Új Szó, 1984. január (37. évfolyam, 1-26. szám)

1984-01-31 / 26. szám, kedd

Könny és kabaré JIŔINA BOHDALOVÁ VALLATÁSA 0 A színészek mintha irigyel­nék az írás mesterségét. Egyre többen nyúlnak tollért: regényt ír­nak vagy színdarabot, sokuk a memoárirodalmat gyarapítja, ön nem tartozik közéjük?- Nem. Nem írok sem regényt, sem színdarabot, elbeszélést sem. Nem vagyok sem Shakespe­are, sem Moliére - őket olvasom a legszívesebben. Meglehet, egy­szer majd valami visszaemléke­zésfélére vállalkozom. • Sosem érzett kényszert, hogy megírja az életét? Az emlé­keit?- Soha. Olyan ember vagyok, aki a jelenben él. Most, ezt a pilla­natot élem. Vagy a holnap elkö­vetkezőt. Engem a jelen foglalkoz­tat. Meg ami holnap lesz. Ami volt, elmúlt és visszahozhatatlan, arra nem sokat gondolok. De előre örü­lök a nyugdíjnak. S akkor hozzáfo­gok az emlékidézéshez. • Ha mégis megírná az életét, komoly könyv lenne vagy szo­morú?- Hát nem hagy békén! Nos, ha megírom az emlékeimet - ha egyáltalán megérem a nyugdíjat - inkább vidám könyv lesz Habár mikroszkóp alatt vizsgálva - nem volt mindig vidám az életem, csak hát én bizonyos távlatból a szo­morú pilanatokat is vidámnak lá­tom. Ugyanis optimista vagyok, imádom a tréfát, a mókát. S alig­hanem hajlamos vagyok másképp látni a magam módján. Szeretek nevetni, s az évek szaporodásával azokra a pillanatokra is derűsen gondolok, amelyek szomorúak voltak. Hát ilyen vagyok... • A néző - színházban és kép­ernyő előtt ülve - azon a vélemé­nyen van, hogy Jirina Bohdalová egyenlő a jókedvvel.- Az nagyon jó, ha a néző úgy véli, hogy Jirina Bohdalová egyen­Ismerősöm lelkes közéleti em­ber. Már vagy húsz éve képviselő­je a helyi nemzeti bizottságnak, legutóbb hónapokig talpalt, érvelt, kért, s olykor meg is emelte a hangját azért, hogy felépüljön a kisvárosban, nagyrészt helyi összefogással, egy tornaterem. Talán nem is volt olyan társadalmi munka, ahova ne toborozott volna embereket, s amelyen ne vett vol­na részt. Most csalódottan olvassa azokat a nyomtatványokat, ame­lyekre a választókörzetének lakói írták rá felajánlásaikat. Huszonhat felajánlást gyűjtött össze a tavalyi ötvenhéttel szemben. Tavaly so­kan és sokat dolgoztak: facseme­téket, díszbokrokat ültettek ki, gondozták, öntözték a sarjadó fü­vet, kicsinosították a lakótelepet. Aztán váratlanul megjelentek az erőgépek, és mindent tönkretet­tek. Órák alatt szétrombolták mindazt, amit a lakosok verejtékes társadalmi munkával létrehoztak. Jogos volt a kifakadásuk: hát nem tudtak szólni az illetékesek, hogy várjunk még a tereprendezéssel? Szabad-e így visszaélni az embe­rek bizalmával, lelkesedésével? Lehet-e így lejáratni a társadalmi munka értelmét? Nem nagy ügy, mondhatnánk. De vajon hány ilyen látszólag kis ügy történik meg naponta, amikor nemtörődömségből, felelőtlenség­ből szétromboljuk azt, amit már felépítettünk. Nemcsak az utcá­kon, köztereken, az emberek tu­datában is... Az utóbbi időben egyre többet hallom, hogy egy-egy helyi tiszt­ségviselő egyes szám első sze­mélyben - dicsekszik.- Nézzék meg, milyen szép is­kolát építettem - hallottam az egyik hnb-elnök szájából. - Nálam rend van a faluban, nézze meg milyen szép járdákat raktam ki betonlapokból - mondta a másik. - Rossz időnk volt, de azért elég jó eredményeket értem el, búzából lő a jókedvvel vagy nevetéssel. Ez nagyon jó! Évek óta ezen fárado­zom! Arra meg, hogy otthon eset­leg olykor sírok is, senki sem kí­váncsi! • Hogyan lett színésznő?- Egyszerű prágai lányból let­tem színésznő. Ráadásul a libeňi munkásnegyedből. De olyan szenvedélyesen elszánt voltam, hogy fel is vettek az AMU-ra - har­madik nekifutásra. No és ha az ember bekerül az AMU-ra, és min­den vizsgát letesz, végül is szerez egy papírt, melyen a szakma bennfentesei igazolják, hogy az ember színésznő. A második kér­dés így hangzik: kislánykori álom volt-e? Igen is, nem is. Olyasvala­mit akartam csinálni, ahol állandó a mozgás, a nyüzsgés, mindig történik valami, és ahol tréfa van. Meg kell mondanom, hogy a leg­jobbat választottam. A további al- kérdés azt firtatja, hány éve va­gyok a pályán? Volt ugye az AMU, az ABC Színház, a Vinohrady-i Színház, summa summárum... jó pár éve. • Nem vágyott olyan szerepek­re, mint például Júlia, Desdemo- na, Lady Macbeth? De igen, vágytam, legjobban Anna Karenina szerepére. Otthon a szőnyegen gyakoroltam, hogyan ugróm majd a vonat kerekei alá és milyen lesz, amikor a mozdony keresztülrobog a mellkasomon. Nagyon-nagyon szerettem volna drámai szerepeket játszani, Júliát, Desdemonát s az említett Annát... Látja, így foszlanak szét az ember álmai... Alighanem keveset gya­koroltam ... • Ha mégis felkérnék egy tragi­kus szerep eljátszására, igent mondana?- Természetesen igent monda­nék - ma még igent mondanék - holott tisztában vagyok vele, elég sokat arattam - így a har­madik. Bántó ez a hangnem akkor is, ha tisztában vagyunk azzal, hogy egy-egy szövetkezeti vagy hnb- elnök valóban sokat tehet és tesz is a jó eredményekért. De nem szabadna feledni, hogy a sikerek­ben azoknak is nagy részük van, akik nem kapnak meghívót az áta­dás utáni bankettekre, nem jutnak el azokba a helyiségekbe, ahol a pohárköszöntök, a dicséretek NOTESZLAPOK elhangzanak, s olykor még egy köszönő szóval sem illetik őket jó munkájukért. Erre ezernyi alka­lom, módszer kínálkozik. Az egyik az, hogy a tisztségviselő mindig szem előtt tartsa: minden ered­mény, összefogás, közös munka gyümölcse. Ünnepi fogadásokon, különböző rendezvények szerve­zésénél, sőt a prémiumosztáskor Ilyen mondatot olvasok az egyik egészségügyi publikációban: ,,A beteget a hátára fektetjük, és a ke­zeit, lábait mértékletesen össze­hajtogatjuk“. Ezt a szöveget szó szerint idézem az egyik plakátról: ,,Brigádosokat veszünk fel a váro­si kommunikáció karbantartására. Nyugdíjasok is üdvözölve van­nak.“ Folytathatnám az értelmet­len, zagyva szövegeket, amelyen mosolyogni, vagy inkább sírni kell. Mert nyelvünk már-már tragikus romlására döbbentenek rá mind­untalan. Az elmúlt években tör­téntek bizonyos lépések nyelvünk megtisztításáért. Nyelvművelő publikációk jelentek meg, a rádió­ban, lapunkban külön rovat foglal­kozik nyelvőrködéssel, a Ka­zinczy-napokon is végre közelebb kerültünk mindennapi nyelvi gond­jainkhoz. Intézményesen is még többet kellene, lehetne tenni anya­hogy rajtam az emberek inkább nevetnek. De hogy egész ponto­san fejezzem ki magam: az én színészi alkatomnak a tragikomi­kus szerepek felelnek meg a leg­inkább. Az* emberi érzések mind­egyikéből egy csipetnyi, amikor az ember sírhat is, de nevethet is, hogy a nézőnek az érem mindkét oldalát megmutassam. Végtére is ilyen az élet. Vagy nem? • Véleménye szerint a kabaré lehetőséget ad erre?- A kabaré nehéz műfaj - és hogy feladatát teljesítse, a néző­nek nevetnie kell, de valahol a lel­ke mélyén jusson hely a könnyek­nek is. Mert a könny is összee­gyeztethető a kabaréval, - persze a jó kabaréval. S csak ilyenekben szeretnék játszani. • Véleménye szerint irigyked­nek önre?- A kollégákra gondol? Képte­lenség. A Vinohradyi Színház oly gazdag jó színészekben, akik va­lamennyi helyen - televízióban, filmgyárban, rádióban és másutt- dolgoznak, hogy az irigység tér­dig koptathatná a lábát. 0 A magánéletben is vidám ember?- Egész idő alatt arról igyek­szem meggyőzni, hogy nem va­gyok az. • Könnyű mulattatni az embe­reket, megnevettetni őket, mint ahogy sokan gondolják, vagy ne­héz mesterség a neveltetés?- Ha már az embernek adatott valami, nem szabad eltékozolnia. Igyekszem jól sáfárkodni vele. De hogy valóban jól csinálom-e, mun­kámnak van-e értelme - a néző dönti el. S ha netán a számomra nehéz ez a mesterség, az kizáró­lag rám tartozik. De bevallom- még ha fárasztó is - szívesen vállalom. KOPASZ CSILLA nyelvünk pallérozásáért, de mind­ez kevés, ha legalább a tisztségvi­selő, iskolaigazgató, újságíró, mindenki, aki tömegekhez szól, nem érzi kötelességének, hogy érthetően, világosan beszéljen: nem néz utána, hogy is haszná­lunk helyesen egy-egy kifejezést, fogalmat. Mert ma már azért van hol: lexikonokban, nyelvművelő ki­adványokban és máshol. De jó lenne egyszer elérni azt, hogy ne csak az legyen a szégyenletes, az erkölcstelen, ha valaki trágár sza­vakat használ. Az is pirulhatna, aki csúnyán, érthetetlenül szól anya­nyelvén... Szolgálati útról éjjel indultam haza a minap, méghozzá Ágcser- nyőről (Čierna nad Tisou). Útköz­ben döbbentem rá, mennyi a kivi- lágítatlan falu, sót kisváros Szlo­vákiában. Volt, ahol egyetlen neon és más égő sem világított, több kisvárosban utcák, lakótelepek borultak teljes sötétségbe. Tudom, takarékoskodni kell, de ésszerű­en, ezt is hangsúlyozták a felsőbb szervek. Mert a célszerűen meg­tervezett és működő közvilágítás jóval olcsóbb, mint az a kár, ami­hez a sötétség is hozzájárul. Ügye­letes orvosok, közbiztonsági szer­vek képviselői és mások sokat beszélhetnének minderről: bal­esetekről, betörésekről, gépkocsik megrongálásáról, amelyekre több mint valószínű nem került volna sor, ha van közvilágítás. Több mint háromszáz évvel ezelőtt az akkori francia király, XIV. Lajos, ezt kívánta rendőrfő­nökétől: ,, Tisztaság, világosság, biztonság". így igaz, olyannyira, hogy ez a felismerés ma sem vesztett időszerűségéből. Ezt sok­sok falu, kisváros nemzeti bizott­ságának illetékesei is tudatosít­hatnák. Úgy kell takarékoskod­nunk, hogy nyerjünk vele, és ne veszítsünk. SZILVÁSSY JÓZSEF- UJ FILMEK ­Kétszemélyes pályaudvar (szovjet) Drótsövényektől és őrtornyoktól körülzárt börtönben, az ilyen intéz­ményekre jellemző dermesztő lég­körben kezdődik a film. A néző már-már rosszat kezd sejteni, hi­szen a film címfeliratában azt ol­vashatta, hogy szomorú vígjáték, de hirtelen vált a kép: egy pálya­udvart láthat, nyüzsgő tömeggel. S ebben a zűrzavarban találkozik Vera és Platon. Középkorú embe­rek. A férfi - mint később kiderül - kétbalkezes zongorista, a nő a vasúti étterem pincérnője. Ezután igen egyszerű, hétköz­napi szerelmi történet bontakozik ki. Vera és Platon találkozásából ugyanis több lesz egy mindennapi pályaudvari találkozásnál: egy férfi és egy nő egymásra találása. Bár különböző társadalmi rétegből va­lók, eltérő az életmódjuk, mások a szokásaik, de az első pillanattól kezdve valahogy kölcsönösen vonzzák és taszítják egymást. nak ábrázolásában, a tipikus mai figurák felvillantásában, az ironi­kus hangvételű epizódokban rejlik. S ha már az epizódokról és a jel­legzetes mai figurákról szóltunk, említsük meg Nonna Morgyukova és Nyikita Mihalkov nevét. Az előbbi egy megtollasodott piaci kofát játszik - rendkívül eredetien és sokszínűén. Nyikita Mihalkov, a senki máshoz nem hasonlítható rendező-színész pedig egy kedé­lyes hálókocsi kalauzt, aki dinnyé­vel, anyacsavarral, vagy valami mással üzletel Alma-Ata és Moszkva között, aki minden hely­zetre ismer valamilyen viccet, s akit minden állomáson viharvert, magányos hölgyek fogadnak. S még nem esett szó a két főszereplőről, Ljudmila Gurcsen- kóről és Oleg Baszilasvilirő\. Száz- százalékos színésznőként emle­getik Ljudmila Gurcsenkót, s a zseniális művésznő ismételten Ljudmila Gurcsenko és Oleg Baszilasvili, a szovjet film főszereplői Ezen maguk is csodálkoznak. A komoly megjelenésű zenész és az igencsak felvágott nyelvű fel­szolgálólány kezdetben csipkelő- dők, gorombák, hogy aztán gyen- gédek, megértők legyenek egy­mással. Két magányos ember a tömegben, akik görcsösen ka­paszkodnak össze - erről szól ez a Jove story“, amely csupa élet­igazság; van benne természetesen érzelmesség is, de annyi realitás­sal, elevenséggel, társadalmi és emberi lényeglátással, nem utol­sósorban humorral, sokszor szar­kasztikus humorral vegyítve, hogy társadalomkritikai műnek is kiváló. Amit Eldar Rjazanov, a rendező két szerelmi civakodás - a vonza­lom és a taszítás - közötti rövid szünetekben elmond az életről, hétköznapi tragikomédiákról, a magány drámájáról, az hallatla­nul érdekes, életszagú és szóra­koztatóan eleven. A cselekmény néhány jelenete egy börtönben játszódik (innen a nyitó képsor), ahová azért került Platon, mert magára vállalta a fe­lelőtlen és nagyravágyó felesége által elkövetett halálos gázolást. Érdekes és atiős jellemének meg­értésében fontos mozzanat ez, de csak keret, hiszen a film mondani­valója a férfi és a nő kapcsolatá­páratlan alakítást nyújt, igazolva, hogy nincs semmi túlzás eme jel­zőkben. E szomorú-víg, könnyel, keserű színekkel és humorral teli komédia pincérnője, aki magá­nyosságában, magára maradott­ságában eddig könnyű prédája volt a feketéző vasutasoknak, magától értetődően odavan, hogy egy művésszel hozta össze a sors, méghozzá egy jóképűvel, és élne is az alkalommal, hogy végre egy megértő férfit találjon, akihez életét köthetné, csak nem lenne a sok akadály, amely állan­dóan közbejön. Belevaló lány amúgy, érti a módját a maga vilá­gában, csakhogy a férfi olyan ügyefogyott, neki meg a helyzet olyan szokatlan, pedig milyen szép lenne... Nem csak lélektanilag remek Eldar Rjazanov filmje, hanem hal­latlanul gazdag és őszinte a miliő megrajzolásában is; és annyira becsüli az életet, hogy megmutat­ja a fonákjáról is: a különféle fo­gyatékosságokról kendőzetlenül, nyíltan, szinte nyersen szól. A Két­személyes pályaudvar kétségte­len, hogy az utóbbi évek egyik legjobb mai témájú szovjet filmje; friss lendület viszi ezt az alkotást, a rendező tiszta, sima tükröt tart benne a mai valóság elé. -ym­A téli filmszemlén láthatják az érdeklődők a Nővérkék című cseh filmet, Karéi Kachyňa alkotását; a képen egyik jelenete látható ÚJ SZÓ 4 1984. I. 31.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents