy Mária Želibská a szlovák grafika kiemelkedő egyénisége. Minden újabb művé­ben találhatunk régebbi vonásokat az eddig nem voltak mellett, így ennek eredményeképpen is egy­séges egészet alkot művészete. BETINEC ÉVA Gyermekkori emlékek, mesék, álmok birodalmának hangulatai uralkodnak a bratislavai Művésze­tek Házának kiállítótermében, ahol Mária Želibská grafikus pálya­futásának negyvenötödik évfordu­lója alkalmából rendeztek tárlatot a művésznő alkotásaiból. Ilyen hangulatokban ismerkedhetünk Želibská művészetével, melynek alakulásában pozitív szerepet vit­tek a külföldi tanulmányutakon (Róma, 1930; Párizs, 1937; Drez­da, 1937; Szovjetunió, 1955; Len­gyelország és Magyarország, 1962) szerzett tapasztalatok, vala- • mint a modern cseh képzőművé­szet hatása. Sokféle technikával dolgozik \ a művésznő, ami egyaránt meg­nyilvánul könyvillusztrációiban és grafikai lapjain. Művészetének ki­emelkedő fejezetét alkotják a gyermekirodalmi müvekhez ké­szült munkái. Már a pályafutásá­nak kezdetén szerette a klasszi­kus meséket, amelyeket újszerű képzőművészeti elemek alkalma­zásával illusztrált, költői, álomsze­rűén törékeny jelenetekben. (Erben- és Grimm-mesék). Soha nem tér el a mese szövegétől, mégis sajá­tos az általa megjelenített cselek­mény, ugyancsak megmozgatja az olvasó fantáziáját. Ábrázolás­módja érthető a gyermekek szá­mára, nem folyamodik túlzott absztrakciókhoz. Színei elbűvö­Lörincz Gyula: Apáink útjain, (1975) ÚJ SZÚ 4 1984. II. 28.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents