Új Szó, 1984. január (37. évfolyam, 1-26. szám)
1984-01-14 / 12. szám, szombat
L egdrágább kincsünk a gyermek - a saját gyermekünk. Óvjuk, féltjük, tanítjuk, szeretjük és nem kis büszkeséggel tapasztaljuk, hogyan nyiladozik értelme. De mert nemcsak anyák vagyunk, hanem dolgozó nők is, bizonyos idő elteltével visszavágyódunk az emberek közé, a munkahelyünkre. S ilyenkor a gyerek ritkábban a nagymamához, gyakrabban a bölcsődébe kerül. Hogy ott jó helyen van, sokan bizonyítani tudnák. A jó példák ellenére szólnunk kell olyan esetekről is, amelyekből okulni kell. Az eset Dunaszerdahelyen (Dunajská Streda) történt. Néhány héttel ezelőtt egy anyuka, úgy mint máskor, elvitte a 17 hónapos kislányát a bölcsődébe. A kicsi puszival búcsúzott édesanyjától, aki nyugodtan sietett a rábízott gyerekekhez, mivel pedagógus. Áznap valamivel előbb szabadult az iskolából, természetes tehát, hogy elment a gyerekéért. Igaz, hogy egy az édesanyámat és a kislányomat, megkérdezte: ,,Én nem is tudom, hogy levetkőztessük-e, vagy elviszik más bölcsődébe!" Eközben az anyának is megmagyarázták, hogy a leányával nem történt semmi, minek ebből ügyet csinálni. Még őt korholták, amiért belépett a gyerekek hálótermébe. Petra tovább járt a bölcsődébe, Kiközösítve órával a megszokott idő előtt, 14 óra 30 perckor. Bekopogott, s amikor nem kapott választ, benyitott a bölcsőde előterébe, s mert megint nem talált senkit, benyitott a hálóterembe, ahol tekintetével kislányát kereste. De hiába, mert a kislány nem feküdt a megszokott helyen. Az hogy megijedt, természetes, s nem nyugtatta meg őt az odaérő egészségügyi nővér sem, aki elment megkeresni a kislányt. A harmadik teremben megtalálták a gyereket, aki kigombolt pizsamakabátkájában, félálomban, kissé riadtan nézett hol az anyjára, hol a nővérre. Az anya csak annyit kérdezett, hogy miért tették külön terembe a gyereket. S a válasz: „Petra rossz volt, a mellette fekvő gyerekkel játszott, ezért külön kellett tenni. Ugyanis szemináriumot tartottunk, s a gyerek zavarta volna az alvókat“. A méltán felháborodott, ijedt anyuka, kapkodva öltöztette lányát s szaladt vele haza. Bántotta őt a kislány levertsége, bántotta, hogy nem szép szóval, kedvességgel nyugtatták meg gyermekét elalvás előtt.- A férjemnek sírva meséltem el az esetet, s amikor megnyugodtam, visszamentünk a bölcsődébe, hogy magyarázatot kapjak a bölcsőde igazgatónőjétől. Sajnos, aznap ót már nem találtam ott - mondta.- Másnap reggel - folytatta az anyuka - én az igazgatónőhöz mentem, édesanyám a kicsivel pedig az öltözőbe. Az éppen ügyeletes nővér, amikor meglátta de a nővérkék éreztették a mamájával, hogy nagyot vétett, amikor megkérdőjelezte tettük indokoltságát. - Olyan is elhangzott, hogy rossz pedagógus vagyok, amiért ilyen apróságon felháborodom, de olyat is mondtak, hogy talán csak nem fogok arra hivatkozni, hogy Petrát külön elbánásban kell részesíteni, mert egy gyermekem meghalt, sót még arra is hivatkoztak, mit csináltam volna vajon akkor, ha a gyereknek beszakadt volna a feje - mondta könnyes szemmel.- A köszönésemet nem fogadták, majd egy hét múlva ismét felkerestem az igazgatónőt. Bántott a dolog, s kértem, hogy hívjanak össze szülői értekezletet, ahol a többi szülő véleménye alapján eldöntjük, ki hibázott. Erre az igazgatónő kijelentette, hogy neki elege van már az egészből, vigyem a gyereket máshová! Tudom, hogy a lányom szerette a nővérkéket, hiszen csecsemő korától velük volt, hogy megszokta a társait, hogy jól érezte magát addig a napig. Tudom azt is, hogy amikor a lakónegyedünkben megnyílt az új bölcsőde, s én tanácsért fordultam hozzájuk, hogy átirassam-e a kicsit, lebeszéltek azzal, hogy minek zavarni a gyereket. S most kénytelen voltam Petrát mégis áthelyezni. Az új környezetet még nem szokta meg, gyakran sír, idegesnek látszik, s ha ez nem szűnik meg, pszichológushoz kell fordulnom tanácsért... Kíváncsian mentem a „tett színhelyére“, ahol az igazgatónő fogadott.- Petra édesanyja félremagyarázta az esetet. Nem rosszból tettük ki a kislányt, hanem a többi gyermek nyugalma érdekében- mesélte. Arra a kérdésemre, hogy vajon a szemináriumok megtartására nincs-e alkalmasabb időpont, csak széttárta a karját. Ezután vezetett abba a terembe, ahol a kislány aludt.- Ezt a kis játszótermet szoktuk fölhasználni hálóteremnek is, amikor sok a gyerek. (De aznap nem voltak sokan, s a 17 hónapos kislányt mégis külön tették a társaitól.)... A gyerekek egyik csoportját ott találtuk, játszottak zavartalanul. A nővérke, amikor megtudta jövetelem célját, elmondta, hogy a gyerekek nem voltak felügyelet nélkül, mert ő akkor a játékokat rendezgette, s látta a hálótermekben levőket éppúgy, mint a nyugodtan pihenő Petrát. (Mintha szemináriumot emlegetett volna az igazgatónő - jegyeztem meg halkan.) Mire ó folytatta. - A gyerek anyukájával mindig voltak problémák, a kislány is túl érzékeny. Csak tőlem volt hajlandó elfogadni az ételt, én szívesen etettem ót.- Ide nagyon jó idegek kellenek- jött közénk egy másik nővér, az, aki másnap megkérdezte, hogy vetkőztesse-e a gyereket, vagy máshová viszik. Beszélgetés közben sok mindenről szó esett. Hogy eddig még soha senki nem panaszkodott, hogy ők a gyerekeknek anyjuk helyett anyjuk, s a gyerek édesanyja volt az, aki kiásta a csatabárdot, s nem köszönt nekik, átnézett rajtuk... Ez röviden a történet. Hogy az édesanya felháborodása jogos volt-e, azt döntse el ki-ki maga. Természetes viszont az, hogy magyarázatot várt a bölcsőde alkalmazottaitól. Nem értjük, hogy a sok tapasztalattal rendelkező nővérek miért sértődtek meg azon, hogy valaki kifogásolni merte a jónak alig mondható „nevelési“ módszereiket. Vagy éppen ez volt a baj?! A kis Petra ma már mosolyogva megy az új bölcsődébe. Játszik, eszik, alszik, jól érzi magát új társai körében. Sem a gyerekkel, sem az anyukával nincs probléma... PÉTERFI SZONYA KÖZÖSSÉGBEN ÉLNI Akik lakótelepen laknak- s egyre többen vannak ilyenek- naponta tapasztalhatják, hogy a családok alig élnek közösségi életet, még az egy lépcsőházban lakók sem ismerik mind egymást. Persze, együttélni nem könnyű, még az ideális házasságban sem. A tartósan jó kapcsolat ugyanis óhatatlanul lemondással, alkalmazkodással jár, olykor az egyik, olykor a másik fél részéről. Ez a családon belül megy valahogy, ám jóval ingerültebbek, türelmetlenebbek vagyunk, ha külön-külön lakásban ugyan, de több családdal kell együtt élnünk. Márpedig városainkban az emberek nagy többségének ez az életformája akár régi épületben lakik, akár újban. Jobban mondva életformájának kellene lennie, de sajnos nagyon sok helyütt még nem az. Igazi közösséget „csinálni“ természetesen nem lehet. Néhány jó szervezőkészségű lakótárs, párt- csoportvezető, vagy képviselő közreműködésével vagy összeko- vácsolódik magától egy-egy lépcsőház, kisebb lakóház közössége, s akkor nemcsak hogy jól megférnek együtt, hanem környezetüket is kellemesebbé tehetik, vagy mindenki él magában és magának. Ügy tűnik, jelenleg talán csak azok között a családok között van rendszeres kapcsolat, amelyek régebben ismerik egymást, vagy valamilyen vonatkozásban egymásra utaltak. Mondjuk, a dolgozó fiatal édesanya gyermekét rábízza valamelyik lakótársra, míg ő munkában van stb. Ahogy aztán felnőnek a gyerekek, megszűnik a kényszer, hogy bekopogjanak a szomszédba. Egyre szorosabbra zárul a lakások ajtaja. A munkahelyi hajsza után ki-ki a maga várának érzi otthonát, nehezen mozdul ki. S ha mégis, ma már mind többen gépkocsival, akaratlanul is elkülönülve a többi embertől. Ez még önmagában nem is lenne baj, mert nem feltétlenül lelki sivárságot tükröz az, ha valaki nem barátkozik lépcsőházi szomszédjaival. Az azonban már zavaró, pihenő időnket keserítő dolog, ha valaki úgy véli, hogy az ajtó becsukásával kirekesztette magát a világból. Nem kell tekintettel lennie senkire, mert az igazán csak az ó dolga, hogy mi történik lakása falai között. Szép számmal vannak még ilyenek, ezt nem kell különösképpen bizonygatnunk. Erre vall a messze hallhatóan üvöltő magnó, az otthon éppen „rendet csináló“ ittas férj, a fejünk fölött papucsban rendezett futóverseny, a liftajtó csapkodása, a panellakást nehezen viselő kutya ugatása és még sok más zajforrás. Valamilyen ellentmondás feszül az eddig elmondottakban. Társadalmunk fő célja az elért magas életszínvonal megtartása, további javítása. Ezen a téren szép eredményeket értünk el. Amint számos pártdokumentum is hangsúlyozza, terveink megvalósításával elértük az emberek anyagi és szellemi szükségletei kielégítésének viszonylag magas fokát. Az emberek anyagi helyzetének javulása, az elért életszínvonal azonban nem mehet az igazi közösségi élet rovására. Erre a CSKP KB több alkalommal figyelmeztetett. És mégis az elmondottak azt látszanak igazolni, hogy az anyagi gyarapodás hozza magával az emberek, a családok elszigetelődését, a közösségi élet gyengülését. Mintha csak addig volna szükségünk egymásra, amíg konkrét segítséget remélhetünk a szomszédtól, ismerőstől. Pedig ez nem igaz! Az igazi emberi kapcsolatokat semmilyen tárgy birtoklása nem helyettesítheti. Fel kell tehát oldanunk a jólét és az elszigetelődés közötti ellentmondást, hiszen mi a közösségi életre alapozzuk a jövőt. Tudjuk, milyen veszélyek fenyegetik a közösségi életet, ezért ezeket tudatosan el kell kerülnünk. A mostaninál még több lehetőséget kell teremteni mindenütt a közös szórakozásra, az aktív pihenésre. Ha a házak között több lenne a liget, sportpálya, pad, bizonyára ezeken a helyeken összetalálkoznának a sokszor egymás mellett élő idegenek. Ha például minden háztömbben lenne valamilyen kis klubhelyiség, ahol összejöhetnének esetleg sakkozni, beszélgetni, akkor nemcsak az alkoholistáknak lenne rendszeres találkozóhelyük. Itt-ott már megvalósultak jó kezdeményezések. Akad hely, ahol az addig kihasználatlan, vagy lomtárnak használt szárítóhelyiséget rendezték be a fiataloknak és tudunk olyan példákról is, hogy szükebb környezetben alakult tartalmas együttműködést folytató közösség, ilyenek a SZISZ, a Nőszövetség, a CSEMADOK keretében tevékenykedő együttesek, irodalmi színpadok, bábjátszócsoportok. Az ilyen közösségek száma azonban még elenyésző s nem elsősorban a lakótelepek jelenlegi gondjait oldják meg. Igaz, az ügy sikere elsősorban az érintetteken, az egyre jobban, korszerű lakásokban élőkön múlik. Rá kell eszmélniük, hogy az anyagi javak nyújtotta örömök nem helyettesíthetik az emberi közösségben való feloldódást. KANIZSA ISTVÁN Nagy az érdeklődés a modellezés iránt A Honvédelmi Szövetség eredményes szakkörei A Honvédelmi Szövetség tagjai a közelmúltban országos kongresszusukon értékelték tevékenységüket. A tanácskozáson többek között szó esett a politechnikai nevelésről, a modellezők tevékenységéről, munkájuk fontosságáról. Hogy az említettek terén Szlovákiában mi a helyzet, efelől érdeklődtünk Jozef Gábriš érdemes sportmestertól, a Honvédelmi Szövetség Szlovákiai Központi Bizottsága modellezési szaktanácsának titkárától. Jozef Gábriš- Milyen az érdeklődés a modellezés iránt?- Az elmúlt négy év alatt nőtt a modellezők száma. A terv szerint számukat évente négy százalékkal kellett volna növelnünk, mi ezzel szemben 9,3 százalékos növekedést értünk el. Míg 1978-ban 715 klubban és szakkörben 12 284 modellező tevékenykedett, addig 1982-ben 759 klubban és szakkörben 18 051, vagyis a modellezők száma a szóban forgó időben csaknem ötven százalékkal növekedett. örvendetes, hogy ma 375 ifjúsági szakkörben 7118-an foglalkoznak rendszeresen modellezéssel. Természetesen ezzel nem lehetünk teljesen elégedettek, annak ellenére, hogy a pionírházak és csapatok keretében is vannak modellező szakkörök.- A múltban gondot okozott az oktatók hiánya. Sikerült megoldaniuk ezt a kérdést?- A rendszeres, céltudatos munka meghozta eredményét. Míg 1978-ban az oktatóink száma 513 volt, addig 1982-ben már 1102, s 1375 versenybírónk van, vagyis minden hetedik tagunk oktatóként, illetve versenybíróként is tevékenykedik. Évente 130-150 funkcionáriusunk és élsportolónk vesz részt továbbképzésen, illetve oktatói tanfolyamon. Jó az együttműködésünk a bratislavai Klement Gottwald Pionír- és Ijfúsági Házzal és a Technika Házával. S ha már a képzésről beszélek, feltétlenül meg kell említeni a Banská Bystri- ca-i Pedagógiai főiskolát, amely az elmúlt tizenöt év alatt az oktatók egész sorát készítette fel, akik ma munkahelyeiken az iskolákban szakköröket vezetnek, eredményesen kapcsolódnak be a fiatalok politechnikai nevelésébe. Jó lenne, ha az ő példájukat a többi pedagógiai főiskola is követné, mert ez az egyik módja annak, hogy az eddigieknél is nagyobb mértékben keltsük fel a fiatalok érdeklődését a műszaki sportok iránt.- Milyen rendezvényeken, versenyeken vesznek részt a modellezők?- A versenyek száma évről évre növekszik, főleg a helyi versenyeké. Évente 6-8 szlovákiai és 2-3 országos bajnokságot rendezünk, de számos nemzetközi erőpróbán is részt veszünk. Ez utóbbiakon modellezőink gyakran jó helyezést értek el. Az említetteken kívül klubjaink és szakköreink csupán 1982-ben 2440 propagációs versenyt rendeztek, amelyeket mintegy hetvenezer ember tekintett meg. Ennek ellenére azt kell mondanom, hogy ezen a téren is vannak még tartalékaink, főleg a részvétellel és a szervezéssel kapcsolatban. A kerületi, illetve a járási szaktanácsok feladata, hogy tovább emeljék a bemutató versenyek színvonalát.- Mondana néhány szót a nehézségeikről is?- Első helyen a megfelelő helyiségek hiányáról kell szólnom. A kluboktól, a szakköröktől csakis akkor várhatunk el jó eredményeket, ha megteremtjük számukra a feltételeket, mint ahogy azt Bratislava III. és IV. városkerületében, Kassán (Košice), Zvolenban és Trenóínben meg is tették. A tech(A szerző felvétele) nikai forradalom idején nem várhatjuk el a modellezőktől, hogy képletesen mondva a térdükön készítsék el a modelleket, mégpedig olyanokat, amelyek rádióval' irányíthatók, s amelyekkel a hazai és nemzetközi versenyeken részt vehetnek, jól felszerelt műhelyekre, megfelelő alapanyagokra és szervizszolgálatra volna szükség, annál is inkább, mivel a rádióval irányított modellek motorjai és egyéb alkatrészei drágák. Néhány üzem és ipari szövetkezet ígéretet tett arra, hogy segíti a modellezőket, aminek igen örülünk. Főleg a kezdő modellezőknek van szükségük olyan félkész elemekre, amelyekből könnyen elkészíthetik első modelljeiket, hogy kézügyességre szert téve egyre nagyobb feladatokra vállalkozhassanak.- Végezetül mit szeretne még megemlíteni?- Elsősorban, hogy a jövőben az eddigieknél is nagyobb figyelmet szentelünk az élsportolók mellett - Szlovákiában huszonnyolc sportmester és két érdemes sportmester van - a fiataloknak. Igaz, hogy minden iskolaévben nagy a kiesés, de akik a szakkörökben, a klubokban kitartanak, mint például a bratislavai Marian Dočkal, nem hoznak szégyent a modellezőkre. Másodsorban a helyi versenyek rendezőitől jobb és lelkiismeretesebb munkát várunk el, ugyanis nemegyszer előfordul, hogy a versenyek helyezési névsorát nem küldik meg az illetékeseknek, az elért eredmények nem számíthatók be a versenyzők országos pontversenyébe. Ez nem egy alkalommal elégedetlenségre ad okot. Végezetül pedig annyit, hogy az országos kongresszus határozatait ezekben a napokban bontjuk le. Mindent megteszünk azért, hogy a határozatokat érvényesítsük mindennapi tevékenységünkben. NÉMETH JÁNOS DJ SZÓ 6. 1984. I. 14.
